Válasz Istenadta kollégámnak

Az a jó ebben az interwebz nevű dologban, hogy a legkülönfélébb véleményekkel ismerkedhetünk meg általa. Fontos ugyanis megérteni, hogy mely gondolati ívek mentén jutnak el az emberek társadalomképükhöz, melyből aztán gazdasági és politikai cselekvéseik eredeztethetők. Előfordul persze, hogy a szépen megrajzolt gondolati ívek összegubancolódnak kissé. Istenadta szerzőtársam keddi cikkében felfedeztem néhány ilyen bukfencet, melyekre megpróbálok most rávilágítani. A Nyájas Olvasó pedig majd eldönti, melyikünk a helikopter.

"Gyere most, keresek szavakat, jeleket..."


Ami elsőre is szembeötlő, az a sajátos fogalomhasználat. Tanult kollégám a társadalmi osztályok összecsapásának tekinti az elmúlt időszak szociálpolitikai intézkedéseit, a polgárság és munkásság ellentétének - mintha csak Andics Erzsébetet olvasnám. Kétségtelen, hogy a történelem osztályharcos felfogásának van egy kesernyés romantikája, pláne, hogy az egész elmélet kidolgozójának szobra még ma is bölcsen figyel bennünket a Fővámpalota aulájában. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az osztályelméleteket a társadalomtudomány már bőven meghaladta. Nem tudunk jól körülhatárolható osztályokról beszélni a posztmodern társadalomban, hiszen a foglalkoztatási feltételek gyökeresen megváltoztak. A klasszikus, fekete füstöt eregető gyáripar visszaszorulásával a szervezett munkásság gyakorlatilag eltűnt. A posztmodern, avagy jóléti társadalmak értelmezhetők miliők szerint [pl. Schulze 2000], amelyek össze-vissza metszik egymást, éppen ezért olyan általánosítások sem tehetők, melyeket tanult kollégám alkalmaz. Létezhet persze történelmi-gazdasági alapú felosztás is [pl. Riesman 1968, Hankiss 1999], de az osztályalap mindenképpen anakronisztikus. Főképpen, mert az ilyen alapról induló értelmezések egyik legsúlyosabb bírálatát két magyar társadalomtudós, Konrád György és Szelényi Iván adta, a szocilizmus kellős közepén [Konrád-Szelényi 1989]. Utóbbit egészen Ausztráliáig kergették emiatt.

Egy szó mint száz: a polgárság szembeállítása a - kivel is? A... nempolgársággal? Hiányzik sajnos nem egy definíció a cikkből, ami igencsak megnehezíti az értelmezést, egyben idejétmúlttá teszi az érvelést.

Jogfosztás on demand?


Tanult kollégám azt írja, hogy:

"olyan társadalomban élünk, amely megköveteli, hogy az elesettek (...) ne részesüljenek a maradék szabadságJOGokból."


Van itt azonban egy bökkenő. A szabadságjog mai fogalma valahol a felvilágosodás táján jelenik meg, és éppenséggel a természetjogból eredeztetik őket. A természetjogról pedig már az ókorban kimondták, hogy az ember alkotta, kodifikált jog felett áll. Sőt, a középkorban egyenesen a magasságos Atyaúristentől eredeztették a természetjogot, hogy a felvilágosodás ezt cáfolva az emberi észből vezesse le majdan. Éppen ezért a társadalom, ha fejre áll, akkor sem vitathatja el ezeket a jogokat az egyéntől. Ezek amolyan elidegeníthetetlen jogok, melyekről fajsúlyos jogforrások értekeznek részletesen, úgymint az Egyesült Nemzetek Alapokmánya vagy az Emberi Jogok Európai Egyezménye.

Fontos leszögezni azonban, hogy kollégám állításával ellentétben ezek a dokumentumok, vagy bármely papíros nem keletkeztet jogokat, éppen ezért átírásuk, módosításuk sem veheti el őket. A jog több annál, mint ami le van írva, hiszen minden jogesetre kiterjedő kódexet senki sem tud alkotni. A jogok egy része "láthatatlan", és ez itthon speciel deklarálva is van, úgy hívják, hogy 48/1991. (IX. 26.) AB határozat.

