Egy évvel ezelőtt jártam Isztambulban, egy hét alatt ízelítőt kaphattam a török világváros forgatagából, az ott lakók kedvességéből, vendégszeretetéből. Mindezek után megdöbbenve olvastam a híradásokat a május végén kirobbant, polgárháború-közeli állapotokról: még most se igazán tudom elképzelni, hogy azok a fiatalok, akikkel az ottani néhány napomat eltöltöttem, most az utcán Molotov-koktélokat és könnygázgránátokat dobálnak. Nem vagyok azonban egyedül: két hete még ők maguk sem hitték volna el, hogy az egész így alakul. Egy isztambulban élő, business administration (gazdálkodási és menedzsment) szakos fiatallal, Sercannal beszélgettem a jelenlegi helyzetről.

Néhány talpalatnyi fűből

Mint az a nemzetközi és magyar sajtóból is ismeretes, a már jelenleg is túlzsúfolt és igencsak szennyezett levegőjű Isztambul egyetlen központi zöld területének beépítését akarták megkezdeni nemrégiben, azonban a Gezi park megszüntetésének terve kiverte a biztosítékot a már amúgy is feszült légkörben. A néhány fős ellenállás május 30-31-én olyan mértékűre duzzadt, hogy félmillió tüntető akart bejutni a város egyik legfőbb csomópontjának – és az éjszakai élet, valamint a fiatalok központjának – számító Taksim térre. Ez a létszám a következő napra megháromszorozódott, a város 10%-a az utcára vonult. Az ok eddigre már nyilvánvalóan túllépett a Gezi park fáin, az emberek a kormány és a tüntetések során tapasztalt rendőri brutalitás ellen demonstráltak. A megmozdulások eközben kiterjedtek több nagy török városra is – a fővárosban, Ankarában is komoly tömegek vonultak utcára.

Nem egyszerű a háttér

     Törökország alighanem legnagyobb külpolitikai problémájának jelenleg a szír-török konfliktus tekinthető. Ennek egyik hozadéka volt a május 11-i reyhanlı-i robbantás, amely 51 halálos áldozatot követelt (ezzel Törökország történetének legtöbb emberéletet követelő terrorcselekményévé vált), és nyilvánvalóan a Szíriával szemben álló terroristák számlájára írható. A közvélemény erősen bírálja Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnököt, amiért a robbantás óta eltelt több mint három hétben nem tett látogatást a térségben. A mulasztás indoklását a közvélemény egy része abban látja, hogy a kormány a háttérben támogatja a szírekkel fegyveres konfliktusokba keveredő terrorista csoportokat. Sercan elmondása szerint azonban a civilek egyáltalán nem akarnak háborút Szíriával, mindenki előnyösebbnek tartana egy békemegállapodást a két ország között.

Kik és miért vannak az utcán? 

     A napokban háromezer fős mintán készült felmérés szerint a tüntetők több mint 75%-a semmilyen politikai párttal nem szimpatizál, 50%-uknak pedig ez az első tüntetése. Ezek a számok arra engednek következtetni Sercan szerint, hogy ez a tüntetés más, mint egy egyszerű kormányellenes, annak lemondását követelő demonstráció. Az emberek változást és szabadságot akarnak, mivel a 2003 óta hatalmon lévő rezsim erőteljes központi irányítást, diktatórikus rendszert épített ki az országban. „Tegnap előtt 38 embert tartóztattak le csak azért, mert Twitteren kormányellenes szövegeket tettek közzé. Ezért a beszélgetésért ez alapján például engem is letartóztathatnak” – mondta. Bár aktivitásuk alapján a fiatalok többségben vannak a tüntető tömegen belül, jelentős mértékben képviseli magát az értelmiségi és nem értelmiségi idősebb korosztály is egyaránt, sőt a kurdok is együtt demonstrálnak a törökökkel. Sercan úgy fogalmazott: A Nép tüntet.
     A mit kívánnak elérni kérdésre nehéz választ találni, a kormány esetleges lemondása önmagában ugyanis nem jelentene semmit – Sercan pedig még azt is hozzátette: tisztában vannak vele, hogy Erdoğan nem fog felállni. A cél az, hogy a kormány meghallgassa az embereket, és visszaállítsa az évekkel ezelőtti, demokratikus rendszert az élet minden területén.

