„Meg kellene találnunk, hogy mi is igazából az a magyar film”

Külföldön ugyan évről évre tarolnak a hazai gyártású produkciók, itthon viszont szinte senki sem kíváncsi rájuk a hollywoodi blockbusterek árnyékában. Mi lehet ennek az oka? Hol tart most, illetve merre kellene tartania a magyar filmiparnak? Van-e jövője egy kezdő színésznek a magyar filmvásznakon ilyen körülmények között? Papp Endrével, a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéves színművész hallgatójával beszélgettem, aki idén kezdte meg szakmai gyakorlatát a budapesti Katona József Színházban.

 

12207682_970136089698745_280377424_n.jpg

Mindig is színész szerettél volna lenni? Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a szakmával?

Ezt én már nagyon hamar eldöntöttem, körülbelül tíz éves lehettem, aztán nem volt már visszaút. Két álmodozás között elhatároztam, hogy színész szeretnék lenni és emellett ki is tartottam. Persze, mint szinte minden leendő színésznek, az általános iskolában a tanáraim folyton mondogatták, hogy mennyit beszél ez a gyerek, meg hogy mennyit játssza magát. De ez nálam már akkor sokkal konkrétabb és körvonalazottabb volt, a gimnáziumot már célirányosan választottam. Mivel debreceni vagyok, ezért adta magát, hogy az Ady Endre Gimnázium drámatagozatát válasszam, mert tudtam, ha színész szeretnék lenni, ez a következő lépcsőfok. Ennek az iskolának egyébként nagyon hálás vagyok mindenért. A gimnázium után pedig Budapest és a Színművészeti Egyetem. Tehát nálam ez elég egyenes és célirányos út volt.

Biztos elgondolkodtál már legalább egyszer azon, hogy mi lettél volna, ha nem színész. El tudnád magad képzelni más hivatásban?

Őszintén szólva, másra nagyon soha nem gondoltam. Emlékszem, volt egy feladat még általános iskolában, ahol le kellett írnunk egy napunkat húsz vagy harminc év múlva. Én már akkor is azt írtam, hogy színész lennék, de mellette pszichológus. Elsőre vicces belegondolni abba, hogy mennyire lehetetlen lenne a kettő együtt.

Aztán valahogy rájöttem az évek során, hogy ez valójában mennyire összeérhet és össze is ér valahol. Az emberi lélektannal való foglalkozás, az emberismeret és a viselkedéskutatás a pszichológiának és a színészetnek is alapja, csak a színészek még ábrázolják is az embert, mivel más céljuk is van vele.

Mi vonzott a színész szakmában kisgyerekként és mi akkor, amikor már benne voltál az egészben, tehát ezt tanultad?

Kissrácként – mint, gondolom, mindenkinek – a magamutogatás. A színészet talán még mindig egy kiemeltebb foglalkozás, a színészek a köztudat részei, műveikkel formálhatják azt, megélhetnek régi vagy új életeket, szituációkat, korokat. Még ma is, amikor színházzal foglalkozni egyre hálátlanabb feladat. Talán ez is az a valami, ami most is vonz, vagy mellette tart.

Nem becsvágyból, de nyomot akarunk hagyni. Azonban amikor az ember megismeri ezt a szakmát, akkor szembesül azzal, hogy mennyi áldozattal és energiával jár. Az akadályok leküzdéséhez rengeteg kitartás és akarat kell, ami hál'Istennek belőlem még nem veszett ki. Úgy érzem, hogy így kerek egész ez a dolog, és maga mellett is fog tartani engem egy életre. Nagyon nehéz elszakadni ettől a közegtől, még azoknak is, akik a színház más területén dolgoznak.

12231197_970136013032086_494744933_n.jpg

Említetted, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb kor egy színésznek nyomot hagyni. Szerinted melyik az?

A körülmények rengeteget számítanak. Mostanában gyakran hallom a "nagy öregeket" a társalgóban, az ő sztorijaikat a magyar színház és film hőskorából, az 50-es, 60-as és 70-es évekből. Akkoriban a színház és a film a mai bulvárt helyettesítette, persze egy sokkal magasabb, minőségi szinten. A színészek közös témát jelentettek, akkoriban ez volt a legjobb elfoglaltság. Aki tehette, járt színházba, a tévés közvetítések, filmek, tévéjátékok révén pedig még a vidékiek is ismerték a pesti színészeket. Ám a színház és televízió kapcsolatának megszűnése, a társadalom változása, a felhígulás, az érdeklődés és igény nívójának csökkenése az újabb és újabb médiumok megjelenésével háttérbe szorította a színházat.

