Kategóriák

Kategóriák

Kategóriák

Kategóriák

Kategóriák

Kategóriák

HTML

A politika, a gazdaság és a tudomány kapcsolatáról, a kultúráról és az egyetemek szerepéről kérdeztük Trautmann Lászlót, egyetemünk docensét. 

Milyen kapcsolat áll fenn a tudomány, a politika és a gazdaság között?

Természetesen van vita a szakmán belül, de jelenleg a közgazdászok körében konszenzusnak tűnik, hogy az államot építeni kell. Ez ellent mond a korábbi megközelítésnek, ahol szembe állították a piacot az állammal és az volt az álláspont, hogy az önszabályozó piac elegendő a gazdaság működtetéséhez. Ma az a domináns álláspont, hogy az állam és a piac között összhangot kell találni és az állam a piacra eszközként tekint.

Az állam építése, megteremtése mindig tudományos kérdés volt és mindig az is lesz. Ezt elválasztanám a pártpolitikai összefüggésektől, arról van szó, hogy az állam fennmaradásához szükség van hosszú távú tudományos törvényekre, amik betartására és betartatására kell intézményeket keresni.

trautmann_laszlo_bekker_balazs.jpg

Mit értünk tudományos törvények alatt?

Azok a törvények, amik szükségszerűséggel érvényesülnek. Ez az idealizmus kérdésköréhez is tartozik, de kétségtelen, hogy a szakmában van egy olyan elmozdulás, hogy azok a törvények, amelyek fennmaradása a kultúránk védelmet jelenti, a civilizációnk fennmaradásához járulnak hozzá – hogy nagy szavakat használjak –, azok bölcseleti, tudományos törvények. József Attila írta: „úgy látszik szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye” és a tudományos törvény egy ilyen gyémánttengely, amihez alkalmazkodni kell, aminek a belátása a fennmaradásnak feltétele. Mondhatnánk azt is, hogy a 10 parancsolat ilyen jellegű tudományos törvény, de nem az a tudomány, hogy van 10 parancsolat, hanem az hogy, hogyan alkalmazzuk azt a 10 parancsolatot.

Ezek szerint nem a törvény megalkotása, hanem annak a betartatása lesz a tudomány feladata.

A tudomány ott kezdődik, amikor az erkölcsi törvényeket racionálisan alkalmazzuk, mert a tudomány sajátossága a racionális érvelés, amely mindenki számára követhetővé teszi. Itt hagy mondjak megint egy mondatot: Ma már nem az a vita tárgya, hogy vannak-e értékek, vagy nincsenek, hogy van-e állam, vagy nincs állam, hanem az, hogy hogyan tartsuk fenn az államot. A racionalitás itt kezdődik, hogy hogyan tartsuk fent a kultúránkat, mi az, ami a kultúra fenntartásához tartozik.

Mit tekintünk kultúrának?

A kultúra fogalmának szintén újradefiniálása zajlik az elmúlt 20-25 évhez képest. Eddig a szokások irányából közelítettünk és azt mondtuk, hogy minden kultúra lehet, ami a szokásaink része. Ezzel szemben ma inkább azt fogalmazhatjuk meg, hogy a kultúra az, ami az értékrend alkalmazásából következik. Ez azért érdekes, mert az elmúlt három évtized narratíváját az határozta meg, hogy van tömegkultúra és magas kultúra, amelyek között hatalmas a szakadék és nincs átjárás. Ma úgy gondoljuk, hogy a fejlődés azt jelenti, hogy a tömegtermelésen keresztül hogyan közvetítjük kultúrát. A termékekkel, szolgáltatásokkal és a termelési technológiákkal – ez utóbbi talán a legfontosabb jelenleg - hogyan segítjük állampolgárainkat abban, hogy elsajátítsák az alapvető értékeket, jó állampolgárok legyenek, a jogszabályokhoz alkalmazkodjanak, stb. Ez az, ami az áthidalását jelentené a korábbi rossz dichotómiának, ami elitben és tömegben gondolkozott. Én ezt rendelném inkább a magas kultúra fogalmához.

Közgazdaságtani alapszabály, hogy semmit nem lehet lenézni

Az amerikai populáris filmek között is vannak olyanok, amelyek ezt segítik, de például a magyar Mindenki című rövidfilm gyönyörűen alátámasztja azt a folyamatot, hogy egy közösséget kell tudnunk létrehozni. Ebben a folyamatban való részvételt az egyetemektől is egyre többen elvárják, mert az ő feladatuk is, hogy ne legyen félelem a kultúrával, a kulturális termékekkel szemben.

Ki határozza meg, hogy mit tekintünk magas kultúrának, hogy melyek azok az értékek, amelyeket a pop kultúra és a gazdaság eszközeivel terjesztünk?

Ez a folyamat másik fele, hogy hogyan határozzuk meg, hogy mit kell terjeszteni. Azzal kezdtem az érvelésem, hogy vannak alapvető értékek, globális értékek, és ezek alkalmazását jelenti a kultúra, továbbá az alkalmazási folyamat a tudomány része. Az, hogy hogyan határozódik meg, hogy mit kell termelni, az tudományos kérdéssé is válik e tekintetben. Az egyetemek szerepe itt újra előkerül, mert jelenleg a tudás és a tanuláson alapuló társadalom van napirenden. Joseph Stiglitznek és Bruce Greenwaldnak most jelent meg könyve magyarul, A tanuló társadalom létrehozása - A növekedés, a fejlődés és a társadalmi haladás kérdéseinek új megközelítése címmel, ami a tanulás mechanizmusát foglalja össze.

Ez a társadalmi-gazdasági struktúra az, ami össze tudja kapcsolni a legkisebb gazdálkodót is a tudományos folyamatokkal

Ennek az intézményrendszere alakul ki napjainkban. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy a piac és az állam összekapcsolódik, hanem hogy úgy kapcsolódik össze a tág értelemben vett állam, a gazdaságpolitikai intézményrendszer, és úgy használja a piacot, hogy az a tanulást segítse. Ez az ugrópont a korábbi időszakhoz képest. Ez jelentheti az egyetemek változó szerepét, a life long learninget, a konferenciákat, a facebook-ot, a közös gondolkodást. Rengeteg olyan elem van, ami ezt a folyamatot segíti. Egy olyan tényező van, ami az elmúlt harminc év közgazdaságtani gondolkodásával szemben radikális változást eredményez. A korábbi liberális gondolkodók a piacot egy horizontális viszonyként képzelték el. Ennek az időszaknak volt meghatározó ideológusa Friedrich Hayek, aki szintén foglalkozott a tanulás folyamatával és szerinte az egy személytelen mechanizmus. A piac tanít, de nincs tanító. Ezzel szemben Joseph Stiglitzék, azt mondják, hogy a tanulás egy hierarchikus viszony. Ez az, amit én állam és piac viszonyaként is elmondtam. Az, hogy kitől lehet tanulni az nem egyszerűen egy önkéntes választás, hanem különböző gazdaságpolitikai döntések eredménye. Tehát a globális intézményrendszer határozza meg, hogy mi a kultúra és melyik társadalmi-gazdasági forma felel meg a globalizációnak. 

Miért az állam kerül a piac fölé ebben a hierarchikus viszonyban?

Azért szeretem szembe állítani az előző korszak felfogásával, mert így világosan látszik, hogy miből következik. Az elmúlt 30 évben az volt a felfogás, hogy az állam vonuljon ki a gazdaságból és a piac az első, mert a klasszikus kapitalizmus modelljének ez felel meg. Ez egy vulgármarxista tétel egyébként, és érdemes tudni, hogy ennek alapja az a felfogás, ami pusztán az önzésre és a nyers anyagi összefüggésekre vezette vissza a gazdasági döntéseket. Ez a XIX. századra sem igaz maradéktalanul, akkor sem így működött a gazdaság valójában, de különösen nem igaz a XX. századi nyugati modellre. Csak a hazai, vagy inkább a kelet-közép-európai térségben uralkodott ez a látszat, amit hazai neoliberalizmusként is össze lehet foglalni. Ez a látszat vesztette érvényét a 2008-as világválság után. Szeptember 11-e óta érezhető volt a biztonságpolitikában, a válság után pedig a gazdaságpolitikában is, hogy a tág értelemben vett politika az elsődleges. Amikor azt mondom, hogy „tág értelemben vett” az azt jelenti, hogy az egyetemes értékeket globális szerkezetben érvényesítik. Az értékrend problémájához, fenntartásához védelméhez kapcsolódó politika érvényesül a gazdaságban, különböző gazdasági eszközökkel.

Milyen szerepet játszanak ebben az egyetemek?

Amikor hosszú távú politikáról van szó, akkor óhatatlanul megnő az egyetemek szerepe. Egyrészt azért, mert a tudásalapú társadalomban a tudomány művelésének fontos helye az egyetem. Másrészt az egyetem, mint a szabadgondolkodásnak az intézménye egy jó modell mindenféle gazdasági szervezet számára is. Ez már a kilencvenes években is megfigyelhető volt – ami a kétezres években megérkezett Magyarországra is -, hogy a vállalatok egyetemekként kezdtek el működni. Például ha a Google szerkezetét megnézzük, akkor látjuk, hogy team-ek vannak, akik egymás között vitatják meg a szakmai problémáikat, ezekben jelen van a szabad kutatás (a munkaidő 20%-a a szabályok szerint). Mintha tanszékekből épülne fel a Google, teljesen lapos a működése, nincsenek benne osztályok, főosztályok. Ez az egyetemi jelleg ma a fejlődő vállalatok egy jelentős részét meghatározza.

Továbbá az, hogy az egyetemeket pozícióba kezdik hozni, az a Bologna folyamatnak is mozgató rugója. A Bologna folyamat kiinduló pontja, az volt, hogy Európa lemaradt az USA-val szemben gazdaságilag és ennek a fő okát a felsőoktatás merevségében látták. Az, hogy a felsőoktatásból indul ki a gazdaságpolitikai változás, az is a tudásalapú társadalom következménye. Én nem ítélem meg olyan rosszul a Bologna folyamatot. Nyilván az egyetemek mindig is viszonylag merev intézmények voltak Európában, és ezért ez az alkalmazkodás lassú folyamat, mert nem csak egy új bürokratikus rendszert, hanem egy új gondolkodásmódot is adaptálni kell.

Ha az állam elvárásokkal lép fel az egyetemekkel szemben, akkor nem áll fenn annak a veszélye, hogy az egyetemi autonómia sérüljön?  Nem vezethet-e oda, hogy az egyetem nem saját, hanem az állam szándékainak megfelelően oktat, kutat?

Az egyetemi autonómiának a fogalma egy nagyon súlyos kérdés. Az én álláspontom szerint a szabad gondolkodás autonómiájának fenntartása a cél. A gondolkodás semmi másnak ne engedelmeskedjék, csak a racionalitás szabályainak. A Descartes-i elv szerint meghatározott módszer szerint kell gondolkodni, és ezt semmi nem korlátozhatja.

A szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok

hanem az értékrend alkotó alkalmazását a szaktudásra és az infrastruktúrára támaszkodva. Ez a tudásalapú gazdaság definíciója. Az autonómia nem azonos a gazdálkodói szabadsággal. Ilyen értelemben a kancellári rendszer egy teljesen normális jelenség. Azt viszont mindenképp jelenti, hogy ha valaki a racionális következtetés módszerével valamilyen következtetésre jut, akkor azt nyilvános vitára bocsájthassa és a viták eredményeképpen az igazságot megtaláljuk és ebbe senki más ne szóljon bele. Ezt borzasztóan nehéz intézményesíteni. Tulajdonképpen 2500 éves tapasztalatunk van erről, amióta Platon az akadémiát létrehozta. Platón az athéni állam reformja érdekében látta úgy, hogy szükség van egy olyan intézményre, amelyik csak a szabad gondolkodás elvét követi, mert csak így érvényesíthető az igazságosság, ami minden állam fennmaradásának feltétele. Ehhez a platóni ideához való visszatéréshez keresik az egyetemek az eszközöket ma.

