Jegyzetet írt Puzsér Róbert a Magyar Nemzetnek. "Cinkos, aki néma" – állítja fejlécében, pedig valójában: "ha hallgatott volna, bölcs maradhatott volna."

A szintén kommunikáció-média szakos barátnőm ismételte mindig azt az alaptételt, hogy "nem lehet nem kommunikálni." Hangjában benne rejtőzött a palo altó-i iskola alaptételének minden bölcsessége és eleganciája. Mikor szakítottunk, mégis csend lett, nem beszéltünk egy ideig többet. Hóhó gondolhatnánk – hiszen ezzel megcáfolta ezt az elméletet! Igen ám, de maga a csend is kommunikáció. Méghozzá a kommunikáció egy olyan formája, amelyet napjaink médiaszemélyiségei túl ritkán alkalmaznak.

Talán az önmegtartóztatás leginkább Puzsér Róbertre férne rá. Ő az, akinek a mai celebvilágban a hangja a legmesszebb elér: ugyanúgy kíváncsiak szavára a Fókusz nézői, mint a Mandiner olvasói. Eklektikus médiaszereplőről van szó, aki egyedi módon ötvözi az alpári stílust a műveltségével. Puzséron látszik, hogy valóban foglalkoztatják azok a kérdések, amiről véleményt nyilvánít. A nézeteit – amelyek nem ritkán rendkívül radikálisnak számítanak – pedig olyan elánnal és szenvedéllyel adja elő, hogy nem csodálkozhatunk rajongóinak számán. Időnként tényleg jól fején találja a szöget, máskor bizony rendesen mellécsap kalapácsával – ha mesterember lenne, aligha lenne sok kuncsaftja. Közönsége mégis megbocsát neki, mert számukra kedvelhető a bulvárhősöknek odaszólogató figura, aki nem tiszteli ezt a kiüresedett sztárgyárat.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Puzsér Róbert is ennek a sztárgyárnak a terméke: bizonyos kérdésekben pontosan annyira releváns a véleménye, mint Schobert Norbinak. Most a Magyar Nemzetben megjelent szépen megfogalmazott jegyzet azt is bebizonyította, hogy néha pontosan annyira felületes is.

Puzsér a kenyai merénylet kapcsán ragadott tollat, de újszerű gondolatot aligha tudott kitermelni magából. Ismét leírta a média iránti mélységes megvetését. Kritikája részben jogos, valóban hajlamos a hazai sajtó a belpolitikai vetülete alapján tematizálni bizonyos kérdéseket. Ez a nála már-már kötelezőnek látszó előjáték csak felvezeti az igazi mondanivalót, amelyet a Daily Mail-Fox News tengely bérrettegő zsurnalisztái már ezerszer megfogalmaztak.

Az iszlámtól félni kell. Vagyis az iszlamizmustól? Nem egyértelmű, hogy melyiktől, Puzsér írásában inkább a médiakritikai gondolatának ejakulációjával volt elfoglalva és észre sem vette, hogy saját szellemi önkielégítése mellett érdemes lenne tisztázni ezt a kérdést.

Ugyanis létezik az iszlám, amelyik egy békés vallás. Rengetegen gyakorolják nap, mint nap anélkül, hogy bárkinek ártanának ezzel.

Aztán létezik az iszlamizmus. Az iszlamizmus egy irányzat. Az ehhez tartozó mozgalmakban az a közös, hogy az iszlámban jelenlévő bizonyos hitéleti részletek, bizonyos értelmezéséből képeznek saját politikai/ideológiai tőkét.

Hogy közeli példát mondjak, az iszlamizmus jelensége nekünk európaiaknak a saját vallásunkon keresztül azon a példán keresztül értelmezhető, hogy egy magát kereszténynek valló párt az egész társadalomra rákényszeríti a "vasárnapi pihenőnap" intézményét. Liberális értelmezésben nyilván ez is felfogható agresszióként, ám konvencionális értelemben nem beszélhetünk merényletről. Tehát, ha úgy nézzük az iszlamizmus is lehet "békés" – attól függően mi alapján jelöljük ki az értelmezési keretet.

Nyilván Puzsér a valóban, fizikai biztonságot is veszélyeztető militáns iszlamizmusról beszélt, bár nem ártott volna, ha egyértelműsíti is ezt. Ehhez azonban picivel több háttéranyagot kellett volna feldolgoznia és nem rögtön véleményalkotásba kezdeni.

Ám, ha ezt megtette volna, akkor rájön, hogy a kenyai merénylet kapcsán épp, hogy felesleges pánikot kelteni, ugyanis az as-Sabáb egyáltalán nem világuralmi terveket szövöget, így minimális fenyegetést jelent Európára. Ez a dzsihádista szervezet beérné egy "Nagy-Szomáliával" is. Nacionalistákról van szó, akiknek szörnyű tette inkább analóg egy Srebrenicai vérengzéssel – a vallási vonal mellett erősen jelen van benne az etnikai indíttatás is.

Kellene valamit tennünk? Persze! De nem a saját biztonságunk miatt, hanem azért, mert emberéletek vannak veszélyben. Vagy ahogy Puzsér fogalmaz: szolidaritásból. Ilyen szempontból mindegy, hogy azért gyilkolnak le valakit, mert keresztény vagy azért, mert kék zoknit visel, mindkettő egyaránt elítélendő.

Az viszont elengedhetetlen lenne felismerni, hogy nem az iszlám vallás ellen kell küzdeni, hanem annak szélsőségesei ellen. Jó lenne, ha a véleménycikkek felelősségteljesen bemutatnánk a valóságot. Ezt Puzsér is bármikor megteheti, ha rájön: nem az a jó jegyzet, amelyet kihőbörög magából, hanem az, amelyik az igazságon alapul.