„A vidék teljes halál” – mesélte Palotai Zsolt egy interjúban. Ő, mint DJ teljesen más szemmel látja a jelenlegi buli helyzetet. Kijelentésével arra utalt, hogy a fővároson kívül már alig maradtak fiatalok, sokan elvándoroltak. Több mint huszonöt éves pályafutása során végignézte a közönség változását, és végül elfogyását a vidéki klubokban.
Debreceniként költöztem fel másfél éve a fővárosba. Mindig is szerettem a mezővárosban élni, és az ott eltöltött tizenkilenc év alatt csak ritkán éreztem úgy, hogy semmilyen szórakozási lehetőség sincs. Mióta megláttam a budapesti életet, a szórakozóhelyek, kocsmák, pubok sokaságát, az én fejemben is elkezdett motoszkálni a DJ Palotai által említett mondat. Nemrégiben – ahogy mi mondjuk – felnéztem a városba, azaz nekivágtam a debreceni éjszakának. Kár volt.
Hétvégi hazalátogatásaim alkalmával legtöbbször csak annyi a szórakozás számunkra, hogy nyolckor találkozunk a belvárosban, megiszunk egy sört, majd az utolsó busszal – 11-kor hazamegyünk. Naivan először azt gondoltam, hogy azért találunk szabad asztalt a törzshelyünkön, mert még korán van, és csak később indulnak el az emberek bulizni. Másfél év alatt a fővárosban hozzászoktam, ha egy népszerű kocsmában szeretnénk borozgatni, kilenc óra után ritkán találunk ülőhelyet. Ha mégis sikerülne, akkor is valószínű, hogy az asztal foglalt és tíz perc múlva érkezik is a társaság.
Debrecenben ilyen nincs. A kocsma, ami 16 éves koromban már 10-kor tele volt egy péntek estén, manapság még 11-kor is kong az ürességtől. Hiába vándoroltam egyik szórakozóhelyből a másikba, még 1 órakor is ez a kép fogadott. Elég nehezen hittem el, hogy ennyire nincs erő a debreceni péntek éjszakában.
A klubélet is haldokolni látszik Debrecenben. Régebben az összes koncertet a több ezer férőhelyes Lovardában tartották, ám két-három éve nemcsak a kisebb, hanem a nagyobb zenekarok bulijai is a Roncsbár kb. 300 férőhelyes koncerttermébe költöztek. Igaz, akad olyan hétvége is, amikor egy nevesebb együttes péntek és szombat este is színpadra áll, csakhogy több ember el tudjon menni a koncertre. A Roncsbár hasonlít egy pesti romkocsmára, és sokoldalúságával próbálja odacsábítani a bulizni vágyó lakosságot. Sokoldalú alatt azt értem, hogy kocsmaként, étteremként, koncerthelyszínként is egyaránt funkcionál. Teltházas koncert esetén levegőt se lehet kapni, nagyon meleg van és élvezhetetlenné válik az este. Lehet, hogy nem mindig gazdaságos a Lovardában tartani a koncertet, ám ott mégis jobban érezné magát a rajongó. Nyilván a koncertek mellett vannak rendszeres bulik egy-két klubban, de ezeken a helyeken többnyire a rádióban hallható, valamint az interneten is populáris zenék szólnak.
Próbáltam párhuzamot keresni a debreceni és a pesti éjszaka között, ezért január 23-án ellátogattam a Fogas Házba, ahol a Univercity két éves születésnapi bulijába csöppentem. A havonta megrendezett bulisorozat Wondawulf és JumoDaddy közös projektje. Az este során volt szerencsém Wondawulffal beszélgetni erről a témáról, azaz hogy vajon tényleg halott-e a vidék, esetleg a bulinegyed öli-e meg a vidéki klubokat. Véleménye szerint a bulinegyed nem öli meg a vidéki klubokat, habár nem tagadható, hogy a létrejötte átalakította a budapesti éjszakát, és hatással van mind a fővárosi, mind a vidéki klubkultúrára.
A változás tapasztalható volt Debrecenben is 2011 környékén, amikor is volt egy-két, eleinte sikeres vállalkozás. Akkor úgy tűnt, hogy van igény rendszeres elektronikus zenei bulikra az ország második(!) legnagyobb városában, ám ezek is hamar befuccsoltak. Fontos, hogy ez esetben már – Wondawulf szavaival élve – a „nehezebben emészthető, megosztó, előképzettséget és tájékozottságot megkövetelő rétegzenei irányzat” alá besorolható műfajokra gondolhatunk.
Az eset ékes példa arra, hogy milyen a rétegzene élete Debrecenben. Halott. 2013-ban, a két hónappal korábban beharangozott Beatman and Ludmilla eseményen legfeljebb ötvenen, ha voltak, pedig egy kisebb klubban tartották, és még így se sikerült teltházas bulit csinálni. Itt el is kezdődik az ördögi kör: elhívnak egy népszerű előadót, a bevétel jócskán kevesebb a vártnál, a végén pedig a szervező saját zsebből fizeti ki a fellépőt, ezzel nemhogy egy nyereséges, de még nullszaldós bulit se tud kihozni. Ezek után ki akarna vidéken bulit rendezni? Senki.
Kivel van a baj: a rendezőkkel vagy a közönséggel? Talán kicsit mindennel. A DJ-szettek sokszor csak egy koncert után, 11 óra-éjfél magasságában kezdődnek, amikor éjszakai busz hiányában már sokan hazamennek, mert nem akarnak taxira költeni. Ráadásul a közönség nem is mindig nyitott az újra. A koncert hiába ér véget későn, az utána kezdődő bulira már alig egy páran maradnak ott, főleg, hogyha nem is ismerik a fellépőt.
A basszus zene is alig található meg a vidéki nagyvárosokban. Wondawulf szerint ennek oka egyszerű: sok DJ és szervező „félve reagál a zenei változásokra, nem meri kockáztatni a jól működő sorozatát.” Ennek következménye, hogy nincs újítás, majd emiatt a közönség lemorzsolódik, az őket követő, fiatalabb generációk pedig már mást hallgatnak, így nem mennek el olyan klubokba, ahol ez a zene szól. Szerinte ennek az az eredménye, hogy az új zenét játszó DJ-k nem tudnak beilleszkedni a DJ-zés világába és nem tudnak tanulni a már tapasztalt emberektől. „Persze ezáltal nem tud megújulni a zenei kínálat, nem tudnak újabb közönséghez szólni és a kör bezárul, eltűnhet a basszus zene az adott város klubjaiból.” – világított rá Wondawulf.
A vidéki éjszakai élet helyenként haldoklik – máshol már halott. A rétegzene már épphogy vegetál, a műfaj rajongói sokszor inkább egy-két havonta felutaznak Budapestre bulizni. Wondawulf bizakodó, szerinte nincs még minden veszve. A tendencia viszont mutatja, hogy a népszerű koncertek is kisebb érdeklődésre tartanak számot. Nem tudni, hová tűntek a kocsmákat benépesítő fiatalok, hová tűnt az éjszakai életben lévő erő. Hogyan lehetséges, hogy ami Budapesten kívül található, az már nem fiatalnak való vidék?
