„Ments meg!”, szólt a fiú, mire a lány megnyomott egy gombot, majd pár lélegzetvétellel később elköszönt, és sose látták egymást többé...

Fotó: Metzler Viktória

Nem, ez nem egy túlcukrozott románc klisés bevezetője, és nem is valami akciófilm gyengécske szerelmi szálának kezdő mozzanata. Ez egyszerűen csak a valóság néhány pillanata. Pár hete így kezdődött az egyik napom, egy ismeretlen fiú két szavával, egy fiúéval, akinek az arcát nem láttam, de akinek a szavai egész nap a fülemben visszhangoztak. Még ma is gyakran eszembe jut. Nem a fiú, a szavai.

„Ments meg!”, mondta, mosoly bujkált a hangjában, majd besurrant a csukódó ajtón, miközben megnyomtam a lift gombját. Megmentettem. Egyetlen mozzanattal teljesítettem, amire kért, és öntudatlanul, ösztönösen cselekedve megmentettem. Ez alkalommal.

Vajon ugyanilyen gyorsan nyúltam volna az ajtónyitó gombhoz, ha nem szól semmit, csak sietve a közeledik, miközben csukódik a liftajtó? Nem könnyű beismerni, de nem valószínű. Azért tettem, mert meglepett. Az a két szó kizökkentett, és miközben magamban dicsértem a frappáns megfogalmazást, a kezem már nyúlt is a gombért. Hát itt tartunk, egy ilyen elemien egyszerű gesztust is feltételekhez kötünk. Tényleg csak azt díjazzuk figyelmünk akár egyetlen morzsájával is, aki képes meghökkenteni?

Persze nincs ebben semmi eget rengető titok vagy hatalmas újdonság, ez mindig is így volt és valószínűleg így is lesz: csak az érdemel figyelmet, ami érdekes. De már a liftet is csak annak tartanánk meg, akitől akár a legkisebb performanszot reméljük?

Azóta figyeltem magamat és a többieket is. Beljebb húzódunk-e, hogy többen beférjenek? Mindig kitöltjük a súlykorlátot, vagy amint lehet, már nyomjuk is azt az ominózus összeérő háromszöges gombot? Az első emeletre is lifttel megyünk még az új épületben is? (Pedig ott fele olyan magasak az emeletek, mint az E-ben.) Lefelé se gyalogolunk? A táskákra, kávéra, magas sarkúra fogjuk a lustaságot? Azt hisszük, hogy a felvonó gyorsabb vagy tényleg eszünkbe se jut lépcsőzni?

Pedig több helyen, nemcsak nálunk, de más egyetemek lépcsősorán is találkoztam már a szellemes kis kalóriaszámláló feliratokkal. Vagy ott van az az elhíresült kísérlet, amikor az aluljáró lépcsőjét zongorabillentyűkké alakították. Először meglepődünk, nevetünk rajta, kipróbáljuk, de aztán visszakapcsolunk lusta-üzemmódba és felszállunk a mozgólépcsőre (a jobb oldalra?) vagy hívjuk a liftet.

Komoly(kodó) szociológiai tanulmányokat lehetne végezni az lift-használatról. Megszoktuk, és ha meg nem is szerettük, mégis szükségünk van rá. Elvárjuk, hogy legyen, ahogy azt is, hogy gyors legyen. Mindig mindenhol. Arról már nem is beszélve, hogy tükörnek sem utolsó. Azt az utóbbi hetekben nem figyeltem, hogy mindenki megnézi-e magát a lift tükrében – az lepne meg igazán, aki nem tenné.

Szóval itt van ez a hozzánk nőtt elektromos szerkezet, amire rábízzuk magunkat, amit türelmetlenül nyomkodunk, és csak akkor figyelünk fel a másikra, ha az valamivel képes kizökkenteni önmagunkból. Ha megteszi, talán hajlandóak vagyunk egy picit megmenteni, és megosztjuk fele személyes terünket. Állunk egymás mellett akár egy teljes percig is, általában nem szólunk, bár néha elmosolyodunk, majd (jó esetben) „Helló”-t mormolunk és kiszállunk.

De mi van, ha a felvonó egyszer nem üzemel?