Niels Bohr kiváló dán fizikusnak tulajdonítják a mondást, miszerint: "Az előrejelzés nagyon nehéz dolog, különösen, ha a jövőről van szó." Érzésem szerint nem vette komolyan a figyelmeztetést Istenadta szerzőtársam, aki egy Sachs - Kotlikoff tanulmányból vont le a minap messzemenő következtetéseket.

Nem eszik ugyanis olyan forrón a kályhát.

Forrás: http://babara.hu/

A laissez-faire elvet manapság már minden politikai oldalról illik pocskondiázni, anélkül, hogy pontosan tisztában lennének az eredetével és a jelentésével. Hivatkozunk Adam Smith-re, amikor a "láthatatlan kéz" szóba kerül. Ezzel egy bökkenő van csupán. Adam Smith sehol sem írja le A nemzetek gazdagságában azt, hogy láthatatlan kéz. Egyszer sem! Ez csupán egy utólagos hozzáköltés, egyfajta metafora. Ennek az eredetéről Tomas Sedlacek értekezik hosszasan A jó és a rossz közgazdaságtanában. A totális, mindenféle korlátozás nélküli szabadpiacot már csak azért sem írhatta le Smith a XVIII. század végén, mert az soha nem létezett a valóságban, és Smith inkább volt közgazdász, mint utópista.

De az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy a laissez-faire elv többé-kevésbé realitás. Akkor viszont a bukása sokkal korábban, már 1929-ben megtörtént, nem pedig 2008-ban, de ez se igaz. Az akkori túltermelési válságnak ugyanis az volt a kiváltó oka, hogy az első világháború előtti, integrált világgazdasági rendszert szétszabdalták a Párizs környéki békék. A békeszerződés pedig politikai termék volt, nem piaci.

A 2008-as válság viszont pont, hogy a laissez-faire elv igazolása és az állami beavatkozás egyik hatalmas csődje. Ez a válság ugyanis abból pattant ki, hogy összeomlott a másodlagos jelzáloghitel-piac Amerikában (lsd. subprime crisis). Ebben jelentősen közrejátszott a jelzáloghitelre adott adókedvezmény, amit – bármily meglepő is – nem a piac hozott. A szövetségi kormány nyomást gyakorolt az általuk szponzorált Fannie Mae-re és Freddie Mac-re, hogy növeljék a kockázatos jelzáloghitelezést. Amit aztán be is buktak, láncreakciót indítva be ezzel. És akkor még nem is beszéltünk George W. Bush idióta "the ownership society" kampányáról, ami felborította az évtizedek óta kábé stabilt arányt a bérlemények és a saját tulajdonú otthonok között Amerikában. Szóval ott azért bőven volt kormányzati felelősség is.

Forrás: https://doomshow.files.wordpress.com/

A tanulmány alapállása, miszerint a munkahelyek és a szükséges képzettségek átalakulása lényegileg más, mint az ipari forradalom korában, igen-igen gyenge lábakon áll. Az ipari forradalom alatt ugyanis UGYANAZ játszódott le, mint most, és nem igaz, hogy új munkahelyek jöttek létre – illetve létrejöttek, de ugyanúgy eltűntek szakmák és munkahelyek, mint ma az okoseszközök terjedésével. Az autósofőrök nem a semmiből lettek, hanem kiváltották a kocsisokat, és az első autógyárak is jellemzően korábban lovaskocsikat gyártó cégektől szerezték be az alkatrészeiket. Az természetesen igaz, hogy a termelékenység a sokszorosára nőtt, de speciel az ipari forradalom idején se jelentett feltétlenül minőségileg jobb életet gyári munkásnak lenni, mint földművesnek.

Az egy munkaerőre jutó termelékenység további növekedése pedig csak akkor jelent problémát, ha továbbra is mereven ragaszkodunk a 8 órás munkanap teóriájához, illetve az olyan politikai őrületekhez, mint a munkaalapú társadalom.

