Észérvekkel és önkritikával kell harcolni a vulgármarxizmus ellen

Az Erzsébet téri Design Terminálban több, mint száz érdeklődő előtt zajlott a találkozó, melyen mind az oktatói-hallgatói, mind a piaci oldal képviselői kifejthették véleményüket. A beszélgetésnek a kormány azon szándéka szolgáltatott aktualitást, hogy átalakítaná a magyarországi kommunikációs képzést, esetleg részben vagy egészben megszüntetné a területet érintő alapszakokat.

kerek1.jpg

 

– Abszurd – ezzel a szóval jellemezte a kommunikáció szak eltörlésére vonatkozó felvetést Horányi Özséb, a Corvinus Egyetem professor emeritusa. A kommunikációs képzés létjogosultságának megkérdőjelezése szerinte a rossz társadalmi szerkezetről és a sztereotípiákról szól: a rendszerváltás előtt például a népművelők számítottak bűnbaknak. Azt azonban elismerte, hogy az egyetemi képzés nem fedi le teljesen a piacon alkalmazható tudást, ezt pedig felül kell vizsgálni. Hozzátette azt is, hogy a diplomás kommunikátornak adekvát társadalomképpel kell rendelkeznie, ehhez pedig elengedhetetlen a BA-képzés, a specializálódásnál pedig sokkal fontosabb a rugalmasság és a nyitottság.

Részben osztotta csak ezt a nézetet Sámson Dorottya, aki a profession.hu állásközvetítő portált képviselte a találkozón. Véleménye szerint nagyon is fontos lenne a hallgatók szakosodása, akár már az alapképzés ideje alatt. Emellett komoly munkaerőpiaci problémának tartja a kellő motiváció és elhatározás hiányát a hivatásos kommunikátorok esetében, akik éppoly felelősek sorsuk alakításában, mint a cégek és az egyetemek. Azzal viszont ő is egyetértett, hogy a képzés megszüntetése teljes képtelenség.

–Nonszensz, de megtörténhet – mutatott rá Bajomi-Lázár Péter, a Médiakutató főszerkesztője arra, hogy a közvélemény eleinte a vasárnapi zárva tartást sem kezelte komoly kérdésként. Leszögezte, hogy a kommunikációs szakemberek feladata nem a GDP növelése, hanem a társadalom minőségének meghatározása. A haszonelvű megközelítés tehát nem célravezető ebben a kérdésben, de folyamatos megújulásra minden tudományágnak és képzésnek szüksége van, ez alól pedig a kommunikációtudomány sem kivétel.

kerek2.jpg

A permanens fejlődés fontosságát Mentes Endre, az ACG Reklámügynökség ügyvezetője is kiemelte, mondván: „ezt a szakmát háromévente újra kell tanulni”. Tapasztalata szerint a valós tudás a rutin, és a konkrét elképzelés számít, nem pedig papír, ebben pedig a kommunikációszakosoknak van hová fejlődniük. Azt is hozzátette azonban, hogy ha a probléma gyökereit akarjuk megtalálni, akkor a felsőoktatásnál mélyebbre kell ásni, mert a gondok korábban kezdődnek. A megoldást egy a munkaerőpiac és az egyetemek közti esetleges konszenzusban látja, ami segíthet a gyakornokoknak elsajátítani a mindennapi munkavégzéshez szükséges problémamegoldó-készséget, mert a mostani gyakorlat az, hogy sokszor „rabszolgaként” dolgoztatják őket a cégek, és amint fizetni kellene nekik, megválnak tőlük.

A szervesítés fontosságát hangsúlyozta Müllner András, az ELTE tanszékvezetője is, aki önkritikusan úgy fogalmazott, hogy a szaknak ki kell lépni az elefántcsonttoronyból, és a gyakorlatorientáltságot kell megcéloznia, hogy társadalmi megítélése helyre billenjen. A kormány érvelését „vulgármarxizmusnak” titulálta, tekintettel arra, hogy mediatizált térben éljük az életünket, így pedig a képzés társadalmi hasznossága megkérdőjelezhetetlen. Ezt Pintér Dániel Gergő, a BME doktoranduszhallgatója kiegészítette azzal, hogy a kommunikációs szakemberek az alapkövei egy médiatudatos társadalomnak.

Az OMD reklám ügynökségtől volt jelen Nyírő Nóra, aki korábban mind a tudományos, mind a piaci szférában szerzett tapasztalatokat. Neki az a benyomása, hogy ritka az átjárás a kommunikációtudomány és a kommunikációs szakma között, és az is legnagyobb részt személyes kapcsolatokon keresztül zajlik. Kollégáival egyetértett abban, hogy az alázatos és motivált hallgatók képesek sikeres szakmai karriert befutni.

kerek3.jpg

Jól látható tehát, hogy a probléma eddig is létezett, a lehetséges kormányintézkedések csak a felszínre hozták azt. A diskurzus során körvonalazódott az a tényállás, hogy ennek a párbeszédnek a megkezdése az egyetemek és a piac képviselői között akkor is időszerű volna, ha a kormányzat nem a közelmúltban lebegteti be az elképzeléseit. Hiába lebeg egy láthatatlan Damoklész-kard a feje felett, ebből a bizonytalan szituációból talán még profitálhat is a kommunikációs képzés, ha időben sikerül tisztáznia saját önmeghatározását és felülvizsgálnia működését.

(A bejegyzésben szereplő fotókat Deák Vera készítette.)