Ennek az érvényesítésében segíthet a Bologna folyamat is, mert annak az a lényege, hogy a különböző generációkkal együttműködve térjünk vissza ezekhez az ideákhoz. Ezért fontos, hogy fiatal kutatókat vonjunk be a közös gondolkodásba. Ez nem azt jelenti, hogy a fiatal mindig mindent jobban tud, sőt, ez egy tanulási folyamat, de szükség van erre az éltető mechanizmusra.

Visszatérve a felsőoktatás merevségéhez. A hallgatói szerződéssel nem tettük tulajdonképpen újra merevvé a rendszert?

A hallgatói szerződés históriája egy nehéz kérdés. Az elvi probléma az az, hogy a tehetségekre szükség van ahhoz, hogy a magyar gazdaság sikeres legyen és Magyarország új fejlődési pályára tudjon állni. A kérdés az, hogy hogyan őrizzük meg a tehetségeket. Ennek van adminisztratív oldala és a hallgató szerződéssel, ezen az oldalon történt lépés. Nem gondolom, hogy a hallgatói szerződés a végső megoldás ebben az ügyben és nem is hiszem, hogy hosszú távon meg fog maradni. Az kétségtelen, hogy az egyetemistákba invesztál a magyar állam és szeretne formális kötelezettséget arra, hogy az egyetemisták cserébe nyújtsanak valamit. Szerintem a másik oldal sokkal érdekesebb, ami a merevséggel és a magyar problémával függ össze. Amikor a „tehetségekre szükségünk van” jelszót kimondjuk, akkor az egy olyan környezetet jelent, ahol a tehetséget és a teljesítményt értékeljük, és ahhoz igazítjuk a szervezeti rendünket. Az előbb arra utaltam, hogy merev volt az európai felsőoktatás és ezért indult a Bologne folyamat. Ez a merevség fokozottan igaz erre a térségre és Magyarországra. Ezt úgy is össze lehetne foglalni, hogy a feudálkapitalista hagyomány sokkal erősebb ebben a térségben, ami pontosan ellentétje a tanulás projektjének. A tanulás azt jelentené, hogy közösen gondolkodunk. A magyar vállalkozók, gazdálkodók – bár ez sajnos a teljes társadalomra is többé kevésbé igaz – nagyon merevek és nehezen fogadják be az újat, nehezen alkalmazkodnak hozzá. Ezért az innováció jelszava az, ami a tudásalapú társadalom másik oldala. Ez egy mentalitás. Ez nem csak azt jelenti, hogy K+F statisztikákba beírunk plusz X%-ot, hanem azt, hogy minden főnök nyitott lesz arra, hogy a beosztottjai gondolkodnak, és ezt a gondolkodást megpróbálja integrálni. Ez egy teljesen más típusú gondolkodásmódot igényel, mint a jelenlegi. Ebben látom az alapvető problémát a magyar felsőoktatás tekintetében, hogy hogyan fogjuk tudni ösztönözni vállalkozókat, a managereket, a vállalatoknak, az államigazgatás vezetőit, hogy legyenek nyitottak és fogadják be az újat és próbáljanak alkalmazkodni a stabilitás fenntartása mellett. Azt szokták mondani, hogy a stabilitás és a mobilitás összhangja egy alapvető kérdés. A magyar társadalomban jelenleg az az álláspont, hogy a stabilitásra feltétel nélkül kell törekedni és minden mobilitást ki kell zárni, mert az veszélyezteti azt. Az innováció elutasítása egy nagyon rossz, körülbelül 150 éves, magyar hagyomány. Egy példa:

Magyarországon nagyon magas színvonalú találmányok szoktak létrejönni, és ezekből minimális hasznosul

mert hiányzik a gazdálkodói közeg, amely fantáziát lát bennük, továbbá hiányzik a fogyasztó, aki kockázatot vállal és hajlandó fizetni érte. Egy fejlettebb társadalomban ezek sokkal inkább jelen vannak. A Közgáznak ebben van alapvető szerepe összhangban a BME-vel és a Közszolgálati Egyetemmel is, hogy megváltoztassa a társadalmi tudatot, kultúrát. Továbbá a vidéki főiskolák feladata, hogy az innovációk helyi szinten is működjenek. A diákok pedig nem azért nem maradnak itt, mert itthon nem kapnak ösztöndíjat, mert kint sem kapnak, hanem azért, mert oda mennek ahol inspiráló a közeg. A berlini egyetemen a start up-okról tartanak előadásokat az orvostanhallgatóknak és azon van a hangsúly, hogy legyen ötleted és azt csináld meg.

Hogyan dől el az, hogy ki tanítson?

Az egyetem egy hierarchikus intézmény és az ott kialakult testületi rendszer ezért stabilitást nyújt. Mindig lehet javítani a folyamaton, de annak mindenképp van előnye, hogy a tanításban a mester, az akadémiai előmenetel alapján határozódik meg. Nem valószínű, hogy ezt érdemes lenne alulról felforgatni. Itt lehetne példának mondani, amit Jézus mondott az apostolainak: „Én választottalak titeket, és nem ti engem”, vagy utalhatok a kínai kultúrára és a konfuciánus hagyományra, amelynek szerves része a tanulás és a mesterhez, valamint a szülőhöz való ragaszkodás, valamint a közös gondolkodás. Ilyen értelemben a tanári szerep nem piaci alapon dől el, hanem a gazdaságpolitika részeként.

Itt újra előkerül a stabilitás és a mobilitás összhangjának a kérdése, mert az is káros, ha az adott hallgató nem tudja ott hagyni egy rossz tanárt.

A rossz tanárok kiszűrése az egyetemi struktúrának a feladata, amit általában meg is tesz. Ez az én személyes tapasztalatom is, hogy végül hasonló habitussal, kutatási érdeklődéssel rendelkező tanárok és hallgatók kerülnek össze.

Végső soron tehát a tanár választja a diákjait.

Igen. Eddig az egyetemre fókuszáltunk, de ez egy szélesebb kérdéskőrnek is a része. Nevezetesen, amikor megtervezzük a gazdaságpolitikai intézményrendszert, akkor az egy kiemelten fontos feladat, hogy a felzárkózási folyamatot úgy tervezzük meg, hogy minden állampolgár azt kapja, ami az ő fejlődését elősegíti. Fontos kérdés, hogy hogyan tervezzük meg az adott emberek szabadságát. Ez ismételten szembe megy az elmúlt harminc év gondolkodásmódjával, ahol a szabadságot és a tervezést szembeállították egymással.  A szabadság tervezésére egy jó példa, amikor egy gyerek zsebpénzt kap, a szülők így adnak neki szabadságot és, amikor visszaél a szabadságával, akkor a szülők megvonják a zsebpénzt, majd idővel visszaadják. Ehhez hasonló elemként érvényesül napjaink gazdaságpolitikájában a gondoskodás. Korábban azt mondták, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa és ezt az öngondoskodást állították szembe a gondoskodással. Ma már érzékelhető a gazdaságpolitika felelőssége a felzárkóztatásban, és ehhez meg kell teremteni a megfelelő intézményeket. Mindez úgy kapcsolódik az előző kérdéskörhöz, hogy egyre inkább jellemző ez a tendencia, hogy mindenkinek olyat adjunk, amire szüksége van. Ezzel kapcsolatban a probléma az, hogy ez alulról nem nagyon látszik és az emberek úgy érezhetik, hogy véletlenszerűen kapják a javakat és a szolgáltatásokat. Ez a fajta bizalmatlanság magyar sajátosság. Amikor nyugat európai hallgatóval beszélgetek arról, hogy mit tapasztal Magyarországon, akkor mindig azt mondják, hogy a magyarok nem bíznak a rendszerben. Persze a németek sem mindig bíznak a politikusaikban, de a rendszerben igen.

Ez a fajta bizalom kiépítése, hogy elhiggyük, hogy a rendszer javítható, szintén az egyetemek feladatához tartozik

Az egyetemek kapcsán gyakran felmerül az a kérdés is, hogy kifizetődő-e egyáltalán a tudomány. Megéri-e rá költeni?

Ezt a kérdéskört az alkalmazott kutatás és az alapkutatás problémájaként szokták összefoglalni. Ez szintén az előző harminc évhez köthető, amikor úgy tűnt, hogy ez a kettő divergál. Amikor amellett érveltem, hogy az értékrend számít, azzal azt is mondtam, hogy a társadalomtudományokban az alapkutatás alkalmazott kutatássá is válik, mert van értelme az értékrendről beszélni. Ezekre a kutatásokra mondják, hogy lózung, hogy ez mind szép és jó, de nincs jelentősége. Ezzel szemben mi úgy gondoljuk a tárgyaink jelentős része kapcsán, például a mikroökonómia esetén is, hogy ezek az alapelvek alkalmazhatók és folyamatosan alkalmazzák is őket.  Azért kell tudni az alapelveket, és azok alkalmazásukat, mert azok szerint hozunk szabályokat, és ha ez nem így történne, akkor szétesnének a rendszerek. Például, amikor a gazdaságot a tudomány eszközeivel irányítják, az az alapkutatás és az alkalmazott kutatás összekapcsolása.

Ennek az alkalmazási folyamatnak a része a technológia, ami az értékrend alkalmazásának az egyik megnyilvánulása. A mobiltelefonjaink segítenek abban, hogy jobb állampolgárok lehessünk és ezért jó a technológiai haladás, és nem csak azért mert kényelmesebb. Például egy app segítségével tényleg fel tudunk kelni reggel hétkor, vagy egy másik app szól, ha egy sörrel többet iszunk, mint amennyit kellene.

Fentebb említette, hogy az elmúlt harminc év meghatározó gondolkodója volt Friedrich Hayek. Ő elveti a tervezést arra hivatkozva, hogy az megfosztja az embereket a szabadságuktól. Hogyan sikerült ezt a problémát megoldania a jelenlegi közgazdasági gondolkodásnak?

Napjainkban folyik egy elmélettörténeti fordulat e tekintetben, mert Joseph Schumpetert is elkezdték hozzá sorolni az osztrák közgazdaságtani iskolához, ahova Hayek is tartozik. Ettől egy olyan történelmi összefüggés jelent meg, ami szerint az akkori kérdés az volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia területén, hogyan lehet piaci eszközökkel a stabilitást fenntartani. A Hayek-i fordulat így nem pusztán a piaci fundamentalizmus, hanem a soknemzetiségű terület harmonikus irányítása, amiben a történelmi sajátosságok miatt nagyobb szerepe van a piacnak.

A kérdésre azonban adható elméleti válasz is. Hayek azzal érvel, hogy el kell kerülnünk a szolgaságot és a szabadságot kell választanunk, ami a bizonytalanság vállalását is jelenti. A szabadság ebben az esetben azt jelenti, hogy ne legyen felettünk uralom. Ezt azért mondja, mert a fasizmust el kell kerülni, és Hayeknek a saját korában igaza is volt.

