„Kihívó nélküli, imitált verseny” ¬– Sz. Bíró Zoltán a közelgő orosz elnökválasztásról

Az idei évben a hetedik elnökválasztásra készül az Oroszországi Föderáció. Az ország 1991-es létrejötte óta eltelt mintegy 26 évben összesen csupán hárman váltották egymást az elnöki székben: Borisz Jelcin (1991-1999), Vlagyimir Putyin (1999-2008), Dmitrij Medvegyev (2008-2012), illetve 2012 óta ismét Vlagyimir Putyin. Az oroszországi elnökválasztás várható végkimeneteléről Sz. Bíró Zoltán történésszel beszélgettünk. Az Oroszország-kutató a Leningrádi Állami Egyetemen végzett 1982-ben, 2004 óta az MTA tudományos főmunkatársa, miközben továbbra is tanít a Corvinuson, ahol „Szovjet-orosz tanulmányok” címmel tart kurzust.  A szakértő megemlítette azt is, hogy legutóbb pályája kezdetén, 1982-ben adott interjút a Közgazdásznak.

2018. március 18-án kerül sor az elnökválasztásra Oroszországban. Ön hogyan látja, várhatóan ki kerül ki győztesként?

Egy pillanatig sem kétséges, hogy Putyin, hiszen nincs igazi kihívója, mert gondoskodtak arról, hogy valamelyest is komolyan vehető rivális ne állhasson a startvonalhoz. A végeredmény tehát nyilvánvaló, inkább az a kérdés, hogy sikerül-e magas részvételi arány mellett újraválasztani. Az elnöki adminisztráció hónapokkal ezelőtt kiszivárogtatta, hogy azt szeretné, ha Putyin elnöki mandátumát hetven százalék feletti részvétel mellett sikerülne meghosszabbítani. És az is cél, hogy hetven százalék fölötti legyen a támogatottsága. Az  utóbbi valószínűleg teljesül, ám a hetven százalék fölötti részvételi arány elérése felettébb kétséges, mert sokan gondolják úgy, hogy nincs igazi tétje a választásnak, és még a Putyin-hívek között is számosan lesznek olyanok, akik a választás tétnélkülisége miatt otthon maradnak, míg mások egész egyszerűen nem akarnak részt venni ebben az imitációban, úgyhogy ez egy lefutott, verseny nélküli küzdelem lesz.

A kampány során milyen fontosabb témák vannak, a belpolitikai vagy inkább a külpolitikai kérdések hangsúlyosabbak?

A versengő, avagy plurális demokráciák fogalmaival nehéz lenne leírni az orosz politika világát. Ha ez valódi verseny lenne, akkor joggal merülhetne föl a kérdés, hogy miben tér el egymástól az egyes jelöltek programja. De, mert teljesen egyenlőtlenek a feltételek, ezért senki nem foglalkozik a jelöltek eltérő nézeteivel, hanem csak legfeljebb azzal, hogy Putyinnak mekkora fölénnyel sikerül ismét győznie. A politikai ügyekben kicsit tájékozottabbak esetleg még elgondolkodnak azon, hogy az elnöki adminisztráció által kitűzött célok eléréséhez kell-e csalni és mennyire. Sokat elárul a kampányról, hogy Putyin ezúttal sem hajlandó nyílt vitára a kihívóival. Ha lenne ilyen televíziós vita, akkor a tartalmi kérdéseknek is nagyobb figyelem jutna. Mivel nincsen, így azok teljesen másodlagos kérdéssé válnak. Nincs ebben semmi meglepő. Így néz ki, amikor autokráciában választanak.  
_mg_9072.JPG

Hogyan jellemezné az orosz választói attitűdöket?

Az attitűdök tekintetében a legjelentősebb különbség egyfelől a nagyvárosi, másfelől a kisvárosi, illetve falusi választók között van. A putyini rendszerrel szemben kritikus választók ugyanis a nagyvárosokban – különösen a két megapoliszban, Moszkvában és Szentpéterváron – koncentrálódnak a legnagyobb számban. Ezzel szemben a kisvárosi, illetve falusi lakosság többsége – akik információkat döntően az állam-felügyelte központi televíziós csatornák műsoraiból szerzi – Putyinon kívül még elképzelni se tud más jelöltet. Szavazni meg aligha fog másra. Úgyhogy vidéken az átütő siker garantált, de még a nagyvárosokban is számítani lehet Putyin ötven százalék feletti támogatására. Talán csak Moszkva és Szentpétervár lesz ez alól kivétel. Könnyen lehet, hogy ebben a két megapoliszban, ahol legnagyobb arányban élnek tájékozott és magasan képzett emberek, az elnöknek még az abszolút többséget sem sikerül elérnie. Az eddigi választások visszatérő mintái alapján nagy bizonyossággal ki lehet jelenteni, hogy vannak az országnak olyan részei, ilyen például az Észak-Kaukázus vagy néhány, Moszkvától távol eső terület, ahol a lakosság rendkívül kiszolgáltatott a helyi végrehajtó hatalomnak, ezért ezeken a helyeken Putyin támogatottsága akár 90 százalékot is elérheti majd.

