„Fontos, hogy gondolkodjunk arról, hogy hogyan oktatunk, hogyan tudunk jól tudást átadni.” – Interjú Király Gáborral
Az egyetemek feladatáról, társadalomban betöltött szerepéről, az oktatás hatékonyságáról és a tanulmányi versenyekről kérdeztük Király Gábort, egyetemünk docensét.

Mi az egyetem feladata?

Az egyetemeknek az oktatást és a kutatást szokták stabilan az alapvető két funkciójának tekinteni. Az elmúlt 20-30 évben ezzel kapcsolatban volt egy elbizonytalanodás. Megjelentek újabb funkciók és megkérdőjeleződött, hogy mi a harmadik missziója az egyetemeknek. Itt lehet említeni a regionális beágyazódást, a tudás transzfert, vagy akár a tudomány népszerűsítését. Alapvetően az a kérdés, hogy mit gondolunk tudásnak és mit értékes tudásnak, amit érdemes átadni a hallgatóknak. Ha pedig a tudás átadást és a tudás termelést tekintjük alapfeladatoknak, akkor az a kérdés merül fel, hogy miképp lehet ezt a kettőt összeegyeztetni. Jó-e ha ez a kettő együtt jár? Az egyetemek mögötti alap elgondolás az volt, hogy igen. Viszont ezzel kapcsolatban szokott az felmerülni, hogy a kutatóegyetemeken nem tanítanak olyan jól, mert ott inkább kutatók vannak és nem tanárok. Azonban az erre vonatkozó vizsgálatok ezt nem támasztották egyértelműen alá.

Milyen szerepet tölt be az egyetem a társadalomban?

Az egyetemeknek az a szerepe, hogy tudást hoznak létre és tudást adnak át, nem csak a munkaerőpiac számára hasznos. Kutatások bizonyítják, hogy az egyetemet végzettek tovább élnek, egészségesebbek, politikailag aktívabbak és jobban rálátnak a világra. Tehát a gazdasági tényezőkön túl rengeteg pluszt tudok említeni.

Ön hogyan látja az egyetemek profiljában történő változásokat?

Akik ezt kutatják, azok szerint azt lehet látni, hogy a tudományegyetemek és az alkalmazott tudományok egyetemei – amik már Magyarországon is megjelentek – közelednek egymáshoz és egyre jobban hasonlítanak. A klasszikus főiskolai szektorral – ami mára részben alkalmazott tudományok egyetemévé vált – szemben is megjelent az az elvárás, hogy magas szintű alkalmazott kutatásokat folytassanak.  Ennél fogva ők elkezdenek többet foglalkozni a tudományos termeléssel, kutatással. A tudományegyetemektől pedig azt várják el, hogy piacorientáltabbak legyenek, és nagyobb hangsúlyt fektessenek a munkaerőpiac igényeire. Tehát ha nem is rövid, de hosszú távon egyfajta izomorfizmus figyelhető meg. Erről DiMaggio és Powell beszélnek szervezetelméleti szinten, hogy idővel elkezdenek hasonlítani egymásra a különböző típusú szervezetek egy adott területen.

pszk7.jpg

A tudományegyetemekkel szemben fel szokott merülni a kritika, hogy nem kifizetődőek piaci szempontból.

A tudomány mindig is luxus volt. Ha elkezdjük méregetni, hogy mi éri meg, mi nem éri meg, akkor azt kell mondanunk, hogy a tudomány nem éri meg. Mindazonáltal rengeteg kutatásnak, amiket nem a piaci értékesíthetőségük miatt végeztek el, mégis volt konkrét piaci eredménye. Ha nagyon leszűkítjük a használhatóságnak a fogalmát, meg azt, hogy miből lehet később piaci érték és csak alkalmazhatóságra és a piac igényeire fókuszálunk az véleményem szerint nagyon leegyszerűsítő és akár kontraproduktív is lehet. Arról nem is beszélve, hogy fogalmunk sincs, hogy mi lesz 10 év múlva például a munkaerőpiacon. Továbbá sok olyan készség van, amit nem lehet direktben fejleszteni. Személyes példám, hogy amikor elkezdtem dolgozni akkor kiderült, hogy jó vagyok jogi szövegek olvasásában, attól függetlenül, hogy azelőtt soha nem olvastam ilyen szövegeket, viszont Habermas olvasásával megszerzett szövegértési készséget ott is tudtam hasznosítani. Másik példa a kulturális antropológia, ami első ránézésre a piac számára haszontalannak tűnhet, pedig a telekommunikációs és mobilfejlesztő cégek antropológusokat alkalmaznak azzal kapcsolatban, hogy milyen rituáléink vannak a technológiával, hogy használjuk, hogyan kötődünk hozzá, hogyan használjuk a teret a technológia segítségével. Mindezek miatt én a tudományegyetemek mellett vagyok, és szerintem az egy érték, hogy sok féle szak van és sok féle irányba képezheti magát az ember. Viszont akár azokról, akár alkalmazott tudományok egyeteméről beszélünk fontos, hogy gondolkodjunk arról, hogy hogyan oktatunk, hogyan tudunk jól oktatni, tudást átadni.

Ezek szerint az oktatás módjával kapcsolatban beszélhetünk egy út keresésről.