A rendőrökön sok múlott, de mégsem

     Ami napról napra egyre inkább felkorbácsolta a hangulatokat, az a tüntetést visszaszorítani kívánó rendőrök brutalitása volt. A túlkapások között gyakorlatilag minden szerepelt: direktben civileket dobáltak könnygáz-gránátokkal, fiatal lányokat vertek, földön fekvő, magatehetetlen tüntetőket rugdostak, közelről lőttek életveszélyesen vízágyúval emberekre, házak belterületén könnygázt használtak, a tizedik emeltre is feldobták a könnygáz-gránátokat, nyomós indok nélkül. Mindemellett pedig az ankarai rendőrök a tüntetőkkel szemben azonosítószámukat eltakarva intézkedtek. A rendőri fellépések számlájára eddig több ezer sérült és néhány halálos áldozat is írható, ami arányában nem tűnik soknak, azonban egy ilyen jellegű tüntetés nem lenne szabad, hogy emberáldozatokat követeljen.
     Egy videón egyébként hallható, amint az egyik rendőr azt mondja egy tüntetőnek: „Én ezt a pénzért csinálom, azt kell tennem, amire utasítottak.” Ebből látszik, hogy a probléma gyökere erről az oldalról is a kormány, amely brutális eszközök használatára szólítja fel az amúgy civilek védelmét szolgáló rendőrséget. A rendvédelmi szervek mostanra visszavettek a kemény fellépésekből, azonban (érthető módon) továbbra is akadnak indulatos tüntetők, akik a rendőröket támadják. „Ez egy békés tüntetés. Azonban meg kell érteni azokat a demonstrálókat is, akik károsultjai a néhány nappal korábbi rendőri túlkapásoknak, ők nyilván ingerültebben lépnek fel” – mondta Sercan.

Facebook, mémek és Woodstock   

     Hihetetlenül nagy szerepe van az internetnek és a közösségi médiának abban, hogy ilyen gyorsan ilyen nagyszabású tüntetések alakultak ki Isztambulban. A kormány épp emiatt megpróbálta letiltani a Twitter és a Facebook elérését, azonban nem járt sikerrel. Erdoğan a mikroblogot bajkeverőnek nevezte (ez azóta mémmé vált odakint), valamint a tüntetőket martalócoknak titulálta, ez szintén a poéngyártás egyik központjává vált. Hiába azonban a kormány törekvése az online információáramlás lassítására-csökkentéseére, milliók osztják meg a legfrissebb eseményeket a web 2.0 felületein, így lehetetlen a korlátozás.
     A tüntetésből amúgy mindenki kiveszi a részét: van, aki a helyszínen skandál, van, aki szimpátiát tanúsítva villogtatja a lámpát otthonában, és vannak, akik a rendőröket üldözik. Utóbbi csoportba tartoznak a Beşiktaş szurkolói (Çarşı-csoport), akik a focicsapat stadionjának építési munkálatairól kötöttek el egy bulldózert, és azzal csatlakoztak a tüntetéshez, nem kis derültséget keltve.
     Kisebb győzelemnek titulálták a tüntetők, hogy a rendőrség szombaton kivonult a Gezi parkból, átadva ezzel a fiataloknak, akik gyakorlatilag egy szabadságot kifejező fesztiválhelyszínt csináltak a területből, és maguk közt is csak úgy hívják: Woodstock.

Mi lesz ez után?

     Meglepő módon a török fiatalok pozitívan állnak hozzá a helyzethez, állításuk szerint „több remek és vicces dolog történik” a rendőrségi túlkapások megszűnése óta, mint rossz. A tüntetők elhatározottnak tűnnek, addig nem akarnak felhagyni a megmozdulásokkal, amíg a miniszterelnök nem kér bocsánatot a rendőrség fellépése miatt, továbbá nem ígéri meg, hogy a park felszámolását leveszi a napirendről. Emellett pedig nyilvánvalóan elvárják, hogy a kormány demokratikus működést folytasson a jövőben. Probléma, hogy jelenleg nincs olyan párt vagy szervezet, amely a követelések élére álljon, így valós alternatíva sem látszik a közeljövőben a kormánypárttal szemben.
     Az azonban biztos, hogy az itthon is „török csodaként” emlegetett jelenség (amit esetenként tévesen a lakosság kormány iránti bizalmának tudnak be) egy rövid időre mindenképpen megtorpan: kiszámíthatatlanná vált a politikai környezet, a részvénypiac 10%-ot esett az elmúlt egy hétben.
    Sercan a tüntetések eddigi pozitív hozadékait illetően kiemelte: a nyugaton élő törökök mostantól mindenképp másként látják az eddig mindig negatív fényben feltüntetett kurdokat. Korábban – a média torzító hatása miatt – a rendőrség tűnt a jó oldalnak a kurdokkal szemben, a mostani tapasztalatok alapján azonban egyértelműnek tűnik: ők is abban a helyzetben voltak és vannak, mint a mostani tüntetők. Súlyosbítja a keleti állapotokat, hogy ott a rendőrség éles lőszereket is bármikor bevethet a „rend” fenntartása érdekében.