Ma már látjuk, hogy nem helyes az a dichotómia, hogy vezér, diktátor, vagy zsarnok van az egyik oldalon és másik oldalon pedig olyan szabadság, ahol a létbizonytalansággal kell együtt élni. Ma már úgy látjuk, hogy a vezetés és a szabadság összeegyeztethető. A tanulással kezdtem és ez éppen a tanárnak a szerepe. Van egy buddhista tanítás, ami arról szól, hogy a tanítvány kéri a mesterét, hogy mutassa meg neki az utat a Nirvánába. A mester fog egy botot és a levegőbe rajzol valamit. A diák megkéri még egyszer, mert nem látta jól az utat. A mester újra rajzol valamit a levegőbe. A diák persze most sem látja jól, és ismét megkéri. Ekkor a mester fogja a botot és fejbe vágja a diákot, majd azt mondja: ez az utolsó jó tanácsom neked. Ez az, ami a tanulás alapú társadalom lelke, hogy mindenkinek meg kell adni az intézményt, hogy ő találja meg, hogy mi az ő szerepe a társadalmi gazdasági fejlődésben, hogyan tudja elérni a céljait. Az önmegvalósítást, a szabadságát nem lehet elvenni tőle.

De ez a szabadság tervezhető

és ennek a tervezési mechanizmusnak van technológiai, jogi, kulturális eleme és ezt alakítja ki minden társadalom konkrétan az egyes állampolgáraira vonatkozóan.

A Hayek-i problémára adott konkrét technológia válasz az információs technika, mert az okostelefon, a google a bizonytalanságot csökkenti. Követhetőek lettek a társadalmi és gazdasági mozgások, és mindenki (mármint az, aki rendelkezik okostelefonnal), szinte valós időben képes ezekről tudomást szerezni. Így az információ nem csak az árban jelentkezik, ahogy ezt ő mondja, hanem minden másban is, és ennek köszönhetően elidegenedésmentesen hozhatunk önálló döntéseket. Az információk biztosítása vállalatokon és intézményeken múlik, és az elidegenedésmentes döntés feltételezi a bizalmat ezekben az intézményekben. Ez nyilván nem egy vállalat vagy egy közigazgatási szerv jóindulatának a következménye – bár attól sem lehet eltekinteni -, hanem a globalizáció egészébe, a jogállami elvek következetes érvényesítésébe vetett bizalom. Elég itt arra a vitára gondolni, hogy a Google nem él-e vissza azzal a hatalmával, hogy minden keresést rajta keresztül folytatunk. Ehhez nem elég a Google vezetésében bíznunk, szükség van az őt szabályozó globálisan koordinált hatóságokra is. Csak így lehet helyes döntést hozni, a bizalom, a tervezés és a szabadság egymást kiegészítő elemek. Az egy tiszteletre méltó teljesítmény, amit Hayek a saját korában megfogalmazott, de ma már túlléphetünk ezen.

Szólj hozzá!

A negyedik ipari forradalomról és annak kihívásairól rendezett konferenciát a Mathias Corvinus Collegium. Az MCC Neighbourhood Dialogues névre keresztelt rendezvény immáron harmadik éve invitálta Budapestre a szomszédos országok diákjait, hogy megvitassák az éppen aktuális témákat. A nemzetközi konferencia első napján szakmai előadásokat hallhattak az érdeklődők, míg a második napon egy szimuláció keretében három bizottságban dolgozhattak, ahol a résztvevők különböző országokat és intézményeket képviseltek.

mcc_bauer_emese.jpgfotó: Bauer Emese

Míg korábban több tíz év volt egy technikai vívmány meghonosítása, mára már öt évre előre lehet tervezni, amikor az informatika és mechatronikáról volt szó. A konferencián előadást tartott Dr. Charaf Hassan, a BME Automatizálási és Alkalmazott Informatikai tanszékvezetője, aki beszédében az előző mondatot is megindokolta: ahogyan a különböző eszközök fejlődnek, úgy lesznek egyre komplexebbek is. Ám az IT világának is megvannak a kihívásai, mint például a biztonsági kérdések, mesterséges intelligencia, a szolgáltatások és az eszközök újszerű kapcsolata. De mi is az az ipar 4.0? A professzor a következő tulajdonságokat emelte ki, ezek jellemzik leginkább az ipari digitalizációt: fenntarthatóság, okosság – vagyis magasfokú adatfeldolgozás –, integráció, egyénre szabható tömegtermékek, és valós idejű jelenlét. Ez a „forradalom” sem kihívás nélküli: a számtalan technikai eszköz összehangolása, a szabályozás komplexitása, és az adatfeldolgozás mind fejtörést okoz. Az ipar 4.0 is mérésekből, kalkulációkból és cselekedetekből áll, ami miatt mégis különleges, az az integrációra összpontosuló figyelem. A professzor kiemelte, hogy a technológiai fejlődések adaptálása során továbbra is foglalkozni kell a munkatársakkal, hiszen ők szolgálnak ki, emellett a vállalati kultúrára is figyelni kell.

Dömötör Ákos, az OptoForce ügyvezető igazgatója az ipari automatizációról beszélt. A cél, hogy a robotokat olyan szintre fejlesszék, hogy az emberekkel közösen tudjanak dolgozni, sőt a jelentős munkaerőhiány leküzdésére is be lehessen vetni az intelligens robotokat. Mire kell figyelni, ha egy vállalat automatizálni akar? A költségek alacsonyan tartására. Dömötör Ákos szerint a robotba fektetett pénz közel egy év alatt meg kell, hogy térüljön, mert ennél több idő már egyre rizikósabbá teszi az anyagi helyzetet. Hozzátette: emellett a költségcsökkentés is fontos, mert minél kevesebbet kell változtatni a gyár berendezésén, annál kedvezőbb lesz a befektetés. Az automatizáció egyik kihívása a fejlesztés emellett, hogy a robotok irányítását egyszerűsítsék, hiszen így a kisebb vállalatok is könnyebben tudják modern technológiát alkalmazni. Elmondása szerint a mai robotokból még hiányzik a érzékelés képessége, ugyan a beépített kamerák segítségével már felismeri az előtte lévő dobozt, de ha ezt elmozdítják, amikor a robot közeledik felé, nem fogja megtalálni.

Előtérbe került az állami ipari digitalizáció is: Vityi Péter, az IVSZ alelnöke a magyar, míg Christoph Diensthuber az osztrák helyzetet mutatta be egy kerekasztal-beszélgetés során. Az ipari digitalizáció két évvel ezelőtt került igazán középpontba az osztrák parlamentben, a cél emellett az is volt, hogy az egész társadalmat be tudják vonni. Magyarországon sokkal radikálisabban kezdődött el ez a párbeszéd: az internetadó, majd az ezzel kapcsolatos tüntetések indították el a mai folyamatokat. Vityi Péter szerint az új technológiák ára folyamatosan csökkeni fog, erre pedig az önvezető autókban használt LIDAR technológiát hozta példának. A beszélgetés során újra előkerült a munkaerő-piac. Az IVSZ alelnöke egy német kutatásból idézett, amely szerint először csökkeni fog a kereslet, de utána akár kétszeresére is nőhet az állások száma. Diensthuber szerint viszont még több munkaerőre lesz szükség, és arra is figyelni kell, hogy az új szakmákat be is kell majd tanítani. A tanulás kérdéséről mindketten úgy vélekedtek, hogy egyre inkább egy élethosszig tartó folyamatról beszélünk, viszont az oktatási rendszerek ehhez még nem alkalmazkodtak. „Ha az oktatás maga nem változik, hogyan fogják a tanulók megszerezni a szükséges képességeket?” – tette fel a kérdést Christoph Diensthuber. A kerekasztal-beszélgetés végül az ipari digitalizáció és alapjövedelem kapcsolatának kérdésével zárult. Vityi Péter szerint ilyen helyzetben szükség lesz alapjövedelemre, míg osztrák beszélgetőpartnere szerint ez nem lesz teljeskörű megoldás, inkább az egész társadalmi rendszer átalakítására van szükség.

mcc_havasi_mate.jpgfotó: Havasi Máté

Az utolsó előadást Tóth József, a Hepenix üzletfejlesztési igazgatója tartotta. A vállalat bemutatását követően a robotizáció fő szakaszait ismertette: az első robotokat ketrecben kellett tartani, az emberekre veszélyesek voltak, míg ma már együttműködő robotokról, akikkel az alkalmazottak együtt tudnak dolgozni. A negyedik ipari forradalom nagyban támaszkodik az összegyűjtött információkra, hogy akár a futószalagos gyártás is pontosabban tudjon működni. A Big Data szerepe megnőtt az iparban, viszont ezáltal minden nagyobb kockázattal jár, hiszen az adatok eltűnhetnek, és egy hibás eszköz akár napokra is megbéníthat egy folyamatot. Tóth József azt is kiemelte, hogy a vállalatoknak alkalmazkodni kell a fogyasztói igényekhez, figyelni kell az „épp időben” elvre épített termelésre, hogy ne forduljon elő készlethiány, ezáltal viszont versenyképesebbek is lesznek. A negyedik ipari forradalomnak is lesznek győztesei, vesztesei, és az előadó szerint úgy tudunk a változásokhoz alkalmazkodni, ha magunk is okos eszközöket használunk, nyelveket tanulunk, mobilisak vagyunk. De ha igazán előnyükre szeretnénk fordítani a technikai forradalmat, mindenképpen meg kell tanulunk az adatfeldolgozó programok használatát – tette hozzá a Hepenix üzletfejlesztési igazgatója.

 

Címkék: budapest ipari forradalom chm MCC Negihbourhood Dialogues negyedi ipari forradalom

Szólj hozzá!

15.
május

Egy átlagos, mégis különleges látogatás

Illy Eszter Amigo története

Mikus Áron  |  Szólj hozzá!

Az órámra nézek újra. Négy óra múlt pár perccel. Sietnem kéne, mert amúgy is csak hatig maradhatunk, és utána rohannék haza, mert még van az a beadandó… meg a zh-ra is el kéne kezdeni készülni. Oh, anyám. Ha őszinte akarok lenni, nincs is kedvem most ide jönni.

Odaérek, és sietősen nyitom az ajtót, egy kislány jönne ki éppen. Kiengedem, rám mosolyog, megköszöni, anyukája mögötte. Bőröndöt húz. Mennek haza. A kislány mosolyától és ettől a felismeréstől máris jobb kedvre derülök.

Felveszem a dobozt és megyek, már várnak rám a másodikon az onkológián. Kislány ül az ágyában, plüssel és apukájával maga mellett. Sápadtnak tűnik és álmosnak, de meglát engem, és felderül. Igazából szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a doboznak szól, ami ugyebár némileg átlátszó, és észrevehetőek a benne rejlő kincsek körvonalai… De visszamosolygok rá. Apuka is kicsit felvillanyozódik, meg is kérdezi kis királylányát, lemehet-e pár percre.

-Persze, Apu, mi jól megleszünk!

13495084_1020557534697269_2594715531793245098_n.jpg

Innentől már képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást. Ahogyan izgalommal pakol a dobozban az apró kezeivel, csillogó szemmel, majd mikor kiválaszt valamit, dialadittasan közli, “akkor most ezt is kipróbáljuk”. És én próbálom, és dobok a kockával és lépek a bábuval, és közben beszélgetünk. Elmeséli mi a kedvenc színe, hogy tegnap mi történt a bohócdoktorokkal, hogy volt bent nála Anya is és tesó is, és az milyen jó is volt. Én pedig csak hallgatom ennek a csöpp kislánynak a csöpp kis világát, ahogyan bemutatja és pillanatokra, sőt, percekre még el is felejtem, hogy éppen egy kórházban ülünk, egy kórteremben, és ő még sokáig itt marad azután is, hogy én hazamegyek. De nem látszik ez rajta. Bár tudja, hogy ő most beteg, és itt kell lennie, hogy a doktornénik és –bácsik foglalkozzanak vele, de nem látod rajta azt az igazi betegségtudatot, ami úgy földhözvágja az embert. Néha kicsit fáj, néha nagyon fáj, néha álmos, néha nyűgös, néha nagyon haza akar menni – de mindemellett ugyanaz a kislány, akit Anya és Apa olyan nagyon szeret. Élettel teli, vidám, huncut – mert azért óvatosan próbálja a maga javára fordítani a játékot - , és nevet. De hogy nevet. Muszáj nevetnem nekem is.

