Megannyi sajtótermék bombáz minket az újabb és újabb vesztes bankperek hírével. De miben állnak ezek a bankperek és mi a mögöttük álló gondolatmenet? Milyen hatással lehet ez a gazdaságra? Dr. Bod Péter Ákost, egyetemünk tanárát, a Magyar Nemzeti Bank egykori elnökét kérdeztük.

Fotó: Magyar Hírlap

A kormány politikusai közelmúltbéli nyilatkozataik szerint „fair bankrendszert” próbálnak kiépíteni. Ön szerint unfairnek nevezhető-e a bankok viselkedése a devizahitelek kérdésében?

A pénzügyi ágazat – mivel történelmileg bebizonyosodott, hogy „veszélyes üzem” – a fejlett világban mindenhol kiterjedt szabályozás alatt áll. Nálunk is így van, mint a megelőző évtizedben is így volt. Ebben a szabályozott keretben persze megesnek tévedések, hibák, vétkek és akár bűnök is. Ami a devizában való megtakarítás és hitelezés történetét illeti, majd a gazdaságtörténészek vastag monográfiákat írnak belőle; feltételezem, hogy ami a mostani helyzetet illeti, ott a felelősök egész sorát fogja kimutatni a ’sine ira et studio’ elemzés. Kétségtelen, hogy olyan szerződési gyakorlat alakult ki az előző évtized elején-közepén, amely a hitelnyújtónak a fejlett világban szokásosnál nagyobb garanciákat adott az ügyfelek kárára. És ha megnézzük a bankok forrásköltségét és hitelkamatait a devizahitelezési folyamat nekilódulása idején, akkor a német vagy osztrák szintnek többszörösét láthattuk minálunk. Igaz, akkor úgy nézett ki, hogy mindenki jól jár így is: a nagy banki nyereségesség mellett a hitelfelvevő jó ideig jóval kisebb kamatterhet hurcolt, mintha forintban adósodott volna el, az új banki termékek révén százezrek tettek szert új lakásra, új autóra. A politikusok is örültek annak, hogy az egyébként nem túl dinamikus magyar gazdaság az olcsó külföldi hitelek beáramlása révén keresleti támaszt kapott, és így éveken keresztül négy százalék körüli lehetett a gazdasági növekedés. Amikor azonban a nemzetközi pénzügyi zavarok kifejlődtek, és a magyar nemzetgazdaság különösen rossz állapotba került, a hitelintézetek a rendelkezésükre álló eszközökkel védték üzleti érdekeiket, eközben az ügyfelek helyzete a gazdasági viszonyok általános romlása következtében meggyengült – akkor aktivizálta magát a politika.

A perekben vitatott törvény a szerződések egyoldalú módosításának tisztességtelenségét vélelmezi. Mennyire számít a pénzügyi világban elfogadottnak ez a gyakorlat? Volt hasonló törvényre példa a nemzetközi színtéren?

Nem néztem utána, hogy mely államokban volt hasonló eset; a jog világában a legkülönfélébb furcsaságok és abszurdumok is előfordulnak. A bíróságok az összes körülmény mérlegelésével kimondhatják egy konkrét szerződés vagy szerződés-típus esetén a felek közötti aránytalanságnak vagy valamely aktor tisztességtelenségének a tényét. A mostani esetben – a Kúria általános iránymutatásaira hivatkozva – a törvényt alkotó politikusok e bonyolult szabályozási helyzetet leegyszerűsítették a banki viselkedés tisztességtelenségének vélelmezésével, és annak törvénybe foglalásával.

Kormányzati oldalról nézve mi lehet az ügy gazdasági racionalitása, tekintve, hogy hosszabb távon az ilyen afférok és a kiszámíthatatlanság valószínűleg elriasztja a befektetőket és a külföldi tőkét?