Jelesül, mára eljutottunk odáig a kormányzati kommunikáció szintjén, hogy az ember nem azért dolgozik, hogy megéljen, hanem azért él, hogy dolgozzon. Ne felejtsük el, hogy az 1900-as évek szakszervezeti mozgalmainak pont a munkaidő csökkentése volt az egyik legjelentősebb követelése, de az utóbbi 100 évben már nem történt lényegi előrelépés a 8 órához képest. Holott pont a termelékenység növekedése miatt már az 1920-as években azt jósolták a közgazdászok (mint Sachs és Kotlikoff...), hogy a század végére a napi munkaidő NÉGY órára fog csökkenni.

Ehhez képest az 1970-es évektől kezdve megint nő a ledolgozott órák száma, amit ráadásul vagy kifizetnek a munkavállalónak, vagy nem - de egyre inkább jellemző, hogy nem. Mindezt azért, mert közben mesterségesen igényt teremtenek a vállalatok olyan cikkek és szolgáltatások fogyasztására, amire amúgy egyébként nem lenne szüksége senkinek, és emiatt a fogyasztók preferenciája a szabadidőről áttevődött a túlórapénzre. A termelékenység növekedése miatt ráadásul éppen hogy ugyanannyit értéket teremtünk ma négy óra alatt, mint régen 8 óra alatt, csak ez a reálbérekben nem jelenik meg egyáltalán. Erről szól korunk közgazdász-szupersztárának, Thomas Pikettynek a munkássága is. Egyszerűen azért van munkanélküliség, mert az állásban lévőket hosszabb ideig dolgoztatják, mint szüleiket és nagyszüleiket, a termelékenységükhöz mérten lényegesen rosszabb bérért.

Forrás: Pinterest

Ez azonban nem az okoseszközök, és még csak nem is a magától értetődőden haszonmaximalizáló cégek bűne, hanem megint csak a politikáé, amely a csúnya, gonosz tőke lobbierejének engedve hagyta a jövedelmi egyenlőtlenségek elszállását. A csúnya, gonosz tőke azt teszi, mi lényege: megpróbálja gyarapítani magát, és a költségeit racionalizálni.

Ebből persze az következik, amit az eredeti tanulmány is megállapít, és kollégám is javasol: kell az állami beavatkozás és valamiféle jövedelemtranszfer. Én is egyetértek a progresszív adórendszerrel meg hogy a vállalatok vállaljanak felelősséget, stb.

Matolcsy György tevékenysége azonban ezzel még csak köszönő viszonyban sincsen, ezért bár a cikk helyesen megállapítja, hogy nálunk a különadókat csak a költségvetés foltozására használják, de szükségesnek érzem kimondani, hogy az egész különadó-történet mélységesen vállalhatatlan. Hiszen a magyar kormány pontosan azt a szektort (telekomadó) adóztatta irgalmatlanul, amelyik:

1. hagyományosan nagyon erős a CSR tevékenységben itthon
2. pont olyan dolgokkal foglalkozik, amivel le tudták volna gyűrni az itthon aggasztó méreteket öltő digitális analfabetizmust a fejlesztésekkel, kapacitásbővítéssel, szolgáltatások jóárasításával.

Ehelyett elvonták a pénzt az államkasszába, és mire költötték? Olyan építkezésekre, amelyeknél ezertonnaszámra folyt a beton meg a viacolor – tehát hagyományosan kis hozzáadott értékű, alacsony jövedelmezőségű presztízsberuházásokra, ami ráadásul nulla előrelépést jelent a humántőke területén, de legalább később állandó terhet jelent majd az üzemeltetőknek, amit kitől fognak elvonni, ha nem a jól teljesítő iparágaktól. És itt körbe is értünk, hogy miért maradunk így is, úgy is nyomorultak, írjanak bármit is Cambridge-ben.

Addig, amíg a termelés kultusza hivatalos kormánypolitika marad, és nincs érdemi előrelépés a reálbérek emelése és munka, mint fogalom újragondolása terén (nem csak itthon!), addig kár azt hinni, hogy egy matematikai képlet közelebb visz minket a megoldáshoz. De a probléma se ott kezdődött, hogy okostelefonon néztem utána a Halászbástyának.