Így játszunk és beszélgetünk, végén még Apuka is beszáll, sőt, fotókat is készít rólunk. A kis tündérke aztán elfárad, már csukódnának le a szemei, de még azért játszani szeretne… Mondom neki, ne aggódjon, jönnek az Amigók holnap is.

-Akkor jó – nyugtázza elégedetten, majd elfekszik.

Képtelen vagyok liftezni, inkább sétálok lefele a lépcsőn, annyira túlárad bennem valami. Az arcom mintha már fájna a mosolygástól, de nagyon jó érzés. Leadom a dobozt, megköszönöm. A derűm mintha átszállna a portásra is, már nem is olyan mogorván ül ott a székben és bámulja a monitort.

Hazafelé a kislányon jár az eszem. Mikor hazaérek, csak akkor jut eszembe a beadandó és a zh. Már épp eleresztenék egy bosszús félmondatot, amikor újra átjár a délutáni érzés, és mint egy örömbuborék, körbevesz. Arra gondolok, hogy a kislány egy kis harcos. Egy manó hős, és ezért fog meggyógyulni. Mert küzd. És mindeközben nem felejt el örülni.

Akkor én miért is panaszkodom?

Ezek a látogatások nem csak arról szólnak, hogy mi tanítunk a gyerkőcöknek valami újat, játszunk velük, vagy meghallgatjuk őket. Ezek a délutánok számunkra is mindig tanítanak valami újat.

Hitet. Reményt. Hogy soha ne veszítsük el a derűnket, mert mindig van minek örülni. Szavakba nehéz önteni, amit az ember érez, a látogatás kezdetétől a végéig, mert néha egy hullámvasút.

De az egészen biztos, hogy minden Amigó hatalmas mosollyal az arcán hagyja el a kórházat, mosolygó gyerekeket hátrahagyva, akik tudják, hogy másnap is, következő héten is megyünk.

Ez az Amigos csodája.

amigos.JPG

Az Amigos a gyerekekért egy egyetemistákból álló csapat, akik súlyosan beteg gyerekeknek segítenek és motiválják őket a gyógyulásra azáltal, hogy bejárnak hozzájuk a kórházba, beszélgetnek, játszanak és nyelvet tanulnak velük. Az ötlet Fábián Sárától, a Corvinus egyetem hallgatójától származik, akinek kilenc évesen egy teljes évet kórházban kellett töltenie és emiatt fontossá vált számára, hogy minél több gyereknek adja át azt a motivációt, ami neki segített meggyógyulni. Az ötlet 2015 tavaszára öltött testet, amikor 11-en felváltva kezdtek el járni a Tűzoltó utcai gyermekklinikára, ahol tanultak, játszottak, barátkoztak a gyerekekkel. Innen jön a név is, ugyanis az Amigos barátokat jelent és a gyerekeknek szüksége van egy összekötő kapocsra a külvilággal, mert az osztálytársaik csak ritkán tudnak bejárni, viszont az Amigókkal barátként tudnak beszélgetni. Ezek a barátságok a kórház falain kívül is működnek. Az Amigók már egyetemre járnak és ezzel is motiválják a gyerekeket, hogy majd ők is nagylányok és nagyfiúk lesznek.  2017 tavaszára már 52 Amigo látogatja hétről hétre, napról napra a gyerekeket már négy budapesti kórházban.

Szólj hozzá!

Induló blogjáról, az empirikus politikai elemzésről és a közvélemény-kutatásokról kérdeztük Róna Dánielt, egyetemünk oktatóját.

rona_1.jpg

Miért döntött úgy, hogy blogot indít?

Több oka is volt. Egyrészt több meglátásom is van, amit szeretnék megosztani, és szeretném, hogy ezeket hozzám kössék. A mandátumbecslő módszer például, amit közzétettem, azt már korábban elkészíttettem, de mindig valakinek a megrendelésére használtam, és így nem rögzült a köztudatban, hogy ez az én fejlesztésem. Szóval egy kis exhibicionizmus is közrejátszott. Valamint amióta megírtam a könyvemet a jobbikról, azóta sok médiamegkeresést kaptam, ahol mindig kérdésekre válaszoltam, és ezért úgy éreztem, hogy jó volna, ha lenne egy olyan felület, ahol visszakereshetően úgy tudom elmondani a véleményemet, hogy az nem egy félperces reakció, ami után a műsorvezető kiugrik a székéből, hogy ne beszéljek annyit. Továbbá úgy éreztem, hogy az empirikus politikai elemzés műfaja hiánycikk mostanában.

Mi a célja a bloggal?

Az előbb említettek célok is, és persze az is fontos, hogy érdekes legyen és olvassák. Habár ezzel kapcsolatban nincsenek illúzióim. Amikor megírtam a doktori disszertációmat, akkor az egyetem kitette a honlapjára, és Török Gábor megosztotta. 260 oldalról beszélünk, 45 táblázattal és fél perc múlva már meg is jelentek az első kommentek, hogy „ezt a szart”, 8 perc múlva már konszenzus volt arról, hogy pocsék. Viszont emellett is azt gondolom, hogy jó lenne, ha a tudósok és kutatók a nagy nyilvánossághoz is beszélnének, persze nem népnevelő jelleggel, sokkal inkább tájékoztatás, elemzés céljával, valamint szeretnék visszajelzéseket is kapni, és azokból tanulni.

Miért adatok és közvélemény-kutatások?

Azt gondolom, hogy ehhez értek, és ahogy említettem, szerintem ez hiánycikk. Persze nem akarom azt mondani, hogy aki nem használ sok adatot, az nem írhat jó elemzést, mert sok olyan kiválót tudnék említeni, ami nem adatgazdag, de én a politikatudományon és politikaelemzésen belül annak vagyok a híve, hogy próbáljunk meg minél inkább alátámasztott kijelentéseket tenni, visszakereshető, visszaszámolható, ellenőrizhető dolgokat állítsunk, földhözragadtan, konkrétumokra alapozva elemezzünk, használjunk közvélemény-kutatásokat. Sajnos itthon még sokszor úgy érzem, hogy küzdenem kell azért, hogy elfogadtassam, hogy ami a közvélemény-kutatásban van, az igaz. Persze nem mindegy, hogy hogyan értelmezzük, és számomra az egy küldetés, hogy a közvélemény-kutatások helyes értelmezését szélesebb körben is népszerűsítsem. Én abban hiszek, hogy a tudomány és a világ úgy halad előre, hogy megfigyelünk, adatokat gyűjtünk, azokat szisztematikusan rendszerezzük, majd levonjuk a következtetéseket. Emellett nem lesz minden elemzés ilyen, mert nem mindig állnak rendelkezésre adatok.

Hogy állunk adatok terén? Milyen mértékben gyűjtünk adatokat Magyarországon, és azok mennyire hozzáférhetőek?

Pocsékul állunk minden tekintetben. Kevés adatot gyűjtünk, és abból még kevesebb jut el a nyilvánossághoz, valamint azokat többnyire rosszul értelmezik. Sajnos elterjedt egy olyan gyakorlat, hogy a pártok a közvélemény befolyásolására, önigazolásra használják a közvélemény-kutatásokat, és ez a szakma hitelét aláássa. Nagyon kevés a valódi tudományos kíváncsisággal történő adatgyűjtés. A pártok mentségére annyit még hadd mondjak, hogy egy dolog a nyilvános szféra, és egy másik a nem nyilvános, ahol azért gyakoribb, hogy valódi kérdéseket tesznek fel, amire nem csak egyféleképpen lehet válaszolni. Hann Endrével és sok neves közvélemény-kutatóval együtt aláírtunk egy petíciót, melyben arra hívtuk fel a figyelmet, és az ellen tiltakoztunk, hogy a nemzeti konzultáció a kormányzati sajtóban és a közbeszédben közvélemény-kutatásként jelent meg, pedig nagyon nem az.

A tudományos igényű közvélemény-kutatás fellegvára az Egyesült Államok. Ott az ANES (American National Election Studies) az 50-es évektől kezdve évente frissülő panel kutatásokat tartalmaz. Tehát megtudják mondani, hogy az x válaszadó kire szavazott az elmúlt 60 évben és ezek az adatok, tanulmányok a kutatók számára hozzáférhetőek. Magyarországon nagyon kevés ilyen van. Az óráimon is többször érzem, hogy nem jó, hogy 2017-ben sokszor 2013-as 2014-es adatokat mutatok arról, hogy az osztály, a társadalmi csoport hovatartozás és a pártpreferencia hogyan függ össze. Kevés nyilvános adat van, ami megbízható, teljes körű, átfogó. A Sándor Péter nevéhez fűződő Magyar Választáskutatási Program keretén belül nagyon jó tanulmányok születtek és sokat tudtunk meg a magyar társadalomról, viszont ez 2010 után kifulladt.

Azt lehet tudni, hogy miért?

Erre csak mérsékelt rálátásom volt, a következőket tippelném: egyrészt 2010 után nehezebb lett a kutatáshoz kormányzati támogatást szerezni. Ez alatt nem csak pénzügyi támogatásra, hanem együttműködésre gondolok. Másrészt azok az intézetek, akik 2010 előtt jelentős megrendelést kaptak a kormánytól (Medián, Ipsos) előszeretettel vettek részt benne, a 2010 után helyzetbe kerülő Századvég és Nézőpont már kevésbé. Ahogy a projekt gerincét adó Medián, Ipsos, Tárki egyre nehezebb helyzetbe került úgy egyre kevésbé jutott energia a tudományos kutatásra. Valamint Karácsony Gergely, aki a projekt lelke volt, úgy döntött, hogy politikusnak áll.

Mit gondol a közvélemény-kutatók romló megítéléséről?

Nagyon igazságtalannak és szomorúnak tartom, ahogy Magyarországon kezelik a közvélemény-kutatókat, ebben persze némi felelősségük nekik is van. Nagyon fontos lenne, hogy az emberek jobban értsék a közvélemény-kutatásokat, és akkor jobban tisztelnék a szakmát. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a közvélemény-kutatók kiváló munkát végeznek itthon. A kutatások pontossága nemzetközi viszonylatban is nagyon jónak mondható. A 2002-es volt az utolsó parlamenti választás, amikor majdnem minden intézet hibahatáron túl tévedett, viszont annak az okait feltárták, kötetek is jelentek meg róla. Nagyon erős az önreflexió ebben a szakmában. Ez ugyanígy volt a Brexitnél is. Összeültek a közvélemény-kutatók és megbeszélték, hogy miért tévedtek. Szeretném, hogyha a politikai elemzők is ezt a mércét alkalmaznák magukkal szemben. Nem a Cannossa-járás, a megalázkodás a fontos, hanem a diskurzus. Egy másik eset, amikor a Tárki rosszul vett fel egy adatot, és a kiadott közleményben pont az ellenkezője szerepelt a valóságnak. Ezt észrevették, és egy újabb közleményben elnézést kérve javítottak. Nagyon rossz volt, hogy nem a facebook kommentelők, hanem a komoly pozícióban lévő értelmiségiek nevették ki a Tárkit, ami kilencventől kezdve kiváló felméréseket készített, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy növekedjen a tudásunk a magyar társadalomról. Ez is mutatja, hogy mennyire alacsony a megbecsülés és a bizalom a közvélemény-kutatások iránt. Ahogy említettem, ezért a közvélemény-kutatók is tehetnének többet. Sokszor nagyon tág teret hagynak az értelmezésre, és mivel a sajtó nem közvélemény-kutatásban képzett emberekből áll, ezért többször rosszul értelmezik az adatokat. A kutatók ennek elébe mehetnének és elemezhetnék bővebben a kutatásokat ahelyett, hogy leírják 3 sorban, hogy mekkora a hibahatár.