De hiába olvashatsz hírt már a mobilodon, vagy egy könyvet az e-bookodon, attól még vágysz a kézzelfoghatóságra. Egy jó könyvet is úgy érzel maximálisan magadénak, ha a kezedben tartod és lapozva teszed a magadévá. A színház is kicsit ilyen: hiába van már rengeteg film és fejlett vizuális effektek, attól még az emberek egy része még mindig vágyik arra, hogy kézzelfogható legyen az, amit lát. Bízom abban, hogy ez ezután sem lesz másképp.

Milyen darabokban láthatott eddig a közönség?

Jelenleg a Katona József színházban vagyok gyakorlaton, ahol két bemutatónk is volt a közelmúltban. Az egyik Borbély Szilárd Olaszliszkai című drámája, a másik pedig Sarkadi Imre Oszlopos Simeonja. Mindkettőben van egy-egy kisebb szerepem, valamint az Ódry Színpadon van két futó darabunk, a Brémai muzsikusok és a Sirály. Eddig főként vizsgaelőadásokban szerepeltem.

Hogyan kell elképzelnünk egy vizsgaelőadást?

Ehhez ismerni kell azt is, hogy hogyan osztódik fel az ötéves képzés az egyetemen.

Az első két év nagyon zárt, kicsit olyan, mint egy inkubátor. Ilyenkor az osztályfőnökök óvnak egymás véleményétől, és minden külső hatástól.

Ez egy zárt világ, csak vizsgák vannak egy-egy jelenetből, ezekre csak a tanárok jöhetnek el megnézni minket. Szinte teljesen egyedül kell dolgoznunk. Borzasztó komplex ez az egész, hiszen sokszor nekünk kell jelenetet írni, kitalálni a jelmezeket és a díszletet, valamint ránk hárul ezeknek a jeleneteknek a rendezése és eljátszása is, persze az osztályvezető tanárok hathatós segítsége, kritikái és felügyelete mellett. Az első két évben van elméleti rész is, ami nyomokban hasonlít egy hagyományos egyetemi képzéshez. Emellett pedig vannak énekóráink és mozgásóráink is.

Iszonyatosan nehéz, hiszen rengeteg időt és energiát kivesz az emberből és a kudarcok is elég gyakoriak.

12226701_970136066365414_1382473189_n.jpg

A harmadik év az átmenet, filmben és színházban is szerepelhetünk, tehát kikerülünk ebből a zárt térből a közönség elé. Itt már gyakran nem csak jeleneteket adunk elő egy-egy vizsgán, hanem komplett előadások jönnek létre, amik aztán az Ódry Színpad műsorára is felkerülnek. A negyedik és az ötödik év pedig a gyakorlat éve, ahol mindannyian színházakban játszunk már.

Egy kicsit más téma: hogyan ítéled meg azt, hogy a Filmalap megvétózta a sokkal populárisabbnak tűnő Toldi-filmet és helyette a Kincsem-re adott 2.7 milliárd forintot?

Nagyon sajnáltam, hogy végül nem készülhetett el a Toldi. Nem tudom az okát, színészként ezt nem is tisztem megítélni. Mint magánember bízom benne,a hogy a Kincsem is egy jó film lesz és sokan meg fogják nézni.

Csak viszonyításképp: a Saul fia 300 milliós költségvetésből lett az idei a Cannes-i Filmfesztivál Grand Prix-díjasa és nagy esélye van egy Oscar-jelölésre is. Nem minden a pénz? Mi lehet a Saul fia különlegessége?

Hiába egy olyan témát dolgoz fel, amiről már kismillió film készült mindenféle formában, mégis a sajátos szemlélete és a megközelítése az, ami olyan szinten ki van találva, hogy az első perctől magával ragad és nem ereszt el még a játékidő után sem. Persze, hogy nem minden a pénz! Az operatőri elgondolás és kivitelezés az, ami egyedivé teszi a filmet.

A Kincsem-filmhez visszakanyarodva: a stábtagok közül többen is azt nyilatkozták, hogy a filmnek az lesz az elsődleges feladata, hogy a hollywoodi szuperprodukciókkal vegyék fel a versenyt az itthoni mozikban. Látsz erre reális esélyt?

