A könyvnyomtatás előtti világban a gondolatok, a tartalom hatékony terjesztése rendkívül körülményes feladat volt, mára már azonban az internetnek hála mindez gyerekjátékká vált. Nem véletlen, hogy a neves társadalomtudós, Viktor Mayer-Schönberger szerint míg régen az információk, adatok megőrzése számított luxusnak, addig mára már ezek elfeledése vált kiváltsággá. De vajon igaza volt, és tényleg már csak kivételes esetekben van lehetőségünk felejteni?

Nemrégiben az egyik órámon egy érdekes, interaktív feladatot kaptunk a tanárunktól, egészen pontosan azt, hogy csoportokat alkotva érveljünk az internet felejtése mellett illetve ellen. De mit is jelent ez a fogalom? – tettem fel magamban a kérdést, amikor megtudtam, hogy a kontra csoportba lettem beosztva. Mint ahogy annak a csapatunk kevésbé tájékozott részével hamar utána jártunk a fogalom alapját egy májusi Európai Unió Bírósága által hozott döntés képezi, amely kötelezte a Google-t és más nagyobb, az uniós jog hatálya alá eső keresőmotorokat (például a Binget), hogy töröljék találataikat a magánszemélyekről, amennyiben erre indokolt kérés érkezik. A kérés akkor lehet indokolt, ha az adott találat „pontatlan, inadekvát, irreleváns vagy túlzó”. A felejtést bárki igényelheti az adott URL-cím, egy rövid indoklás illetve személyes adatainak megadásával.

Az egész dolognak az előzményeként egy spanyol férfi esete szolgált, akinek megnehezítette mindennapjait egy régi, érvényességét vesztett Google találat, amely házának elárverezéséről szólt. Megismerkedve a fogalom jelentésével és annak előzményével először kicsit megbántam, hogy a kontra csoportba kerültem, mert A nyomorultak rajongójaként szimpatikusnak tartottam a kezdeményezést. Ahogyan a regényben jó útra térhetett Jean Valjean, úgy a valóságban is előfordulhatnak ilyen esetek. Azonban ahogy elkezdtük összegyűjteni szaktársaimmal az ellenérveket, rögtön árnyaltabban kezdtem látni a képet. Ekkor már úgy gondoltam jobb, hogy a kontra csoportba kerültem, mert annyi mindent lehet felhozni a kezdeményezés ellen, hogy jelentősen könnyebb dolgunk lesz, mint vitapartnereinknek.

Kezdjük például azzal, hogy a felejtés sajnos nem is igazi megoldása a problémának. Az Európai Bíróság ítélete ugyanis a Google esetében csak annak európai változataira vonatkozik, és számos más keresőmotort nem is érint. Ez azt jelenti, hogy ha töröltetem is a rám mutató találatokat a Google.hu-ról az attól még megtalálható lesz a Google.com-on vagy éppen a kínai Baidu.com-on. Ráadásul a törlés nem is jelent igazi felejtést, mivel a pontos link birtokában ugyanúgy megnyitható lesz az oldal, csak a Google nem fog kidobni semmit adott kifejezés beírására. És ha ez még nem volna elég, a Google a találatok alatt, a lap alján feltünteti, hogy bizonyos találatokat eltávolított a keresőrendszeréből. Ekkor pedig rögtön felmerül a kérdés: vajon jobb-e, ha az, aki rákeres a nevünkre kínos képek vagy adatok helyett azt látja, hogy volt ott rólunk valami (feltételezhetően számunkra kínos dolog), de mi azt már eltüntettük?

Persze, ha nincs szerencsénk, akkor nem amiatt kell aggódnunk, hogy a Google kiírja, hogy találatokat távolított el rólunk, hanem attól, hogy érvényesül az úgynevezett Streisand-effektus, azaz az a jelenség, amikor valami azért terjed el az interneten, mert azt el akarják tüntetni onnan. Ezt a jelenséget segíti az úgynevezett Chilling Effects nevű projekt, amelyet 2001-ben hozott létre Wendy Seltzer jogász, hogy ezzel meggátolja az internet cenzúrázását (vagy ha úgy tetszik „befagyasztását” – innen származik a projekt neve). Ez az oldal folyamatosan közzéteszi, ki mikor milyen indokkal töröltetett tartalmakat az internetről, és a kezdeményezéshez már rengetegen csatlakoztak kezdve a Stanford és a Harvard jogi karától egészen a Google-ig. Nyilván inkább az utóbbival van a probléma, hiszen a keresőóriás minden eltávolítás indoklását elküldi a Chilling Effects-nek, ami azt közzéteszi a kezdeményező személy nevével együtt, ami újra megtalálhatóvá teszi az adatokat. Tehát minden egyes törlési kísérlet után újra felbukkan az elrejteni kívánt kínos tény, feleslegessé téve a küzdelmet.