Kinek a feladata, hogy közérthetően értelmezze a kutatásokat?

Mindig kettőn áll a vásár. Az újságírónak és a közvélemény-kutatónak egyaránt feladata. Előbbinek fontos, hogy ne kritika nélkül értelmezze a kutatásokat, ne olyan címmel hozza le, ami figyelmen kívül hagyja a hibahatárt. Például, amikor választás előtt egy intézet 5%-ra mér egy pártot, akkor ne az legyen a cím, hogy „négy párti parlamentet jósol” az intézet, mert az 5% azt jelenti, hogy az adott párt a hibahatár miatt éppúgy bejuthat, mint nem. Egy politikával, közélettel foglalkozó újságírótól az elvárható lenne, hogy ennyire értsen hozzá. Ez valahol az egyetemek feladata is lenne, hogy minden szakirányú végzettséggel a közvélemény-kutatási ismeretek legalább olyan szintig biztosítva legyenek, hogy a végzettek értelmezni tudják őket és megkülönböztetni a rosszat a jótól. Ami a közvélemény-kutatókat illeti, nagyon sok buktató van, melyekre néha felhívják az emberek figyelmét, de van amelyikre nem, és sokszor a közlemények is nagyon szűkszavúak. Továbbá azzal, hogy az elemzést - mely persze sok plusz időt jelentene -, nem veszik magukra, nagyon tág teret hagynak alternatív értelmezéseknek.

Mik a leggyakrabban elkövetett hibák?

Egyrészt a fentebb már említett hibahatár, valamint ezzel függ össze a megbízhatóság is. Például, amikor egy kutatásban azt állítják, hogy „az LMP-sek 60%-a ellenzi a migránsok beáramlását” azzal vigyázni kell, mert, ha ez egy 1000 fős kutatás, akkor abban van harminc-negyven LMP-s összesen. Ebben az esetben arra a részsokaságra már más hibahatár vonatkozik.

Gyakori hiba, amikor egy darab felmérést kiragadnak, és nem folyamatában nézik az adatokat. Mert a szignifikancia szint általában 95%.  Ami még 99%-nál azt jelentené, hogy 100-ból egy mérés félre mehet és legjobb intézet is mérhet olyat, ami nem felel meg a valóságnak. Ezért baj, hogy nagyon sok olyan elemzés van, ami csak egy felmérésre támaszkodik. Másik példa, amikor egy furcsa adatba belekapaszkodnak. Erre egy saját példa: Hann Endrével végeztünk antiszemitizmusról szóló felmérést és egyik évben kijött, hogy Budapesten magasabb az antiszemiták aránya, mint vidéken. Az azt megelőző 5 évben, valamint azóta is folyamatosan az ellenkezője volt kimutatható. Ezért javasoltam, hogy mivel nem tudjuk, hogy miért van ez a kiugrás, ezért azt hangsúlyozzuk a közleményben, hogy óvatosan kell kezelni ezt az adatot. Gyakorlatilag a saját adatunkról írtuk, hogy hacsak nem ez jön ki jövőre is, ne higgyük el. Erre a címlapokon az jelent meg: „Döbbenetes adat, Budapest fele antiszemita”.

Érvényességel kapcsolatban nagyon gyakori a rosszul megfogalmazott kérdés. Ezt sokan nem is értik, hogy miért baj. Egy olyan közvélemény-kutatási kérdés esetén, hogy a koordinált indulás vagy a közös lista közül melyiket preferálják inkább a baloldali választók, mindig kétségbeesek. Az átlagember nem érti, hogy mi a különbség a kettő között, ezért szakmailag helytelen ilyet kérdezni tőlük, még nagyobb hiba aztán politológusként egy ilyen adatot komolyan venni. Végig kell gondolni, hogy mi az, amit a választó tud értelmezni és világos, egyértelműen eldönthető kérdést kell feltenni. Török Gábor szokta mondani a fagyis példát: azt meg lehet kérdezni, hogy az epres vagy a barackos fagyit szereted jobban. De azt, hogy ha nincs epres fagyi, akkor milyen fagyit fogsz kérni, az már necces. Mikor fogsz elmenni fagyit venni? Legutóbb milyen fagyit ettél? 3év múlva milyen fagyit fogsz enni? 3 év múlva elmész-e a fagyi árushoz? Ezek már mind rossz kérdések. Valamint ne legyen olyan a kérdés se, hogy mit szeretsz jobban: A finom epres fagyit, vagy a rosszízű barackosat? Mert sajnos ez is elég gyakori.

Milyen okok játszottak szerepet az elmúlt év nagy hibáiban? (Brexit, Trump)

Több ok is volt. Az egyik az úgynevezett megfelelési kényszer, amit úgy hívnak, hogy social desirability. Ez azt jelenti, hogy olyan választ adsz, amit szerinted elvárnak tőled. Ha a véleményed nem polkorrekt, akkor lehet, hogy nem is állsz szóba a közvélemény-kutatóval. Ezt hívjuk non response bias-nak, amikor a nem válaszolásból adódik a torzítás. A Trump hívek sokszor nem is válaszoltak a kérdésekre és a Brexitnél is volt egy ilyen a hatás. Egy másik, hogy a közvélemény-kutatásnak szerintem, bármennyire is furcsa, a 21. sz-ban is a személyes adatfelvétel a jó útja és nagyon elszaporodtak a telefonos és az online kutatások. A telefonos kutatásnál rosszabb a válaszadási hajlandóság. Az online kutatással szerintem nem lehet reprezentatív felmérést készíteni, többek között azért, mert Magyarországon a lakosság egy jelentős része nem is rendelkezik internet hozzáféréssel.

 A blogon megemlíti Nate Silvert. Ő miben különleges?

Amiket eddig felsoroltam, azokat mind elég jól csinálja. Ahogy tavaly követtem az amerikai elnökválasztást és próbáltam megérteni, hogy miért úgy változik egy jelölt népszerűsége, ahogy, miért az adott államokban tartanak gyűléseket, stb., akkor az ő blogja egy jó tájékozódási pont volt. Nagyon jól összeszedte közvélemény-kutatásokat államonként és kidolgozott egy súlyozott modellt azok összevetésére. Sokféle adatot gyűjtött össze, rendszerezett, elemzett, majd viszonylag közérthetően nyilvánosságra hozta. Szerintem ez egy kutató feladata. Persze nem szeretném másolni és nem szeretnék én lenni a „magyar Nate Silver”. Csak jeleztem, hogy ha valaki megpróbálja elhelyezni a blogomat, akkor ez valami hasonló és a fivethirtyeight (Nate Silver blogja) egy jó viszonyítási pont.

A politikusok hogyan tudják használni az adatokat?

Profi politikusoknál nagyon nagy szerepe van. Egy profi politikus mielőtt fontos döntést hoz, közvélemény-kutatásokat elemez, és az alapján dönt. Például Demszky Gábort egy elég profi politikusnak tartottam – ezzel most semmit nem mondtam arról, hogy szerintem milyen főpolgármester volt – és ő nagyon sok kutatást végeztetett, például fókuszcsoportokkal, azzal kapcsolatban, hogy 2006-ban újrainduljon-e. Egy ilyen döntést nem lehet előzetes tudás nélkül meghozni. A Fidesz is nagyon profi ebben, Habonyék kutatások garmadáját csinálják és pontosan tudják, hogy a társadalom hogyan rezonál az egyes intézkedésekre. Rényi Dániel írt egy nagyon jó cikket a Magyar Narancsba erről. Bajnai Gordon visszatérése előtt sokáig gondolkoztak azon, hogy hogy lehetne lejáratni és a közvélemény-kutatásokból az jött ki, hogy még a jobb oldali szavazók is jónak tartják a kormányzását. Viszont kiderült, hogy a „libagate” az, amivel népszerűtlenné tehet, annak ellenére is, hogy Bajnai mind a 8 ezzel kapcsolatos perét megnyerte.

A baloldal viszont ebben a tekintetben kimondottan amatőr. Kedvenc példám Falus Ferenc. Most nem a vizes vödrös akciójára gondolok, mert az nyilvánvalóan nem volt jó húzás és azért bukott meg, mert hülyét csinált magából. Amire én gondolok az az, amikor visszalépett Bokros Lajos javára tudtommal anélkül, hogy közvélemény-kutatást végzett volna arról, hogy ki a népszerűbb. A Nézőpont kihozott egy kutatást arról, hogy Bokros igen népszerű, jön fel, Falus pedig folyamatosan teret veszít – de itt nem éreztem azt, hogy ez a kutatás minden politikai felhangtól mentes lett volna. Szándékosan használom az éreztem szót, mert ezt nem tudom bizonyítani, csak éreztem.

Hann Endrével volt ezzel kapcsolatban egy interjú és ő mondta, hogy döbbenetes, hogy ilyen kérdéseket, hogy: „ki induljon” anélkül döntenek el pártok, hogy megmérnék, hogy ki a népszerűbb. Pedig már pár százezer forintból is nagyon jó közvélemény kutatásokat lehet készíteni.

És milyen szerepe van a Big Data-nak?    

Ha közvélemény-kutatásnak van alternatívája, az a Big Data, és egyre inkább úgy néz ki, hogy van. Trump győzelmében például nagyon nagy szerepet játszott. Erről Rév István írt egy cikket a Magyar Narancsba. Ma ez már olyan szinten megy, hogy amikor a facebookon like-olsz valamit, kitöltesz egy online kérdőívet, rákattintasz egy oldalra, akkor minden egyes alkalommal, a tudtod nélkül adatokat szolgáltatsz valakinek, és ha elég sok adatbázist egyesítenek, akkor fantasztikusan erős adatokat lehet kinyerni. Ez a Trump kampányban annyira jellemző volt, hogy a bevándorlás ellenes üzeneteket tudtak elképesztően szegmentáltan célcsoportoknak küldeni. Megnézték, hogy kik a bizonytalan szavazók – mert ugye csak nekik van értelme üzenetet küldeni — és például a bizonytalan nagycsaládosak kapták az olyan üzeneteket, hogy „a bevándorlók megerőszakolják a lányodat”. Ez a szintű tudás, ami összegyűlt, kifejezetten ijesztő. Nem véletlen, hogy a CIA és az FBI Zuckerbergnek rendszeres tárgyaló partnere.

Például az áruházak adatbázist vezetnek arról, hogy ki milyen csokit vesz, ki mikor vesz csokit. Ha egy áruháznak több millió vásárlója van és ezt az adatbázist sikerül valamilyen szempontból egyesíteni egy olyan adatbázissal, ami már politikailag is releváns, akkor már azt is fogjuk tudni, hogy aki csokit vesz az inkább demokrata vagy republikánus, esetleg bizonytalan. Ebben az esetben egy olyan javaslat egy politikustól, hogy a csoki áfáját csökkentsük, vagy növeljük, az nem valószínű, hogy önmagától született. Magyarországon ez még nincs ilyen szinten, de az ellenzéki pártoknak ez például egy nagyon jó kitörési pont lehetne.