Az elnökválasztásra 14 jelöltnek az aláírásgyűjtését hagyta jóvá a Központi Választási Bizottság. Közülük négyen visszaléptek, 16 jelölt nem gyűjthetett aláírást. Van-e valódi ellenzéki jelölt Putyinnal szemben?

Szerintem nincs. Navalnij kizárásával az elnökválasztás kihívó nélküli, imitált versennyé vált. Egy jelölt van azonban, aki bizonyos mértékben Navalnij mondandójának ad hangot, ő Kszenyija Szobcsak, egy Oroszországban közismert televíziós szerkesztő és riporter. Vele kapcsolatban azonban komoly kétségek merülnek fel. Sokan – szerintem nem alaptalanul – azt feltételezik, hogy ha nem is a Kreml kérte fel őt erre a szerepre, de mégis eszköznek tűnik a kezében. Szobcsak ugyanis jó arra, hogy azt a benyomást keltse egyesekben, hogy ő egy valódi ellenzéki politikus. Ez azonban nincs így. Ő távolról sem oly kritikus, mint Navalnij. Ugyanakkor becsületére legyen mondva, hogy nyilvános szereplésein, a televíziós műsorokban – ahová ellentétben Navalnijjal őt beengedik, és ezt a hatalom nyilván nem véletlenül teszi – olyan témákat is érint, amikről az orosz televíziónézők többsége már régóta nem hallott. Ebben a tekintetben akár még pozitívnak is tekinthetjük a szerepét. De, mert eddigi életútja miatt az orosz társadalom nagy része elutasító vele szemben, üzenetei aligha találnak megértésre, és már csak ezért sem jelent semmiféle komoly fenyegetést  Putyinra.

Mi az oka annak, hogy a Vlagyimir Putyin legfőbb kritikusaként, illetve az ellenzék vezetőjeként számon tartott Alekszej Navalnijt eltiltották a választáson való indulástól?

A legfőbb ok az, hogy Navalnij indulása valóban politikai kockázatot jelentett volna. Nem abban az értelemben, hogy meg tudta volna szorítani Putyint, hanem abban, hogy a nagyvárosokban túl sok szavazatot vett volna el a jelenlegi elnöktől, és ez bizonytalanná tette volna az elnöki adminisztráció által ugyancsak kiszivárogtatott másik cél elérését, azt tudniillik, hogy Putyint hetven százalék fölötti támogatottsággal válasszák újjá. További kockázatot jelentette volna az is, hogy amennyiben Navalnijt elnökjelöltként regisztrálják, kénytelenek lettek volna beengedni a központi televíziós csatornák műsoraiba. Ezt pedig a Kreml nagyon nem akarta. Navalnij és alapítványa ugyanis már hosszú ideje az oroszországi korrupció leleplezésén dolgozik, ezért aztán a televízióba bekerülve olyan témákat vetett volna föl, amelyekről az orosz polgárok többsége még csak nem is hallott. Ugyanakkor a nem távoli jövőben esedékes moszkvai főpolgármesteri választáson Navalnij megszorongathatja a Kreml jelöltjét a fővárosi, az országos átlagnál nyitottabb és tájékozottabb emberek körében, már ha megengedik, hogy elindulhasson ezen a választáson.

_mg_9075.JPG

Navalnij a korábbiakban már több ízben (2011-ben, 2012-ben, illetve 2017-ben) szervezett a fennálló rendszer elleni tüntetéseket szerte az országban. Ön hogyan értékelné ezeket a megmozdulásokat?

Ha egy 146 milliós országban néhány tízezer, legfeljebb százezer ember megy ki tüntetni, annak a jelentőségét hiba lenne eltúlozni. Fontos azonban azt látni, hogy Navalnij éppen a legértékesebb médiafelületről, a központi televíziók műsoraiból volt és van ma is kizárva, így üzenete csak azokhoz jut el, akik internetet használnak és fontos számukra, hogy ne csak az állam felügyelte hírforrásokból tájékozódjanak. Ennek ellenére mégis képes elérni, hogy felhívására tízezrek vonuljanak ki a nagyvárosok utcáira. A Kremlt pedig aggasztja, hogy Navalnij üzeneteire rezonál az orosz társadalom, még ha annak nem is túl széles, de azért figyelmen kívül sem hagyható része. Ha pedig ezek a tüntetések ismétlődni fognak és egyre többen vesznek azokon részt, az bátrabbá teheti az orosz elit azon részét, amelyik már ma sem biztos abban, hogy Vlagyimir Putyin a lehető legjobb elnöke Oroszországnak. A növekvő társadalmi elégedetlenség erősítheti az elit körében azt az érzést, hogy jobb lenne Putyin nélkül. Ám ez az „érési folyamat” aligha fog egyik napról a másikra bekövetkezni.

A fiatalabb generációnak milyen a viszonya a fennálló rendszerhez?