A politikai racionalitás nyilvánvaló, hiszen van néhány tízezer bankár, hitelintézeti alkalmazott, és van másfelől néhány millió szavazó. Már az 2010-es bankadó kivetésénél mutatták a felmérések, hogy a döntés igen népszerű volt, holott adóemelés máskülönben nem szokott voksokat hozni. Az emberek zöme nem szereti a bankokat, bankárokat, sőt valójában meglehetősen nagy hányadban a kapitalizmust (piacgazdaságot) sem. Igaz, a politikát sem. Ami a befektetési klímát illeti, azt valóban kétszeresen rontja a lépés. Egyfelől vannak a hazai és külföldi pénzintézeti tulajdonosok, amelyek és akik joggal sérelmezik az itt történeket. És van ezen túl is egy nehezebben mérhető, de reális hatás, amely mindenki mást is érint, aki itt kívánná üzleti céljait elérni. Ha a nagyhatalmúnak gondolt bankokkal mindezeket meg lehet tenni, akkor az én ágazatomban pláne megeshet hasonló – gondolhatja a külföldi és a hazai üzletember. Ha a magyar üzleti beruházások elmúlt évekbeli gyengélkedésére gondolunk, és az adminisztratív logika szerint áramló uniós pénzek hatását, valamint a kormánnyal külön elbánást kivívó nagyipar fejlesztéseit levonjuk a mostani beruházási adatokból, akkor bizony nem látszik itt semmilyen dinamika.

A júliusban elfogadott törvény voltaképpen a bankokra rója a bizonyítás terhét – azaz nekik kell bizonyítaniuk, hogy tisztességesen jártak el, nem pedig az ügyfeleknek azt, hogy tisztességtelen elbánásban részesültek. Indokolt ez, illetve milyen esetekben lehet az?

Az a része rendben van, hogy a szakmai profi (hitelintézet) és a szakmai laikus (ügyfél) közötti konfliktus esetén az állam, a szabályozó az utóbbit támogatja. Persze ezt inkább a szerződések megkötése idején kellett volna megtennie.

A perekben olyan szerződések kerülnek terítékre, melyek megkötésükkor minden jogszabálynak megfeleltek. Van arra precedens, hogy ettől függetlenül törvénytelennek bizonyultak a későbbiekben?

Maguk az akkori jogszabályok is lehetnek tárgyai későbbi törvényességi tesztnek – mint ahogy ezt a mostani törvényt is vizsgálhatják majd egyszer törvényességi, tisztességességi szempontból.

Az egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő okok listáját a Kúria szerint az egyértelműség, érthetőség, arányosság, átláthatóság, felmondhatóság és szimmetria elveinek megfelelően kell meghatározni – az állam képviselői nem tudtak vagy nem akartak megnevezni olyan szerződéses rendelkezést, mely mind a hétnek megfelel. Ön tud esetleg hasonlóról?

Az állam nyilvánvalóan nem pártatlan félként vesz részt a perekben. A hitelnyújtók nyilván jól tudnak érvelni a kamatláb-módosítások indokoltsága mellett az olyan esetekben, amikor kimutatható, hogy a magyar állam nemzetközi hitelbesorolásának, azaz a szuverén kockázatnak a romlása és az államcsőd elleni biztosítás (CDS-felár) emelkedése miatt nőttek a banki forrásköltségek, azaz objektív okokra vezethető vissza a szerződésben egyébként szereplő banki kamatemelés. Az már a bírók judíciumán múlik, hogy mit fogadnak el a felek érveléséből. A bírók egy része villámgyorsan döntött, másoknak komoly fenntartásaik voltak már a törvény értelmezésével, és annak az alaptörvénnyel és a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos koherenciáját illetően is.

Amennyiben ezek az ügyek az Európai Unió Bírósága elé kerülnek, milyen ítélet várható? Amennyiben (valószínűsíthetően) a pénzintézeteknek kedvező, mire játszhat a kormány – az időhúzáson és a népszerűségi babérok learatásán kívül?

A bírói út elég hosszú, és kimenetét nehéz megítélni, ezt láthattuk egyéb vitatott ügyben. A politikai döntéshozó időhorizontja viszont rövid: most azonnal kell neki a választói visszaigazolás. A később negatív hatások – mondjuk így – erősen diszkontálva jelennek meg a politikusi fejekben.

(Az októberi Közgazdász Központ rovatában a devizahiteles perekkel foglalkoztunk)