Tehát megvehetem az adatbázisokat? Például egy párt a Walmart adatbázisát?

Erre nem tudok igennel vagy nemmel válaszolni. Ez egy nagyon komoly issue amerikában is, elhúzódó perekkel, vádaskodásokkal. Pedig ott egyébként sokkal megengedőbb a szabályozás, mint Európában. A szabályozásnak nehéz lépést tartania a technológiával – és attól még, hogy tiltanak valamit, nem biztos, hogy azt senki sem csinálja.  Persze nem úgy működik, hogy Trump megveszi a Walmart-tól az adatbázist. Hanem például van egy Cambridge Analytica nevű elemző cég, ami teljesen legálisan megvesz az adatbázisokat, például a facebookét (melynek egyik igazgatósági tagja Peter Thiel, aki Trump legszűkebb stábjának is a tagja). Ezeket egyesíti és ezáltal olyan terméket hoz létre, ami egy politikus számára aranyat ér. Akik ilyen adatbázisok fölött diszponálnak, azok nyeregbe kerülnek, és nem véletlenül kötnek ki politikusok környékén. Ez napjaink politikájának egyik legkomolyabb morális problémája, viszont nem értek egyet a fentebb már említett cikk végköveztetésével, hogy a politika végét jelentené a Big Data, mert az ókorban sem volt sokkal kevésbé manipulált az átlagpolgár. Az ellenfeleknek is ott a lehetőség a Big Data-ra, Hillary Clintonnak dolgozott a Google, például.

A Big Data kutatóknak is hasznos lenne.

Igen, viszont kutatók nem férnek hozzá ilyen adatokhoz és nincs is pénzük megvenni. Persze ez a kutatók álma, ahogy nekem is, hogy ilyen adatbázisokat láthassak és elemezhessek. Viszont még senki sem osztott meg velem ilyet és pénzem sincs rá. Emellett nyilván hasznos lenne a tudomány számára is a Big Data, de nehéz dolga van, ha a politikusokkal szeretné tartani a lépést.

Mondhatjuk, hogy ez közérdek lenne?

Igen, ez abszolút az lenne, hogy a tudomány ebben előre haladjon, de ne legyenek illúzióink! Az, hogy ez közérdek, az még nem fogja előremozdítani a helyzetet.

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A MOL-csoport díjnyertes, friss diplomás programja, a Growww idén is várja azoknak a friss diplomásoknak (vagy maximum egyéves tapasztalattal rendelkező fiatal szakembereknek) a jelentkezését, akik el tudják képzelni a jövőjüket a régió egyik legnagyobb vállalatánál.

 

176 nyitott pozíció: lehet, hogy az egyik rád vár?growww_kep_1.jpg

Szólj hozzá!

Azok a civil szervezetek, amelyek egy adott közpolitikai üggyel foglalkoznak, szakértelmük és rálátásuk miatt komoly szerepet tölthetnek be a közpolitika formálásában. Ugyanakkor a civil társadalom gyengülésével önmaga is képes közpolitikai kérdéssé válni.Ezek kapcsán kérdeztük Wessenauer Vesznát, a Political Capital elemzőjét, aki az intézet, civil társadalommal kapcsolatos kutatásaiért felel.

pchonlap_bio_wesves_hires.jpg

Mi az a civil társadalom?

Anélkül, hogy politikaelméleti mélységekbe mennék, a civil társadalom, dióhéjban, az a semmiképp sem homogén massza, ami állampolgárokból áll össze és egy-egy társadalmi ügy mentén, függetlenül és önkéntesen szerveződik meg. Létezik intézményesült és mozgalmi jellegű, alulról jövő (grass root) civil társadalmi egység. Fontos jellemzője továbbá, hogy többségében a civil társadalom ügyek mellett áll ki (pl.: állampolgári jogok védelme) és nem valami (pl.: kormány) ellen. Persze könnyen kialakulhat olyan politikai környezet, amely azt kívánja meg, hogy felszólaljanak döntések ellen vagy kritikát fogalmazzanak meg egy politikai rendszerrel szemben, de ezt az általuk képviselt értékek védelmében teszik.

Kik azok a civilszervezetek?

A civilszervezetek a civil társadalom intézményesült formái. Végeláthatatlan számú civilszervezet létezik és működésük sok szempontból eltér. Ugyanúgy civilszervezetnek számít egy vidéki sportklub, horgászegyesületek, egy fővárosi jogvédő szervezet és egy brüsszeli székhelyű nemzetközi civilszervezet. Meghatározó tulajdonság a civilszervezetek csoportosításakor, hogy mennyiben végeznek politikához kapcsolódó, arra reflektáló vagy azt kritizáló munkát. A civilszervezetek nagy százalékának semmi köze a politikai eseményekhez, lokális szinten tevékenykednek és teljesen apolitikusak (pl.: vidéki falunapokat szervező nonprofit szervezetek – persze elméleti szempontból minden politikai tevékenységnek számít, maximum nem tudatos). Emellett vannak olyan, sokkal kisebb számban fellelhető civilszervezetek, amelyek erősen kapcsolódnak a politikához, mert természetüknél fogva hivatásuk, hogy azt monitorozzák, véleményezzék a jogalkotást, felszólaljanak képviselt csoportjaik védelmében stb. Ezek a civilszervezetek lehetnek érdekérvényesítő szervezetek, amelyek egy-egy társadalmicsoport (pl.: magyar állampolgárok, roma közösségek, autisták stb.) érdekeit próbálják érvényesíteni kampányok és döntéshozatal felé megfogalmazott kritika segítségével. Léteznek szolgáltatást nyújtó civilszervezetek, amelyek valamilyen szociális problémára kívánnak választ adni (pl.: hátrányos helyzetű diákok segítése, jogsegély szolgálat, szexmunkások segítése). Attól azonban, hogy ezek a szervezetek próbálnak hatni a döntéshozatalra, felhívni a problémákra a figyelmet és felszólalnak a számukra elfogadhatatlan intézkedések ellen, nem válnak pártpolitikai szereplőkké, csupán a politikaitér részévé – a releváns jelenlét átka. Megjegyezném, hogy a civilszervezetek olyan területeken működnek a legintenzívebben, ahol az állam rosszul teljesít.

Milyen szerepet játszanak a politika, közpolitika/szakpolitikák formálásában?

Egy egészséges demokráciában fontos szerepet játszanak a civilszervezetek, egészen pontosan a civilszervezetek azon kis része, amely valamilyen közpolitikai ügyön dolgozik.  Gyakorlatilag térítésmentes auditálást végeznek a mindenkori kormány számára, hiszen a saját szakterületüket érintő döntéseket, jogalkotást és intézkedéseket figyelik, véleményezik és ajánlásokat fogalmaznak meg. Ideális esetben a kormányok ezt figyelembe veszik, érdekérvényesítésre lehetőséget adva egyeztető kerekasztal beszélgetéseket hívnak össze teret nyújtva ezzel a társadalmi párbeszédnek.

Milyen állapotban van a mai magyar civiltársadalom? Milyen nehézségekkel néz szembe a magyar civilszféra?

2014-es KSH adatok szerint kb. 63 000 bejegyzett civilszervezet van Magyarországon és ezen felül még léteznek nem szervezeti keretek között működő, civiltársadalmi egyégek is. Félrevezető és nem lenne helyes a civiltársadalomról egységes pólusként beszélni, mert a bejegyzett szervezetek csupán csekély százalékáról tudunk információkat. Egy hamarosan megjelenő elemzésünkből kiderült, hogy nagyjából milyen állapotban van a magyar civiltársadalom, de ahogy említettem, ez csupán egy kis szegmense az amúgy számos szervezetet magában hordozó civil szférának:

Leggyakoribb kihívások a forráshiány, az ellenséges és elutasító politikai környezet, a gyenge társadalmi támogatottság és a megosztottság. A politikához való viszony alapján négyféle típusú működés figyelhető meg: léteznek a mindenkori hatalommal szemben (így a jelenlegivel is) kritikus civilek, léteznek a jelenlegi politikai akarat és érdekek mentén működő civilek, valamint léteznek, egyre számosabban, a kettő között lebegő civilek, a fennmaradásért küzdve. A civilek negyedik, legnagyobb csoportja azon szervezetekből tevődik össze, amelyek egyáltalán nem tudatosak politikailag, nem jellemző rájuk a civil kurázsi, és nem folytatnak érdekérvényesítést.

A válaszok alapján a következő fő területekre különíthetőek el a civil szervezetek kihívásai:

Politikai kihívások

  1. Ellenséges politikai lépések a civilekkel szemben és azok hatása a szervezetekre
  2. Állami szereplőkkel való szakmai párbeszéd, érdekérvényesítés és együttműködés ellehetetlenítése
  3. Az állami támogatás átláthatatlan, szakmai helyett ideológiai alapon történő elosztása

Pénzügyi nehézségek

  1. Forráshiány és az ebből fakadó munkaerőhiány
  2. Korlátozott pályázati lehetőségek az átalakult politikai térben

Intézményesülésből származó adminisztratív, jogi, operatív és szervezeti kihívások

A közvélemény korlátozott tudása a civil szervezetek munkájáról, ami a társadalmi megítélés gyors megváltozásához, a bizalom csökkenéséhez vezethet a kormány által esetlegesen indított lejáratókampány következtében. 

Civil társadalom túlzott megosztottsága, belső identitásválság, ezekből fakadó együttműködés hiánya.

Annyi bizonyos, hogy a civiltársadalom egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon, de itt leginkább azokra a szervezetekre és mozgalmakra kell gondolni, amelyek kritikusak a mindenkori kormánnyal szemben, olyan értékeket képviselnek, amelyek nem illenek a központilag meghatározott „Nemzeti egység” értékrendszerébe. Politikai kommunikáció szintjén ezek a szervezetek korábban Norvég állam által támogatott szervezetekként jelentek meg, most pedig Soros-pénzből működő konspirátorokként emlegetik őket. Az úgynevezett „szűkülő tér” („shrinking/closing space of civil society) nem csak magyar jelenség, sok másik országban próbálják a független és kritikus hangokat politika lejáratókampányok keretében elhallgattatni.

Amit még talán érdemes figyelembe venni, hogy egyre több olyan civilszervezet és mozgalom jelenik meg, amely 

Vagy a kormány által kerül megszervezésre és kvázi-civilszervezetként működik (angolul szokták QANGO – quasi-autonomous non-governmental organisation, vagy GONGO – government-organized non-governmental organization-nek nevezni őket). Ezek a szervezetek leginkább azt a célt szolgálják, hogy látszatszerepet betöltve, kormányhoz hű és annak intézkedéseit támogató civilhangot testesítsék meg.

Vagy szélsőséges eszmék mentén kerül megszervezésre. Szélsőjobbról szóló kutatásainkból kiderült, hogy egyre erősebbek és nagyobb számban vannak jelen vidéken a szélsőjobb által szervezett „civiltársadalmi” szereplők, mozgalmak. Közösségszervezők szerint ez nem tekinthető hagyományos értelemben közösségszervezésnek, inkább politikai szerveződésekről van szó. Az elmondható, hogy a szélsőjobbos szerveződések vidéki jelenléte és ezáltal érték- és közösségteremtő ereje erősebb és sikeresebb.

Hogyan lehetne ezen javítani?