2017 márciusában volt egy országos tüntetés, ahol – főként a nagyvárosokban – több tízezren vonultak utcára annak hatására, hogy néhány héttel korábban bemutattak Navalnij alapítványának dokumentumfilmjét a miniszterelnök, Dmitrij Medvegyev eltitkolt vagyonáról; ismételt bizonyítékát adva ezzel, hogy az orosz politikai és adminisztratív elit milyen mértékben korrupt. Mondanom sem kell, hogy egyik televíziós társaság sem vállalta annak kockázatát, hogy bemutassa a filmet, de a Youtube-on néhány hét alatt több mint húszmillióan nézték meg. Az ennek hatására szervezett tüntetéseken nagyon sok fiatal vett részt. Ha van az orosz társadalomnak olyan része, amelyik kezd belefáradni a putyini rendszerbe, az jórészt – a nem túl népes orosz középosztályon túl – a fiatalok alkotta csoport. Ők egyre inkább kezdik érzékelni, hogy a jelenlegi, a Nyugattal konfrontálódó kurzus, feléli jövőjüket.

A közelmúltban történt katonai beavatkozások – Ukrajnában és Szíriában – hogyan befolyásolták Putyin népszerűségét?

Egyértelműen a segítségére voltak abban, hogy ismét az egekbe emelkedjék Putyin támogatottsága. Erre szüksége is volt, mert a 2014-es krími annexiót megelőző években már csökkenőben volt népszerűsége, igaz, ez a népszerűség még a mélypontján is magasan állt. Persze tudjuk, hogy a közvélemény-kutatások az autokráciákban ritkán igazítanak el hitelesen. Ezekben a rendszerekben a titkosszolgálatok jelentései inkább mérvadóak, de azokat – a dolog természetéből következően – nem szokták nyilvánosságra hozni. Ennek ellenére a hatalom láthatóan fél attól a közvélemény-kutató intézettől, amelyiket a Kremlnek nem sikerült felügyelete alá vonnia. A Levada Központ működése azért lehet kényelmetlen a hatalom számára, mert annak decemberi felmérése szerint azok aránya, akik biztosra mondták a márciusi választáson való részvételüket mindössze 28 százalék. Eközben a Kreml által felügyelt másik nagy közvélemény-kutató intézet, a VCIOM 70 százalékot mért. Rögtön meglett a megoldás. Az „idegen ügynökké” nyilvánított Levada Központ januártól nem hozhatja nyilvánosságra az elnökválasztással kapcsolatos méréseinek eredményeit. Mindazonáltal aligha kétséges, hogy az orosz társadalom többsége támogatni fogja Putyint. Valószínűleg a jelenlegi elnöknek akkor is sikerülne abszolút többséget szereznie, ha a választások végeredményét nem manipulálnák.

Mennyire érzékelhetőek az EU és az USA által a krími beavatkozást követően bevezetett szankciók?

Abban a tekintetben mindenképpen, hogy az orosz gazdaság 2015-2016-ban recesszióba fordult. A tavalyi évet már minimális növekedéssel zárta, de annak mértéke még mindig nagyon alacsony. A fő probléma az, hogy sem rövid-, sem középtávon nem látszanak a feltételei annak, hogy Oroszország ki tudna lépni ebből a 1,5-2 százalékos GDP-növekedési sávból. Az orosz gazdaságnak ennél sokkal gyorsabban, évi 4-5 százalékkal kellene növekednie ahhoz, hogy ne leszakadóban, hanem felzárkózóban legyen. A szankciók mellett szerepet játszott és játszik ma is az olajár 2014 késő nyári beszakadása is. A teljes képhez azonban az is hozzátartozik – és ezt nem egy tekintélyes orosz közgazdász állítja –, hogy hiába emelkedne meg jelentősen az olajár, már az sem tudná lendületbe hozni az orosz gazdaságot. Annak jelenlegi modelljében a tartós és dinamikus növekedés elképzelhetetlen. Az a modell, ami a 2000-es évek első évtizedében még gyors, évi 7-8 százalékos növekedést biztosított mára kimerítette tartalékait.

A választásokat követően változhat Oroszország és a Nyugat viszonya?

Sokáig azt gondoltam, hogy változni fog, mégpedig két dolog miatt. Egyfelől azért, mert közeledik a labdarúgó-világbajnokság, amelynek idén nyáron Oroszország ad otthont, és aligha lehet érdekelt abban, hogy a jelenleginél is feszültebbé váljon az orosz-nyugati viszony. Másfelől pedig azért, mert ahhoz, hogy az orosz gazdaság tartósan 4-5 százalékos növekedési pályára álljon, Moszkvának ki kell egyeznie a Nyugattal. Ha ezt nem teszi, esélye sem lesz a felzárkózásra. Egyelőre azonban semmi jele annak, hogy a Kreml szeretne változtatni eddigi politikáján. Putyin újraválasztásáig abban érdekelt, hogy a feszült helyzetre hivatkozva mozgósított állapotban tartsa az orosz társadalmat. Talán a választás után, mert már nem lesz szükség arra, hogy a társadalmat tovább hergeljék, változhat a helyzet. Erre azonban egyre kisebb esélyt látok.

Szalai Réka

Fotók: Gruber Enikő

 

süti beállítások módosítása