A Nílus országa – a fáraók, szfinxek, hieroglifák és istenségek hazája – az ókori világ központja volt, hiszen az egyiptomi civilizáció az emberiség történetének egyik legelső kultúrája volt. Egyiptom azonban nemcsak az ókorban volt meghatározó jelentőségű, hanem napjainkban is: amellett, hogy a legnagyobb arab ország, középhatalomként fontos szerepe van a régió stabilitásának fenntartásában. Regionális jelentősége mellett máig fontos kulturális és turisztikai központ, a Szuezi csatorna 1869-es átadása óta pedig világkereskedelmi csomópont. Jelenleg azonban az ország súlyos belső válsággal küzd, ez pedig még inkább összekuszálhatja az egyébként is meglehetősen bonyolult közel-keleti helyzetet.
A 2011-es kezdetű arab tavasz óta a térség békéje rendkívül törékeny és illékony. Habár a tüntetéssorozat eredeti kívánalma a demokratizálódás, valamint további szabadságjogok kivívása volt, néhol rosszabbá vált a helyzet, mint amilyen előtte volt. Míg egyes országokban nem történtek drasztikus változások, több helyen következett be rezsimváltás, egyes államok pedig napjainkig húzódó polgárháborúba süllyedtek, mint például Líbia, Szíria vagy Jemen. A forradalmi hullám Egyiptomot sem kerülte el. Noha az arab tavasz nem itt kezdődött, a mostani helyzet alapján elképzelhető, hogy ebben az országban fog véget érni.
Egyiptom a gyarmati időkben a Brit Birodalomhoz tartozott. Részleges függetlenségre csak az első világháború után, 1922-ben tehetett szert. Hivatalosan mintegy harminc évvel később 1953-be n kiáltották ki a köztársaságot. Utána hosszabb-rövidebb – egymással időnként meglehetősen ambivalens – rezsimek váltották egymást. Az első elnök, Nagíb alig két évig kormányzott, utódja, a hírhedt Nasszer több mint tizenöt éven át, 1954-től 1970-ig. A következő elnök, Szadat felettébb megosztó személyiség volt; az Izraellel megkötött 1979-es Camp David-i békeegyezmény miatt ki is zárták az országot az Arab Ligából – melynek egyébként alapító tagja – egészen 1989-ig. Szadat 1981-ben merénylet áldozata lett, ezután vette kezdetét a Hoszni Mubarak-féle rezsim. A rendszer gazdasági prosperitást és stabilitást biztosított, ugyanakkor alapvetően elnyomáson alapult. Mubarak uralmát – mely harmincéves fennállása ideje alatt mindvégig rendkívüli állapot volt érvényben – az arab tavasz söpörte el.
2011-ben, a demokratikus átalakulásban és a reformok felgyorsulásában bízva nagyszabású rendszerellenesek tüntetések kezdődtek, és a „nílusi forradalom” hatására Mubarak lemondott. A forradalom után a politikai helyzet rendkívül zavarossá vált: a katonai erők mellett az iszlamisták emelkedtek fel. A 2012-ben tartott demokratikus választásokon a szavazatok 52%-át Muhammad Morszinak sikerült megszereznie.
A Morszit jelölő Muszlim Testvériséget 1928-ban alapítottak Egyiptomban. A szervezet az iszlamizmus ideológiáját vallotta magáénak, amely egy lehetséges válaszként jelent meg a közel-keleti államok válsághelyzetére. Az elképzelés szerint a válság megoldása nem más, mint visszatérni az alapokhoz, azaz a tiszta iszlámhoz. A Muszlim Testvériség eredetileg vallási mozgalomként indult, azonban az ország társadalmi és politikai helyzetének hatására némileg megváltozott a szervezet „ars poetica”-ja: komoly társadalmi programmal léptek fel: oktatási és szociális hálózatot építettek ki, ugyanakkor hátrányosan megkülönböztetik az ország bizonyos kisebbségeit, mint például a kopt keresztényeket.