Leginkább az utolsó pontból fakad a válaszom, amelyet már sokan megfogalmaztak korábban: a főként budapesti székhelyű intézményesült (infrastruktúrával, munkatársakkal rendelkező), nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkező civilszervezetknek meg kell kezdeniük a vidéki Magyarországgal való kapcsolatfelvételt (pl. azért, mert a nonprofit szektor teljes bevételének több, mint 55%-a felett a KSH adatai szerint budapesti szervezetek rendelkeznek). Rendszerváltás óta fennálló elmaradása a civilt társadalomnak, hogy nem fordított kellő figyelmet a társadalmi bázis és támogatottság megszerzésére, ami mindmáig nem jelentett nagy problémát, de az átalakuló politikai térben erősen szükségszerűvé vált. A probléma ismert, jelenleg a kapacitás és az erőforrások előteremtésén van a hangsúly.

Magyarországon milyen szerepet játszanak a civilszervezetek a politika, közpolitika/szakpolitikák formálásában?

Mivel a civil szervezetek közelebb vannak a mindennapi problémákhoz, sokkal gyorsabban felismerik azt, hogy valamilyen területen nem teljesít az állam. Miközben ezekre a problémákra civil szervezetek megoldásokat fejlesztenek ki, kevés támogatást kapnak az államtól, még akkor is, ha ezeket a megoldásokat szívesen is ajánlják.  Lássuk be, önmagában szerencsétlen a problémára rámutató szerep, mert az állami tisztviselők mindezeket munkájukkal szembeni kritikának élik meg.  A „Magyarország jobban teljesít” narratívába is nehezen beilleszthető az, ha egyes kormányzati szereplők, elismerik, hogy problémák vannak. Nem marad más, egyszerűen besorolódnak a politikai ellenség kategóriájába a kritikus szervezetek. A legtöbb esetben ezzel gyakorlatilag ellehetetlenül annak a lehetősége is, hogy részt vegyenek a közpolitika formálásában. A már említett kutatásunk egyik megállapítása az volt a kutatásban résztvevő civilszervezetek igazgatóinak részéről, hogy az egyik nagy kudarca a magyar civil szférának, hogy nagyon minimálisan sikerült az elmúlt 27 évben hatni a döntéshozatalra.

Korábban léteztek civil egyezetető kerekasztalok egy-egy téma mentén (pl.: korrupció, átláthatóság), de azok idővel megszűntek és látszatfórumokká alakultak. Jó példa az OGP: A Nyílt Kormányzati Együttműködés (Open Government Partnership, OGP) egy 2011-ben életre hívott, az országok önkéntes részvételén alapuló nemzetközi kezdeményezés. Az OGP-nek az a célja, hogy a csatlakozó államokban elősegítse a polgárok felé nyitott kormányzás megteremtését és erősítse a közhatalom átláthatóságát. A kezdetben nyolc országot tömörítő szervezethez időközben 65 kormány csatlakozott, Magyarország 2012 óta tagja az OGP-nek. Aztán a magyar kormány 2016-ban kilépett. Indoklás: „A jelentésekben a hazánkat folyamatosan bíráló, úgynevezett civil szervezetek véleménye megjelent, a kormányzati választ azonban negligálták. Semmi értelme, hogy egy ilyen – az alapításkor kitűzött céloktól és elvektől teljesen eltért – szervezetben fenntartsuk tagságunkat. Szijjártó Péter a mai napon a kormány döntéséről értesítette a Nyílt Kormányzati Együttműködés kormányzó bizottságát."

Interjút készítette: Mikus Áron

5 komment

Balog Zoltán emberi erőforrások minisztere tegnap bejelentette, hogy családtudományi mesterszak indul a Corvinuson. Ezzel kapcsolatban kerestük fel a BCE oktatási rektor helyettesét, hogy választ kapjunk az alábbi kérdésekre:

  • Mióta tervezik, és mikor indul a szak?
  • Melyik intézet keretein belül fog megvalósulni a mesterszak?
  • Kik rakják össze a koncepciót és a tananyagot?
  • Mit fog a tananyag tartalmazni?
  • Kik lesznek az előadók?
  • Mit gondolnak, mekkora igény van erre a szakra?
  • Kik alkotják a szak célközönségét?
  • Hány hallgatóval terveznek?

A Kommunikációs Igazgatóság által küldött sajtóközleményből megtudtuk, hogy „a nemzetközi mintákra (family studies) épülő családtanulmányok mesterképzési szak létesítéséhez szükséges képzési és kimeneti követelmények összeállítása jelenleg a véleményezési fázisban tart, ebben a folyamatban a Budapesti Corvinus Egyetem is részt vesz.”

„Amennyiben a feltételek adottak, a BCE nyitott a mesterszak indítására. Az egyetem 2017 szeptemberétől a szakot megalapozó szakirányú továbbképzés indítását tervezi.„

A tervezett képzési programja „alkalmazott statisztikai és kutatási módszertant, szakspecifikus társadalomtudományi (jogi, közgazdaságtani, politológiai, szociálpolitikai) ismereteket, családszociológiát, demográfiai ismereteket, valamint családpolitikai tervezést és elemzést” tartalmaz.

A képzés célja, „hogy a végzett hallgatók képesek legyenek a családok vizsgálatára fókuszáló tudományos tevékenységre, a demográfiai kihívásokra adandó tudományos igényű válaszok kidolgozására és a családokat érintő szakpolitikai koncepciók, intézkedések hatásainak elemzésére.”

„A Budapesti Corvinus Egyetem a társadalom és a gazdaság fontos alapegységeként tekint a családokra. 2016-ban az egyetem a német Stiftung Familienunternehmennel együttműködve például létrehozta a Családi Vállalatok Központot, ami a családi tulajdonú vállalatokat kutatja, hogy az így létrejövő tudással is segítse a magyar gazdaság és társadalom erősödését. Az indítandó családtanulmányok mesterszak is a BCE ezen törekvését támogatja.”

Amennyiben további információkat kapunk, a cikket frissítjük.

Címkék: corvinus családtudomány

Szólj hozzá!

08.
március

„Fontos, hogy gondolkodjunk arról, hogy hogyan oktatunk, hogyan tudunk jól tudást átadni.” – Interjú Király Gáborral

Az egyetemek feladatáról, társadalomban betöltött szerepéről, az oktatás hatékonyságáról és a tanulmányi versenyekről kérdeztük Király Gábort, egyetemünk docensét.

Mikus Áron  |  Szólj hozzá!

Mi az egyetem feladata?

Az egyetemeknek az oktatást és a kutatást szokták stabilan az alapvető két funkciójának tekinteni. Az elmúlt 20-30 évben ezzel kapcsolatban volt egy elbizonytalanodás. Megjelentek újabb funkciók és megkérdőjeleződött, hogy mi a harmadik missziója az egyetemeknek. Itt lehet említeni a regionális beágyazódást, a tudás transzfert, vagy akár a tudomány népszerűsítését. Alapvetően az a kérdés, hogy mit gondolunk tudásnak és mit értékes tudásnak, amit érdemes átadni a hallgatóknak. Ha pedig a tudás átadást és a tudás termelést tekintjük alapfeladatoknak, akkor az a kérdés merül fel, hogy miképp lehet ezt a kettőt összeegyeztetni. Jó-e ha ez a kettő együtt jár? Az egyetemek mögötti alap elgondolás az volt, hogy igen. Viszont ezzel kapcsolatban szokott az felmerülni, hogy a kutatóegyetemeken nem tanítanak olyan jól, mert ott inkább kutatók vannak és nem tanárok. Azonban az erre vonatkozó vizsgálatok ezt nem támasztották egyértelműen alá.

Milyen szerepet tölt be az egyetem a társadalomban?

Az egyetemeknek az a szerepe, hogy tudást hoznak létre és tudást adnak át, nem csak a munkaerőpiac számára hasznos. Kutatások bizonyítják, hogy az egyetemet végzettek tovább élnek, egészségesebbek, politikailag aktívabbak és jobban rálátnak a világra. Tehát a gazdasági tényezőkön túl rengeteg pluszt tudok említeni.

Ön hogyan látja az egyetemek profiljában történő változásokat?

Akik ezt kutatják, azok szerint azt lehet látni, hogy a tudományegyetemek és az alkalmazott tudományok egyetemei – amik már Magyarországon is megjelentek – közelednek egymáshoz és egyre jobban hasonlítanak. A klasszikus főiskolai szektorral – ami mára részben alkalmazott tudományok egyetemévé vált – szemben is megjelent az az elvárás, hogy magas szintű alkalmazott kutatásokat folytassanak.  Ennél fogva ők elkezdenek többet foglalkozni a tudományos termeléssel, kutatással. A tudományegyetemektől pedig azt várják el, hogy piacorientáltabbak legyenek, és nagyobb hangsúlyt fektessenek a munkaerőpiac igényeire. Tehát ha nem is rövid, de hosszú távon egyfajta izomorfizmus figyelhető meg. Erről DiMaggio és Powell beszélnek szervezetelméleti szinten, hogy idővel elkezdenek hasonlítani egymásra a különböző típusú szervezetek egy adott területen.

pszk7.jpg

A tudományegyetemekkel szemben fel szokott merülni a kritika, hogy nem kifizetődőek piaci szempontból.

A tudomány mindig is luxus volt. Ha elkezdjük méregetni, hogy mi éri meg, mi nem éri meg, akkor azt kell mondanunk, hogy a tudomány nem éri meg. Mindazonáltal rengeteg kutatásnak, amiket nem a piaci értékesíthetőségük miatt végeztek el, mégis volt konkrét piaci eredménye. Ha nagyon leszűkítjük a használhatóságnak a fogalmát, meg azt, hogy miből lehet később piaci érték és csak alkalmazhatóságra és a piac igényeire fókuszálunk az véleményem szerint nagyon leegyszerűsítő és akár kontraproduktív is lehet. Arról nem is beszélve, hogy fogalmunk sincs, hogy mi lesz 10 év múlva például a munkaerőpiacon. Továbbá sok olyan készség van, amit nem lehet direktben fejleszteni. Személyes példám, hogy amikor elkezdtem dolgozni akkor kiderült, hogy jó vagyok jogi szövegek olvasásában, attól függetlenül, hogy azelőtt soha nem olvastam ilyen szövegeket, viszont Habermas olvasásával megszerzett szövegértési készséget ott is tudtam hasznosítani. Másik példa a kulturális antropológia, ami első ránézésre a piac számára haszontalannak tűnhet, pedig a telekommunikációs és mobilfejlesztő cégek antropológusokat alkalmaznak azzal kapcsolatban, hogy milyen rituáléink vannak a technológiával, hogy használjuk, hogyan kötődünk hozzá, hogyan használjuk a teret a technológia segítségével. Mindezek miatt én a tudományegyetemek mellett vagyok, és szerintem az egy érték, hogy sok féle szak van és sok féle irányba képezheti magát az ember. Viszont akár azokról, akár alkalmazott tudományok egyeteméről beszélünk fontos, hogy gondolkodjunk arról, hogy hogyan oktatunk, hogyan tudunk jól oktatni, tudást átadni.

Ezek szerint az oktatás módjával kapcsolatban beszélhetünk egy út keresésről.