A bejegyzés trackback címe:

http://corvinusonline.blog.hu/api/trackback/id/tr907373516

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

lényeglátó 2015.09.06. 16:24:17

A média robotosa

…Olyan műveletlen, mint a kárpótlási föld. Úgy szórja mérgező ostobaságait, mint a parlagfű a maga pollenjét.
Szakmai képzése során fogalmazás gátlót szedettek vele. Ettől szellemi impotenciában szenved, nincs egy termékenyítő gondolata sem. Írásai elvetélnek. Szófordulataival folyton találkozunk, mint régi, kellemetlenkedő ismerőssel, aki mindig visszaköszön, ahányszor az újság szemünk elé kerül. De ez nem akadályozza meg Őt abban, hogy szómenésével ne rondítsa tele a lapot, és ne kenjen minden szennyet a demokráciára, mint falusi ember a budi falára.
Parlagját eke nem háborgatta, új gondolat nem lazította évek óta. Negyven év ideológiaeső lemosta róla a termő réteget, sűrűn átszőtték a (nagyot) csattanó maszlag gyökerei. Semmiféle új eszme nem bír rajta megtelepedni, megeredni, gyökeret verni. Megfojtja a bitorlók sötétje, és minden életet elszív a nyugat aran(y)kája.
Az élőlények között a legfurcsább állat: a mindenkori hatalomhoz simulékony, mint a hal, alázatos egy főpincér, hízelgő, mint egy hölgyfodrász. Ha kritizálni kényszerül: gyáva nyúl. A nem engedélyezett eszmén akkorát rúg, mint a ló. Ha leleplezik, tátog, mint a hal és vissza csíp mint az angolna. Ha eladják is, a régi gazdához hű, mint a kutya, a megbecsült rabszolga. Az elvárásokkal nem egyező dolgokat nem látja meg, mint a vakond, és felszínre túrja azt, ami hasznavehetetlen.
Az olvasót a buta ember gőgjével magánál is ostobábbnak tartja, lenézi,, és nem jut eszébe, hogy Ő élősködik az olvasón, silány portékát árulva Néki.
Szellemileg olyan toprongyos, hogy egy rendszerváltás gatyája sincs. Kifakult-színehagyott lelkén hamis vörös száradt. Eltompult agyának a tényeken kicsorbult fogaskerekei lötyögnek a hazugság tengelyén a régi eszmerendszer SZU-ette dobozában, de mégis a régi zene szól belőle, mint az ócska verkliből.
Szerencséjére a „szociális otthonba” vágyók, vevők az Ő nosztalgia slágereire, az „azért régen jobb volt” kezdetűre, és megriadnak az új, progresszív Csurka rocktól, mely mást, többet követel: nyitottabb elmét, igazlátó szemet, realitásérzéket, és nem a vörös paradicsom álmát!
Valamikor a vézna tehetségén lötyögött a papírruha, alig takarta nem létező szemérmét. A Szabad Európa szellője gyakran leleplezte szemérmetlenségét, de Ő túlélte a szabad Európát is! A gerinctelenek mindig nagy túlélők! Addig uszított a vállalkozók „rablása ellen”, amíg maga lett a (kéz)tördelő szerkesztőből, az üldözött burzsuj helyett, irigyelt burzsuj, újgazdag sajtóvállalkozó.
Lásd még: Ady:”A legszomorúbb állatok.” Című cikkét 1902

Boncorvosi jegyzőkönyv

A halott neve: Igazság. A halál beálltának időpontja nem állapítható meg. A tetem feltalálási helye: a városi szemétdomb szélén, újsághalmokon feküdt. A tetem leromlott, oszladozó állapotában is sokak számára elviselhetetlen volt. A maradványt kicsavart állapotban találták, arca a haláltusától eltorzult. Részei elváltak egymástól, és külön-külön is vádló bizonyítékai a gyilkos hazugságának.
A halál oka: fulladás, melyet hosszan tartó, kínzó elhallgatással véghezvitt fojtogatás idézett elő. A nyilvánosság megvonása, a bűnökkel való együttélésre kényszerítés okozta idegkimerülés következtében rendkívül leromlott állapot.
Állandóan eltitkolták a létezését, sötétzárkában tartották, ócska, kis megvesztegetett, vagy megfélemlített szerkesztőségi szobákban. Soha nem engedték fényre derülni, így rossz kedélyű lett. Soha nem engedték megmutatni. Lesoványodva, meggörbítve, befeketítve sem. Helyette kövér, vaskos, felcicomázott hazugságokat állítottak a nép elé példaképnek. És a nép tódult a zsíros, kézzelfogható valóság után. Mára kipukkadt az ideál. Sovány, üres mellét dühvel rágják a becsapottak. Állandó stresszben élt, mi lesz, ha mégis kitudódik. Ez elpusztította a nép idegeit, a valóság és a jó érzékelőit. Hamis képzetek, ideológiák kerítették hatalmukba. Összezavarodott, egyensúlya megbomlott és állapota a skizofréniáig fokozódott. Érdekes módon dührohamot negyven év óta nem kapott. Negyven éve, amikor rohama volt, nagyon megverték, megalázták.
Azóta óvatos, szégyellős, alázatos, bujkáló lett. Akkor telepedett rá a gyilkos kór, a „szocializmus igazsága”, amely felőrölte az egészségét, és amely a végső pusztulásához vezetett.
Pótolhatatlan veszteség ért bennünket. Az igazság olyan a társadalomnak, mint az embernek a szem. Szem nélkül nem látjuk meg a valóságot. Folyton mindenbe beleütközünk. Beleesünk minden válsággödörbe, és nem látjuk meg az igazi kapaszkodót. Azt a kötelet, amin az Ő gyilkosait kellene felhúzni.

Megjelent, 1997.01.23. Kórboncnoki jelentés címmel a Magyar Fórumban