Másik nagy ellenérvként a sajtószabadság veszélyeztetését szokták említeni, hiszen a Google adott esetben köteles akár a médiumok internetes oldalaira, hírportálok cikkeire mutató találatokat is törölni. A dolog ráadásul itt is visszaüthet a kezdeményezőnek. Volt, hogy egy régebbi, már feledésbe merült eset például azért kapott újra sajtóvisszhangot, mert a Google egy magánszemély kérésére törölte a Guardian írásait a keresőrendszeréből.

További kockázatot jelent a felejtéshez való jog esetén, hogy természetesen a bűnözők is megpróbálják kihasználni, és bizony nem minden ember Jean Valjean. A felejtést a Google-nél kérvényezte már rengeteg pedofil, de még olyan ember is, akit a családja elleni gyilkossági kísérlet miatt ítéltek el.

Mindezekről pedig, hogy adott kérvénynek van-e létjogosultsága, nem bíróság határoz, de még csak konkrét irányadó alapelvek sincsenek igazán, hanem a Google alkalmazottai maguk hozzák meg a döntést. Arról nem is beszélve, hogy az ítélet megszületése a hatalmas mennyiségű beérkező igénylés miatt igencsak hosszú ideig is eltarthat, ami semmi esetre sem szerencsés, ha például egy frissen felkerült, számunkra kellemetlen tartalmat szeretnénk eltüntetni.

Ennyi ellenérv felsorolása után azt gondolhatjátok, hogy teljesen elvetem a kezdeményezést, esetleg ti sem gondoljátok már azt annyira indokoltnak. Tény, hogy az órán lezajlott vita során nem egy érvünkkel alaposan megizzasztottuk a pro csapatot, de bizony nekik is volt egy nagy fegyverük, ami – velem legalábbis – elhitette az óra végére, hogy a felejtésre, ha átgondoltabb keretek között is, de szükség lehet. Ez a fegyver pedig nem más volt, mint a megannyi, konkrét példa, amikor az embereknek szüksége lett volna a felejtésre.

Rengeteg tragikus emberi sors tárult a szemünk elé, amiknek okaként rendszerint az interneten terjedő kínos, megalázó tartalmak szolgáltak. Ezek a tragédiák mind megelőzhetőek lettek volna, ha az internet nem vágta volna el ezek elől az emberek elől az újrakezdés lehetőségét. De az internetnek sajnos nem ez a természete. Mert ami egyszer oda felkerül, az ott is marad. De az már egy másik kérdés, hogy milyen körülmények között marad ott. A felejtés nyilvánvalóan nem nyújt igazi megoldást, de ezeknek az embereknek már az is nagy segítség lehet, ha a Google vagy más keresőrendszerek megnehezítik az őket érintő kínos tartalmak elérését.

Összegezve a dolgokat, szerintem azt kell mérlegelni, hogy a törlés megéri-e a korábban felsorolt kockázatok vállalását, amennyiben ezzel elejét vehetjük rengeteg olyan zaklatásnak, megaláztatásnak, hátrányos megkülönböztetésnek, amelynek hátterében az internet áll. Ha igen, úgy pontosabb törvényi szabályozásra lenne szükség, nem csak homályos tartalmú, semmitmondó ítéletekre.

Természetesen, hogy mi az optimális megoldás arra csakis az idő múlásával fogunk választ kapni, ahogy az az ilyen merően újszerű problémáknál lenni szokott. Addig pedig nem tudunk mit tenni, mint ügyelni, hogy tudatosan használjuk az internetet, ezzel is megelőzve, hogy rólunk bármilyen kínos tartalom kerüljön fel a világhálóra.