Az eredeti elképzelés az, hogy a tudományegyetem inkább elméleti oktatást nyújt, míg a főiskolák és az alkalmazott tudományok egyetemei inkább gyakorlatorientált képzéseket kínálnak. Ez nyilván egyben egy piaci szegmentáció is. Az alapkérdés viszont az, hogy hogyan tudunk hatékonyan oktatni és bármilyen tudásról is beszélünk, honnan tudjuk, hogy ténylegesen sikerült átadni a hallgatóknak. Hogyan tudunk olyan tanulási környezet létrehozni, ami azt próbálja elérni, hogy rendszerekben gondolkodjanak a hallgatók. Személyes oktatói hozzáállásom az, hogy bármilyen tudásról is van szó nem az a kérdés, hogy mit tudnak megtanulni, hanem hogy hogyan tudnak kapcsolatokat teremteni az anyagon belül, a saját tudásuk és a tananyag között. Mennyire tudják kreatívan használni azt a tudást, azokat az elméleteket, amiket megtanulnak. A kihívás az, hogy milyen módszerrel tudja az egyetem jól mérni, ha ezt keressük. Más tanulási környezetekben, mint például a sport vagy a zene, nehezen lehet azt elképzelni, hogy elmegyünk zongorát tanulni akkor az oktató tart egy másfélórás előadást a zongoráról, amit otthon elméletben megtanulunk, majd visszamegyünk és folytatjuk, aztán abból vizsgázunk… Itt egy nagyon gyakorlati jellegű oktatásról beszélünk, és ezt jó lenne beemelni. Ezt persze a felsőoktatás tömegesedése nehezen teszi lehetővé.

Lehet, hogy leegyszerűsítő a kérdés, de a tömegesedésből adódó problémákat nem lehetne kivédeni azzal, ha több tanár lenne?

Mindig Horn Györgynek, az AKG igazgatójának, gondolatai jutnak erről eszembe: „igazából tudjuk, hogy milyen lenne a jó oktatás, csak elképesztően drága lenne az átalakulás.” Persze kivédhető lenne több tanárral és alacsonyabb hallgató/oktató aránnyal, de itt a méretgazdaságosság is egy kérdés. A különböző képzési szintek elválasztásának egyik alapötlete az lehetett, hogy ahogy halad előre a hallgató, mester, vagy PhD szinten már egyre inkább személyes és akár partneri viszony is lehet az oktató és a hallgató között, ahol nagyobb hangsúly helyeződik a hallgató személyes fejlesztésére, érdeklődésére.

Viszont ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy azok a hallgatók, akik már a tömegképzési rész után kiszállnak, azok rendelkeznek-e versenyképes tudással?

A munkaerőpiac azt jelzi vissza, hogy igen és ha azt vesszük, hogy mekkora a diplomás munkanélküliség aránya más fiatal csoportokhoz képest, akkor azt látjuk, hogy akinek diplomája van az sokkal könnyebben és gyorsabban talál munkát – még az elvileg nem gyakorlat-, vagy piacorientált képzések elvégzése után is. Amennyiben az a kérdés, hogy személyesen hozzáteszünk-e valakinek az életéhez azáltal, hogy egyetemre járt, akkor azt másképp kell vizsgálni. Nényei Pál HVG-ben megjelent interjújában mondta: "Ha egy iskola nem a gondolkodó diákokért dolgozik, zárjon inkább be!". El kell gondolkodnunk, arról, hogy mit szeretnénk! Versenyképes tudással, a munkaerőpiacon jól hasznosítható készségekkel rendelkező hallgatókat képezni, vagy kritikusan, a világban a saját helyzetükről gondolkodó embereket. Persze nem feltétlenül zárja ki egymást a kettő. A saját szerepemet tekintve én a másodikat szeretném. A tömegesedéssel kapcsolatban meg: Sétálhatnánk három fővel a Margitszigeten féléven keresztül a világról elmélkedve, de ez nem megoldható és azt kell kitalálni, hogy milyen más utak vannak. Ide kapcsolódik Eric Mazur a harvardi egyetem fizika professzorának észrevétele, aki azt fedezte fel, hogy miután a hallgatók levizsgáznak fizikából kis idő elteltével alapvető folyamatokkal sincsenek tisztában. Egy másik professzort idézve arra jutott, hogy a számonkérés a farok, ami csóválja a kutyát, mert a hallgatók nem a tananyagot tanulják meg, hanem azt, amit számon kérnek tőlük. Ezért ha úgy kérjük a hallgatókat számon, hogy a rendszerező készségükkel, a megtanult tudást mozgósítva oldjanak meg egy problémát, akkor ők is ezeket a készségeket próbálják majd fejleszteni.

Ebben nagy segítséget nyújthatnak a problémamegoldó versenyek.

Igen, ebből a szempontból nagyon jók a problémamegoldó versenyek, különösen abban az értelemben, hogy az egyetemen tanult, különböző tantárgyak között megtalálhatják a hallgatók az összefüggéseket. Egy esettanulmányi verseny esetén például több tudományág tudásanyagát kell egyszerre mozgatni, egy TDK esetében egyszerre kell elméleti és módszertani kérdésekkel foglalkozni. Ezek pont azokat a készségeket mozgatják, amik szerintem a munkaerőpiacon is értékesek.

Írta: Mikus Áron

Címkék: interjú felsőoktatás egyetem corvinus chm corvinusonline

Szólj hozzá!

Ősz. Rétegesen öltözködöm, a hideg beálltával alig járok el, a tüntetéseket is csak streamelem, otthon iszom, előkerülnek a halogatott sorozatok. Ha mégis mozdulok, a belvárosban ezt tömegközlekedéssel teszem. Az aluljáróban megcsap a bepállott kabátok és egy elhibázott hajléktalanpolitika szaga. Nők, férfiak, elesettek, a betonvalóságon. Ha megkérdek egy öregurat, hogy miért nem megy szállásra, azt feleli, ott csak kirabolnak. Amennyiben egy idős hölgyet kérdezek ugyanerről, hozzáteszi, megerőszakolnak. A felszínre érve a diszkontok szellőzőrácsain magasló tüskék és a fekvésgátló padok képében szemlélem a magyar, szervezeti humanizmus bukását. Mit lehet tenni?

Kukorelly Endrét, József Attila-díjas írót, költőt, az Országházi Divatok szerzőjét (2014, Libri), volt LMP-s képviselőt kérdeztem a hajléktalan-segítő projektjéről.

 

Tegeződhetünk?         

Aha.

 

Nyugodt Szív A Lakhatásért, kinek a nyugalmáról van szó?

Az enyémről.

 

Mit gondolsz, az irodalmi elismertséged segít az ügynek?  

Nem.

 

Adekvát kérdés: miként segíthetünk? 

Az segít, ha elég sokszor kérdez a média. Elég sokszor kérdez. Fölmész a Nyugodt Szív A Lakhatásért Fb-oldalára – vagy a csoportra –, megkeresed a számlaszámot (OTP - 11707000-20490166), és befizetsz valamennyit, jelképes összeget akár. Két sör ára. Inkább sokan keveset, mint kevesen sokat. Leginkább sokan sokat, és ha van kedved-időd, gyere el az egyik megbeszélésre, vállalj mentori feladatot. Igyekszünk azokat kicsit gondozni is, követni a továbbiakban, akiket azzal a pénzzel támogatunk, amit befizettél.

 

kukorelly_endre_jogtiszta.jpg           Fotó: Szilágyi Lenke

Hogyan dolgoztok? Mekkora a csapat? 

Öt tagú kuratórium, Hoffmann Andrea, Bod Judit, Németh Boglárka, Kovács Marianne meg én – és egyéb hölgyek, akik mentorálnak. Csupa kedves és kitartó nő, fantasztikus! Megbeszéljük a dolgokat, ami nem olyan könnyű, mert kicsik vagyunk, és sok a kérelem. Cirka 23 milliót fizetett be cirka 900 ember, 400 családnak segítettünk. Sok és kevés.

 

Ha jól tudom, a Nyugodt Szív nem csak hajléktalanokkal, hanem a kilakoltatás szélén álló családokkal is törődik. Értük mit tudtok tenni? 

Az nagyjából ugyanaz. Ha benn tartunk a rendszerben valakit – kifizetjük az elmaradt lakbérét vagy közüzemi számláját –, az nyomban egy hajléktalannak kevesebb.

 

Meg tudod ragadni a pillanatot, amikor megszületett a projekt? 

Tavaly január 10-én éjjel elcsíptem az utolsó metrót, és ahogy feljöttem a lépcsőn, mellbevágott az aluljáróban fekvő emberek látványa. Így, vacsora után, durva kontraszt. A Vapianóban vacsoráztunk amúgy. Minden nap látod, semmi új, mégis, egyszerre csak megcsap, ami addig csak taszigál. A szag nem, azt hidegben kevésbé érzed. Otthon leültem a gép elé, és azonnal, mielőtt jobban belegondoltam volna, hogy mi lesz ebből, csináltam egy oldalt meg egy csoportot Nyugodt Szív névvel. Szombat volt amúgy. És hideg, ezt már mondtam. Délután a barátaimmal, egykori egyetemi csoporttársaimmal fociztam, aztán vacsora, tök jó volt minden, aztán meg a mellbecsapás.

 

Szerinted milyen a hajléktalan-program ma, Magyarországon?  

Semmilyen. Valamilyen, de az így semmi. A tömegszállás nem megoldás, aki rászorul, fél tőle, egymástól is tartanak. A végrehajtó hatalom túl sok dologban diszfunkcionális, ha nem érez megfelelő civil nyomást, nem megfelelően teljesít, ez érthető, ilyen a létezés, minden csakis nyomásnak enged. A társadalom bizonyos csoportjainak nincs megfelelő lobbiereje, nem artikulálják, nem képviselik az érdekeiket, nem szavaznak, nem tényezők szavazatmaximálási szempontjából tehát nem kerülnek a hatalmon lévők horizontjába. Valamiként segíteni kell nekik, hogy be kell léptetni őket ebbe a térbe, és korántsem szívjóságból. Hanem önös érdekből. Ezért nyomatom, ahol tudom, hogy a politika a civilek dolga. Vegyél részt és vegyél rá másokat, hogy részt vegyenek.

 

Az országházi tapasztalataid hasznosíthatók egy ilyen szervezet működtetésében?  

Nem.

 

Vannak javaslataid a döntéshozók számára? 

Amit csinálunk, nettó javaslat. Szociális bérlakás-program, jól fölszerelt intézményrendszer testi-lelki sérültek ellátására, sok-sok jól fizetett szociális munkás. Nem ördöngösség – de nem is angyalkodás. A heves részvétel az agorán az álladalmat arra készteti, hogy rendesen funkcionáljon.

Szólj hozzá!

Emlékszel arra a szeretett tanárodra, aki elindított a pályán, akihez mindig fordulhattál jó tanácsért, szakmai támogatásért? Ha ismersz ilyen tanárt, edzőt, jelöld őt a Mester-M Díjra!

mester-m_program_moderniskola_hu_640x448_v2_2.jpg

Emlékszel arra a tanárodra, aki érdekessé tett számodra egy tudományt vagy edződre, aki megszerettette veled a sportot és segített, hogy mindig a legjobbat hozd ki magadból? Ezek a pedagógusok méltók a Mester-M Díjra! Segíts nekünk megtalálni őket! A Mester-M Díj anyagi és erkölcsi elismerés, a díj értéke 1.000.000 forint személyenként. A legérdemesebb jelöltek közül évente egyszer az Új Európa Alapítvány kuratóriuma összesen 10 személyt választ ki a sport, a művészetek, valamint a bölcsészet- és természettudomány területeiről. Jelölni a jelölt nevének, elérhetőségének megadásával és rövid indokolással lehet online módon. Jelölt lehet minden olyan tanár, edző, pedagógus, aki 18 év alatti fiatalokat oktat, diákjai szakmai pályafutását önzetlenül és eredményesen segíti, ezen keresztül pedig szakmai és emberi példát állít tanítványai elé.

Online jelölés 2016. december 31-ig: www.ujeuropaalapitvany.hu; Díjátadás: 2017. tavasz

Kapcsolódó link:

Szólj hozzá!

Visszajelzes  |   Impresszum  |   Kapcsolat