Mindebből pedig az következik, hogy a "társadalom" követelőzhet bár, de semmilyen felhatalmazása sincsen rá, hogy bárkit bármilyen alapvető jogától megfosszon. Ha ennek nincs tudatában, az komoly baj, hovatovább morális válság, melyet Istenadta kollégám is említ, nagyon helyesen. Problémának tekintem viszont, hogy ezt a válságot 2006-tól eredezteti, mert ezzel implicite azt állítja, hogy 2006 előtt minden rendben volt, és valahol ott követett el valaki egy ősbűnt, ami minden mai bajunk (intolerancia stb.) forrása. Valójában ez egy több évtizedes folyamat eredménye, amelyben bizony vastagon benne van a 40 év szocializmus, mely a Kádár-féle kiegyezéssel végletesen atomizálta a társadalmat, benne van a rendszerváltozás sajátos lefolyása, mely végső soron nem vált közösségi élménnyé, így az emberek idegenkednek tőle és az eredményeitől. És persze benne van a kilencvenes évek vadkapitalizmusa, mely végül maffiaháborúkba torkollott. A 2006-os ősz a felgyülemlett feszültségek korábban nem tapasztalt kirobbanása volt. Ezek a feszültségek azonban régóta gyűltek, és kár lenne úgy tenni, mintha a korábbi években ez a morális válság ne állt volna fenn. Egy morálisan egészséges társadalom ugyanis nehezen lehetne évtizedek óta az olyan világszámok élvonalában, mint az alkoholizmus vagy az öngyilkosságok száma.

Arbeit macht frei?


Hajlamos vagyok elutasítani azt a kijelentést is, hogy a beruházások tragikusan alacsony szintje és a magas munkanélküliség elkerülhetetlenné tesz a munkavállalói jogok megnyirbálását. Ugyanígy bornírt dolognak tartom azt is, hogy itthon munkára kell nevelni a népet, és akkor majd eljön a tejjel-mézzel folyó Kánaán. A gazdaság és a munkaerőpiac bajaiért ugyanis nem más felelős, mint a jóságos Állam Bácsi.


Belefutottunk ugyanis abba a rettenetes hibába, amire Kornai János már 1989-ben figyelmeztetett minket, csak éppen csesztünk odafigyelni a professzorra. Kornai kétségbeesetten követelt két dolgot: a költségvetés stabilizálását és a makrokereslet kordában tartását, beleértve az állami keresletet is [Kornai 1989]. Erre egy nagyon egyszerű összefüggés miatt van (lett volna) szükség. Az államnak ugyanis, ha fenn akarja tartani a szocializmusból örökölt paternalizmusát, akkor túl kell költekeznie. Ehhez aztán forrásokat vesz igénybe, kölcsönök formájában. A források azonban végesek, és az állam végső soron a magángazdaság elől szívja el a forrásokat. Minél több pénz kell neki stadionra meg szökőkútra, annál jobban felnyomja a kamatokat, ami hitelszűkét eredményez a vállalkozásoknál. Minél magasabbak a kamatok, annál kevésbé éri meg a "reálgazdaságba" befektetni, és annál inkább megéri az államnak hitelezni, mert az államok ritkábban mennek csődbe, mint a vállalkozások (kivéve Görögországot és Argentínát). Így aztán a vállalkozások elől elzárulnak a tőkeforrások, és a lakossági hitelezés is megdrágul: kész is az adósságválság.

Van amúgy még egy komoly baj az állami költésekkel. Azt állítja a szerző, hogy "a dolgozó nép pedig inkább adja a pénzt új stadionokra, mint a gazdaság passzív szegmensének". A bibi azonban az, hogy a stadion a gazdaság lehető legpasszívabb szegmense. A stadion ugyanis drága, de legalább nagyon nehezen megtérülő beruházás. Az üzemeltetési költsége magas, viszont jövedelmet alig termel. És tegyük hozzá, hogy közbeszerzéssel épül, ami Magyarországon hírhedten korrupt vircsaft. A stadionnál ha lehet, akkor csak a főterek felújítása meg a szökőkutak építése rosszabb biznisz, mert ott aztán nulla a profit. Betonba öntjük a pénzt, innovatív vállalkozások vagy a K+F szektor támogatása helyett. Vagyis dehogy, akár azzal is jobban járnánk, ha senkit sem támogatnánk, egyszerűen csak a reálgazdaságban hagynánk a pénzt: a lakosságnál és a vállalkozásoknál a kisebb adókkal, vagy a bankszektornál a kisebb hitelfelvételek miatt, akik aztán majd inkább a cégeknek hiteleznek.

Nem a munkavállaló a hibás tehát a kialakult helyzetért. Az állam mégis őt bünteti a jogfosztásokkal a saját hülyesége miatt. Apa azért iszik, mert te sírsz.

A makrokereslet kordában tartásához hozzátartozna a fenntarthatatlan nyugdíjemelések átgondolása is, de ez már oly messzire vezetne, hogy inkább bele se kezdjünk.

A szegényekből nem lehet megélni...


