„A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik. 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták és elárasztották. Ezzel egyidejűleg egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokat egymást tisztelve és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görögkatolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma.” – áll a falu emlékét őrző, 1995-ben Sükösd Árpád nagyvállalkozó – egykori lakos- által állított márványtáblán.
Bözödújfaluról, a ceaucescui falurombolás jelképévé vált egykori településről még kiskoromban olvastam először Vujity Tvrtko és Nógrádi Gergely Tizenkét pokoli történet című 2000-ben megjelent nagysikerű könyvében. A könyv rögtön a tragikus sorsú kis magyar faluról szóló fejezettel indít, de nem emiatt maradt meg bennem a történet olyan élénken, hogy a mai napig fel tudom idézni a riporter által meginterjúvolt egykori lakosok hihetetlen szívfájdalmát. Kisgyerekkori énemre a képek voltak a legnagyobb hatással. Emlékszem arra az utópisztikus fekete-fehér képre, amelyen egy roskadozó templomtorony áll ki a vízből, körülötte pedig víz és köd – és a kézzel fogható, papíron is átható gyilkos csend…
Az 1655-ben alapított falu az erdélyi Maros-megyében feküdt a Marosvásárhely, Szováta és Székelyudvarhely által körbehatárolt háromszögben. A falu különlegességét az adta, hogy katolikus, unitárius, ortodox és székely szombatos felekezet egyaránt megtalálható volt egy helyen. A vallási sokszínűségnek köszönhetően a kis település öt templommal is büszkélkedhetett.
1988 elején a falut ellepték a szórólapok és a hangosbemondó kocsik, miszerint Bukarestből egy magas rangú párttitkár érkezik, aki munkával fogja megbízni a mélyszegénységben élő falu lakosait. Mivel a településen sokszor nem volt mit enni a pénzhiány miatt, ezért a lakosok örültek, hogy akad nekik valami kis munka, amivel ha keveset is, de legalább keresni fognak majd. A párttitkár látogatásakor bejelentette, hogy egy víztározót fognak a közelbe építeni, amihez a bözödújfalusiak segítsége elengedhetetlen. Cserébe pénzt és buszt ígért a falunak; ennyi elég is volt a lakosoknak ahhoz, hogy bármilyen parancsot teljesítsenek. A munkálatok 1988 tavaszán kezdődtek, ám a falusi munkaerőt rövid időn belül leváltották, mondván, hogy túl sokat kérdezősködnek. A falu lakói ezután a tervrajzokat és a munkálatok helyeit összevetve rájöttek, hogy konkrétan a saját falujuk elpusztításában segédkeztek, ugyanis a víztározót csakis a falujuknak otthont adó völgyben lehet létrehozni. Amikor a párttitkár elé álltak és kérdőre vonták, az azt mondta, hogy minden lakosnak biztosítani fognak egy lakást a közeli Sângeorgiu de Pădure (Erdőszentgyörgy) nevű, 5000 fős településen… Néhány hét múlva a lakosok arra lettek figyelmesek, hogy a zsilipeket felnyitották, és a víz szépen komótosan elkezdett hömpölyögni feléjük. A település órái meg voltak számlálva, azonban néhány lakó nem volt hajlandó hátrahagyni a házát, az állatait és egész élete munkáját – ők a faluval együtt szálltak a hullámsírba. A víz méterről méterre nyelte el a házakat és amikor a völgy már teljesen feltöltődött, csak a fák koronája, valamit a templomok tornya jelezte azt, hogy 5 méter mélyen itt nemrég még egy kis közösség élt…
Azok, akik nem fogadták el a román államtól az új lakásokat, a pár méterre fekvő Bözödre költöztek. Kutatómunkám során jó pár olyan volt lakos beszámolóját olvastam, akik a testvérfalujukba települtek át. Ők elátkozott tónak nevezik azt a víztömeget, ami a látóhatáron hömpölyög és felmenőik házát rejti. Bözödön annyira nem akar senki még véletlenül sem emlékezni - és azzal jó néhány sebet felszakítani- az elárasztott falura, hogy amikor véletlenül a tó közelében van dolguk, egy percig sem néznek oda.
Ugyan a falu pusztulása egy egész lakosságra kiterjedő komplex dolog volt, azonban az utóélete már egyéni emberi tragédiák megszámlálhatatlan történetei. A lakók soha nem tudták feldolgozni azt, hogy amiért a nagyszüleik, szüleik és ők látástól vakulásig dolgoztak, azt egyszer csak a regnáló hatalom ilyen aljas módon elveszi tőlük. Akik Erdőszentgyörgyre költöztek, siralmas körülmények között kénytelenek leélni hátralévő életüket egy-egy előszobányi „lakásban”, amit a román államtól kaptak kárpótlás gyanánt. Tősgyökeres falusi emberek lévén, akik végelláthatatlan mezőkhöz, hegyekhez, állatokhoz voltak szokva, mindig is nagyon idegen fog maradni egy arctalan város, egy panellakás a személytelen szomszédi kapcsolatokkal. Az a frusztráló tudat, hogy már soha többé nem térhetnek vissza oda, ahová a legjobban vágynának, akarva akaratlanul is elkísérte őket életük minden percében. Több bözödújfalusit is felemésztett ez a szorongás; sokan közülük depressziósak vagy epilepsziások lettek, de voltak olyanok is, akik önkezükkel vetettek véget életüknek…
Bözödújfaluról 2014. június 29-én hallottam újra hosszú idő után először. Valamennyi országos médium lehozta, hogy kora délután leomlott az ikonikussá vált templomtorony, az egyetlen olyan építmény, ami még a felszínen őrzött valamit a kis faluból. Azonban a település nem pusztult el. Mindaddig nem is fog, amíg ennyi ember ismeri az ő és lakói történetét. Márpedig, aki egyszer olvas vagy hall róla, az sohasem felejti…