Az eredeti elképzelés az, hogy a tudományegyetem inkább elméleti oktatást nyújt, míg a főiskolák és az alkalmazott tudományok egyetemei inkább gyakorlatorientált képzéseket kínálnak. Ez nyilván egyben egy piaci szegmentáció is. Az alapkérdés viszont az, hogy hogyan tudunk hatékonyan oktatni és bármilyen tudásról is beszélünk, honnan tudjuk, hogy ténylegesen sikerült átadni a hallgatóknak. Hogyan tudunk olyan tanulási környezet létrehozni, ami azt próbálja elérni, hogy rendszerekben gondolkodjanak a hallgatók. Személyes oktatói hozzáállásom az, hogy bármilyen tudásról is van szó nem az a kérdés, hogy mit tudnak megtanulni, hanem hogy hogyan tudnak kapcsolatokat teremteni az anyagon belül, a saját tudásuk és a tananyag között. Mennyire tudják kreatívan használni azt a tudást, azokat az elméleteket, amiket megtanulnak. A kihívás az, hogy milyen módszerrel tudja az egyetem jól mérni, ha ezt keressük. Más tanulási környezetekben, mint például a sport vagy a zene, nehezen lehet azt elképzelni, hogy elmegyünk zongorát tanulni akkor az oktató tart egy másfélórás előadást a zongoráról, amit otthon elméletben megtanulunk, majd visszamegyünk és folytatjuk, aztán abból vizsgázunk… Itt egy nagyon gyakorlati jellegű oktatásról beszélünk, és ezt jó lenne beemelni. Ezt persze a felsőoktatás tömegesedése nehezen teszi lehetővé.

Lehet, hogy leegyszerűsítő a kérdés, de a tömegesedésből adódó problémákat nem lehetne kivédeni azzal, ha több tanár lenne?

Mindig Horn Györgynek, az AKG igazgatójának, gondolatai jutnak erről eszembe: „igazából tudjuk, hogy milyen lenne a jó oktatás, csak elképesztően drága lenne az átalakulás.” Persze kivédhető lenne több tanárral és alacsonyabb hallgató/oktató aránnyal, de itt a méretgazdaságosság is egy kérdés. A különböző képzési szintek elválasztásának egyik alapötlete az lehetett, hogy ahogy halad előre a hallgató, mester, vagy PhD szinten már egyre inkább személyes és akár partneri viszony is lehet az oktató és a hallgató között, ahol nagyobb hangsúly helyeződik a hallgató személyes fejlesztésére, érdeklődésére.

Viszont ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy azok a hallgatók, akik már a tömegképzési rész után kiszállnak, azok rendelkeznek-e versenyképes tudással?

A munkaerőpiac azt jelzi vissza, hogy igen és ha azt vesszük, hogy mekkora a diplomás munkanélküliség aránya más fiatal csoportokhoz képest, akkor azt látjuk, hogy akinek diplomája van az sokkal könnyebben és gyorsabban talál munkát – még az elvileg nem gyakorlat-, vagy piacorientált képzések elvégzése után is. Amennyiben az a kérdés, hogy személyesen hozzáteszünk-e valakinek az életéhez azáltal, hogy egyetemre járt, akkor azt másképp kell vizsgálni. Nényei Pál HVG-ben megjelent interjújában mondta: "Ha egy iskola nem a gondolkodó diákokért dolgozik, zárjon inkább be!". El kell gondolkodnunk, arról, hogy mit szeretnénk! Versenyképes tudással, a munkaerőpiacon jól hasznosítható készségekkel rendelkező hallgatókat képezni, vagy kritikusan, a világban a saját helyzetükről gondolkodó embereket. Persze nem feltétlenül zárja ki egymást a kettő. A saját szerepemet tekintve én a másodikat szeretném. A tömegesedéssel kapcsolatban meg: Sétálhatnánk három fővel a Margitszigeten féléven keresztül a világról elmélkedve, de ez nem megoldható és azt kell kitalálni, hogy milyen más utak vannak. Ide kapcsolódik Eric Mazur a harvardi egyetem fizika professzorának észrevétele, aki azt fedezte fel, hogy miután a hallgatók levizsgáznak fizikából kis idő elteltével alapvető folyamatokkal sincsenek tisztában. Egy másik professzort idézve arra jutott, hogy a számonkérés a farok, ami csóválja a kutyát, mert a hallgatók nem a tananyagot tanulják meg, hanem azt, amit számon kérnek tőlük. Ezért ha úgy kérjük a hallgatókat számon, hogy a rendszerező készségükkel, a megtanult tudást mozgósítva oldjanak meg egy problémát, akkor ők is ezeket a készségeket próbálják majd fejleszteni.

Ebben nagy segítséget nyújthatnak a problémamegoldó versenyek.

Igen, ebből a szempontból nagyon jók a problémamegoldó versenyek, különösen abban az értelemben, hogy az egyetemen tanult, különböző tantárgyak között megtalálhatják a hallgatók az összefüggéseket. Egy esettanulmányi verseny esetén például több tudományág tudásanyagát kell egyszerre mozgatni, egy TDK esetében egyszerre kell elméleti és módszertani kérdésekkel foglalkozni. Ezek pont azokat a készségeket mozgatják, amik szerintem a munkaerőpiacon is értékesek.

Írta: Mikus Áron

süti beállítások módosítása