Láttam már több próbálkozást is erre itthon. Költségvetésben lehetetlen megközelíteni egy hollywoodi filmet, ez tiszta sor. Stílusban és minőségben ugyan lenne rá esély, de hihetetlenül kevés az olyan hazai film, ami fel tudja venni a versenyt ezekkel a kritériumokkal. De az utóbbi években egy-egy filmnél – pl. Bodzsár Márk Isteni műszakja, Reisz Gábor Van valami furcsája, és Pállfi György Szabadesés című filmjének megnézése után – éreztem azt, hogy ezekben már megvan a kellő potencia. Mindemellett úgy érzem, hogy a magyar filmgyártásnak nem errefelé kellene tendálni, nem a hollywoodi filmek mércéjével kell mérnünk a sajátjainkat, ugyanis a magyar filmeknek nem az az elsődleges feladata.

Akkor a környező országokkal, esetleg a nagy európai filmes nemzetekkel kellene „versenyeznünk”?

Európa és a világ mindig is tudott a magyar filmekről. Úgy gondolom, hogy ezért is hálásak lehetünk a magyar filmgyártás aranykorának, mivel ekkor figyeltek fel a filmjeinkre. Ha megnézzük, még manapság is, évről-évre Cannes-ban, Berlinben, Velencében, Torontóban, vagy Karlovy Varyn nyerünk valamit. Elég nehéz és bonyolult a kérdés egyébként, mivel

a díjak azt tükrözik, ezek minőségi és sikeres filmek, azonban itthon sajnos nem vonzanak sok nézőt. Talán nem vagyunk elég nyitottak, jobban kellene foglalkoznunk a saját kultúránkkal és akkor nem csak a külföldi blockbusterek lesznek a vonzóak. Azonban fontos megjegyezni azt, hogy a kultúraorientált oktatás elsődlegesen nem csak a színház és a filmek feladata.

Mikor és hol maradhatott le ennyire a mi társadalmunk?

Minden európai országnak megvan a maga filmes mentalitása. Valahogy azt érzem, mintha mi elvesztettük volna a fonalat, mintha nem tudnánk megfogalmazni a magyar mentalitást. Meg kellene találni, hogy mi is igazából az a magyar film, újra vissza kellene találnunk az 50-60-70-es évekhez, a magyar filmgyártás hőskorához. Az esszenciáját kellene megtalálni a magyar filmnek, és ez nem feltétlen a nagy költségvetésben rejlik.

Hozzánk szóljon, magyar emberekhez, nem muszáj, hogy aktuális legyen, de a magyar mentalitást hordoznia kell, hogy azt tudjam mondani: „Igen, engem is ugyanez foglalkoztat, ugyanez érdekel, ugyanaz zavar, ugyanaz a problémám.”

12213853_970136056365415_620500216_o.jpg

Az európai országok szinte mindegyike rendelkezik saját mentalitással, védjegyekkel a filmjeik terén, gondoljunk csak a skandinávok krimijeire, az olaszok romantikus filmjeire, vagy a franciák drámáira. Nekünk vajon van-e vagy lenne-e ilyen saját hangunk?

Szerintem a humor a magyar szemlélettől nem áll messze. Nyilván van bennünk egy állandó önsajnálat, de az a fajta groteszk humor, ami a csehekben és a délszlávokban, az bennünk is jelen van, Örkény erre a legjobb példa.

Tehát a groteszk egy fontos és járható út, ám emellett szerintem a történelmünket sem dolgoztuk még fel eléggé. Itt most a közeli múltunkra gondolok, a kommunizmusra, rendszerváltozásra és az ügynökmúltra, amikkel a keleti blokkban már az összes többi nemzet leszámolt, feldolgozta vagy kifigurázta, az nekünk nagyon hiányzik. Ezt az időszakot kellene előtérbe helyezni, mert az emberek tudatában is még annyira közel van. Nagyon sok mindennek az eredője az, hogy talán mi még nem foglalkoztunk ezzel eleget.

Jelentős társadalmi változás nem jött létre, úgy érzem, hogy félmegoldások között tengődünk már több évtizede és ez kihat mindenre, ugyanúgy a színházra és a filmgyártásra is.

Miben látod a magyar filmipar európai szintre való esetleges felemelkedését?

Szerintem a magyar filmipar európai szintű, ezt bizonyítják a filmfesztiválokon elért sikereink is. Nyilván sokkal több figyelem lehetne rajtunk és több pénz kellene ahhoz, hogy még inkább európai szintűek legyenek a produkcióink, de azt látom, hogy a magyar stábmunka iszonyatosan profi. Érzésem szerint a rendezőktől a forgatókönyvírókig mindenkiben megvan itthon az, ami kell a jó és minőségi filmekhez. Mindenesetre nagyon biztató, hogy egyre több nagyjátékfilm készül az utóbbi időben.

süti beállítások módosítása