A szervezet 2011-ben vált legitimmé, továbbá ők finanszírozták a 2012-es választásokat is. Muhammad Morszit azonban nem sokkal később, 2013 nyarán félreállították, a hadsereg Abdel Fattah esz-Szíszi tábornok vezetésével államcsínyt követett el és magukhoz ragadták a hatalmat, ezzel esz-Szíszi vált az ország elsőszámú emberévé.
Az új rendszer leginkább egy katonai diktatúrára hasonlít: a korábbi kormánypártot, a Muszlim Testvériséget törvényen kívülre helyezték, a szervezet és a régi rendszer támogatóit üldözik, Morszit pedig bebörtönözték.
Jelen állás szerint a volt elnök legkevesebb húszéves börtönt vagy akár halálbüntetést is kaphat, többek között a börtönkitörés, illetve az ügyészség szerint az általa elrendelt letartóztatások és kínzások miatt. Tovább árnyalja a képet az, hogy 2013 júliusában, Morszi leváltásakor tüntetések kezdődtek a kairói Rabaa al-Adawiya téren, ahol a biztonsági erők a tömegbe lőttek, így legkevesebb 817 embert öltek meg és sokan sebesültek meg. 2014 óta több ezer embert börtönöztek be, és több mint ezer embert ítéltek halálra, köztük a Muszlim Testvériség vezetőjét is.
Egyes vélemények szerint Morszi ügye „politikai ítélet”, hiszen szembetűnő lehet, hogy ezek a kirakatperek a jelenleg regnáló kormány ellenzéke ellen folynak. Az ítéletek ellen több nemzetközi szervezet is szót emelt, úgymint a Human Rights Watch vagy az Amnesty International. Utóbbi szerint ez az ítélet porig rombolja az utolsó morzsáit annak az illúziónak, miszerint az egyiptomi igazságszolgáltatás függetlenül és pártatlanul működik. Egyértelmű nemtetszését nyilvánította ki a török államfő, a szintén iszlamista Recep Tayyip Erdoğan is, aki kijelentette: a két ország kapcsolatára nézve komoly következményei lehetnek annak, ha az egyiptomi hatóságok nem bocsátják szabadon Morszit, aki az ország törvényesen megválasztott vezetője volt.
Mind ez idáig jelentős változások nem történtek, az egyiptomi lakosság továbbra is Szíszi önkényuralmának árnyékában él. A nemzetközi közösség egyelőre tétlenül figyeli az ellenzékiek ellen lefolytatott – utóbbi időben meglehetősen gyakorivá vált – a „tömeges tárgyalásokat”, melyek komoly aggályokat támasztanak a demokratikus normákkal és az átláthatósággal szemben. Nemcsak az előző rendszer támogatói, a más véleményt képviselők, valamint az újságírók sem érezhetik magukat biztonságban: a közelmúltban több neves újságírót tartóztattak le és ítéltek többéves büntetésre. Az Al-Jazeera ausztráliai tudósítója, Peter Greste mintegy 400 napot töltött börtönben, 2015. február elején engedték el. Két héttel később szabadult ki a fogságból Mohamed Fahmy, az Al-Jazeera kairói irodájának vezetője, valamint Bahrer Mohamed, több nemzetközi médium producere. Az ellenük felhozott vádak szerint valótlan híreket terjesztettek, és ezzel támogatták a betiltott Muszlim Testvériséget.
A helyi média gyakran hasonlítja esz-Szíszit a pánarabista, szocialista Nasszerhez, Szíszi pedig rá is erősít erre a párhuzamra, hiszen Nasszerhez hasonló nézeteket vall például a nemzeti függetlenség és az arab „egység” kérdéseiben.
Az egyiptomi államfő pénteken látogatott Magyarországra, hogy arra kérje a magyar kormányt, hogy az EU-n belüli jó hírét keltse. Az is lényeges kérdés, hogy hazánk a reálpolitikai elven, kis gazdasági fejlődés ellenében, mennyit képes feladni a morális tartásából.
Szalai Réka