...csak éppen sajnos a gazdagokból sem. Tanult kollégám szerint azért szükséges a "munkáltatói jóléti társadalom" kialakítása, mert a náluk hagyott jövedelem visszaforog a gazdaságba. Sajnos a gyakorlat azonban mást mutat, itthon legalább is mindenképpen. Magyarországon ugyanis örökölt tapasztalat a kis megtakarítási hajlandóság, melynek egyik oka a hagyományosan magas infláció itthon. A többletjövedelmet inkább elfogyasztjuk, de ez se lenne baj, ha mondjuk az NSZK-ban vagy az Egyesült Államokban élnénk. Gazdasági berendezkedésünk azonban olyan, hogy a többletjövedelem inkább az importfogyasztásban jelentkezik (lapostévé, új autó, nyaralás Balin). Illetve azt látjuk, hogy a családi adókedvezmény bevezetésével sem a fogyasztás pörgött fel itthon, hanem a lakossági hitelállomány leépítése, ami tulajdonképpen örvendetes hír, csak éppen a gazdasági növekedést nem indítja be.

Almát a körtével, nem mellesleg Olson meg a csoportelmélete


Hibásnak tartom azt az érvelést is, miszerint a szociális integráció elkerülhetetlenül kevesebb szabadságjoghoz vezet. Erre egyrészt a skandináv államok és a már említett NSZK szolgál ellenpéldával, de természetesen létezik ennek elméleti cáfolata is.

A szociális integráció (bár ezt tanult kollégám részletesen nem fejti ki) értelmezésem szerint az anyagi javak elosztására irányul. Az anyagi javak, mint olyanok, végesek. Ha valakinek többet akarunk adni, akkor azt nem tudjuk a semmiből megteremteni, hanem el kell venni valakitől. Ez tulajdonképpen egy nulla összegű játszma: valakinek rosszabb lesz, hogy valakinek jobb legyen. Emögött persze olyan triviális indíttatások állnak, hogy ha valakinek mondjuk leszakad a lába, akkor legyen kórház képzett orvossal, aki visszavarrja, mert így lehet megakadályozni az egyén halálát, ami viszont a legfőbb rossz az összes közül.

A szabadságjogok azonban nem véges jószágok. Bármilyen jog megadásával úgy vértezünk fel másik embert plusz lehetőségekkel, hogy közben azt senki mástól nem kell visszavonni. Attól például, hogy az Egyesült Államokban megszüntették a színesbőrűek szegregációját, senkinek sem lett kevesebb joga leülni egy padra vagy inni egy kútból. Vagy például a szesztilalom feloldásával nem szűnt meg senkinek sem a joga arra, hogy absztinens legyen. Viszont a jogkiterjesztés éppen hogy megnöveli a társadalmi szolidaritást.

Mancur Olson ugyanis azt állítja, hogy az egyén csak addig hajlandó erőforrásokat áldozni a csoporthoz való tartozásra, ameddig az egyéni ráfordítása kisebb, mint a csoporthoz tartozás haszna [Olson 1997]. Az ő értelmezése szerint a társadalom, sőt, a nemzet is csupán egy nagy csoport, illetve pszeudocsoport, ugyanis az egyén számára nem teljesen érzékelhető, hogy az ő anyagi ráfordítása hogyan térül meg a csoporthoz tartozás révén. Olson szerint ezekből a pszeudocsoportokból akkor válik valós csoport, ha olyan jószágokat biztosít a tagok számára, amelyektől a tag hasznossága növekszik - profánul mondva boldog lesz. Ez lehet a nemzeti érzés, a közösségi érzés, a biztonság - vagy éppen az, hogy a csoport garantálja számára a lehető legszélesebb, rawles-i értelemben vett szabadságjogokat. Ekkor ugyanis, ellentétben a pszeudocsoporttal, a tagok nem egymás rovására, hanem egymással együttműködve, egymás javára igyekeznek boldogulni, ami végső soron minden társadalom célja.

Epilógus


Fenti fejtegetések nem azt a célt szolgálják, hogy elvitassam Istenadta kollégámtól a gondolati szabadságot. Sőt, éppen az ő írása sarkallt rá, hogy fenti gondolataimat végre összefoglaljam. Hálás vagyok neki, mert felvetései strukturálták az én gondolkodásomat is. Azt hiszem, pontosan ez a szinergia az, amely hiányzik a cikkében nevezett társadalmi csoportok között. Abban azonban biztos vagyok, hogy restriktív politika és a jogfosztás a lehető legalkalmatlanabb módszer ennek a létrehozására.

Hivatkozott munkák:

- Hankiss Elemér (1999): Proletár reneszánsz. Budapest: Helikon
- Konrád György-Szelényi Iván (1989): Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest: Gondolat
- Kornai János (1989): Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében. Budapest: HVG
- Olson, Mancur (1997): A kollektív cselekvés logikája. Budapest: Osiris
- Riesman, David (1968): A magányos tömeg. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
- Schulze, Gerhard (2000): Élménytársadalom. A jelenkor kultúrszociológiája (részlet). In: Szociológiai Figyelő 2000/1-2

A bejegyzés trackback címe:

https://corvinusonline.blog.hu/api/trackback/id/tr565522389

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.