Ha annyi pénzem lenne, ahányszor az ellenzéki közlemények autokráciát kiáltottak, olyan gazdag lennék, hogy felvásárolhatnám Magyarországot. Ekkor természetesen valóban diktatúra lenne, tovább gyarapítva vagyonomat... Ráadásul úgy még a baloldali közlemények se hangoznának nevetségesen!

Az utóbbi négy évben az ellenzéki bloggerek szinte kizárólag három műből idézgettek: az 1984-ból, A tanúból és a Brian életéből. Az első kettő alkotás tökéletesen kifejezte, mennyire elveszettnek érzik a maguk individualista szembenállását a központi akarattal rendelkező kormánygépezettel szemben. A Monty Python filmjének felidézése pedig megjelenítette azt a komikus együtt nem működést, amely az ellenzéket jellemzi.

Az önmagukat demokratikus ellenzékinek nevező pártok egy nagy történetet mesélnek.

Diktatúra van

- óbégatják. Ez a retorikai fordulat komoly erőt képvisel. Olyan pánikgomb, amelyet felelősségteljes politikusok csak a legsúlyosabb vész esetén nyomnak meg. Az ellenzékieknek naponta sikerül.

- Diktatúra van, diktatúra van - kopnak a szavak. - Diktatúra van, diktatúra van - szépen lassan teljesen elvesztik súlyukat. A farkasordító kisgyerek megfontoltságát idézi az a vehemencia, amellyel újra és újra elhangzik ez a szópáros. Diktatúra van. Na és? Ebből következik bármi is?

Semmi nem következik. Semmi, az égadta egy világon. Az átlag polgár ugyanúgy elmegy színházba vagy focimeccsre, megnézi a RTL-n a Híradót vagy a köztévén, WC-illatosítót vesz vagy épp virágágyást. Nem érzékelhető számára semmi változás. Semmi. Még párszor a nyomatékosítás kedvéért leírom: semmi, semmi, semmi. Semmi.

Hiába szajkózzák a valóságmagyarázatukat, ha az egész lepattan: Mari néni és Gazsi bácsi nem érzi diktatúrát.

Ráadásul a pártok is mindent megtesznek saját agitációjuk aláásásáért. A politikusaik ugyanúgy harcolnak a pozíciókért legyen szó pártelnökségről vagy polgármesterjelöltségről. A honatyák ugyanolyan vehemenciával állnak neki a többi ellenzéki politikai formáció ekézésének. Míg máshol a diktatúrát az jellemzi, hogy senki nem mer jelöltként indulni, nálunk úri divat lett ellenzéki jelöltnek lenni a választásokon. Rendkívül hiteles, hogy az állítólag végletekig elnyomó diktatúrában az egyik legfontosabb nyilvánosság előtt megvitatott témának a személyi kérdések számítanak. Ki (nem) lép vissza kiért és ki (nem) támogat kit. A zsarnokságokban általában a cirkusz és a kenyér motívuma nem úgy jelenik meg, hogy az ellenzék cirkuszol a könnyű kenyerért...

Most épp Bokros “jobboldali” Lajos van terítéken. Az áprilisban Gyurcsánnyal még szívesen együttműködő PM-nél alighanem kifogytak az unikumból, ezért nem támogatják a bajszos polgármester-jelöltet. Az MSZP országos szervezete szintén elhatárolódott, alighanem nem szeretnék, ha bármiféle asszociáció keletkezne a párt és a korábbi pénzügyminisztere között. Hiába állnának teljesen legitim indokok a döntés mögött, az ilyen húzások hiteltelenné teszik a "nagy narratívát". Ha tényleg diktatúra van, akkor az n (tart végtelen) számú jelölt miért nem áll be mind egy demokrata mögé?

Az egyetlen logikus megoldás, hogy nincs diktatúra. Csak az ellenzéki pártokat nyomják el. Azonban ez a bizonyos türannisz nem Orbán Viktor, hanem sokkal inkább a saját Kicsinyes Hülyeségük. Először talán ezt kéne legyőzniük...

(A fentebb megjelentett közéleti reflexió csupán a szerző véleményét tükrözi, a Budapesti Corvinus Egyetem többi munkatársáét nem. Sőt a Műegyetemi dolgozókét sem.)