"A bérkülönbség nem közgazdasági anomália" - interjú Madár Istvánnal

Az utóbbi hónapokban új erőre kapott a Jobbik által is támogatott bérunió kezdeményezése. A téma kapcsán Madár Istvánt, a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdaságpolitika Tanszékének címzetes docensét kérdeztük bérekről, termelékenységről, eurózónáról, valamint a kétsebességes és a kétdimenziós Európa közötti különbségről.

Nemrég már utcai plakátokról is visszaköszön a bérunióért indított aláírásgyűjtés. Ön hogyan látja, milyen folyamatok befolyásolják a bérek kialakulását Európában? Milyen tényezőkkel kell szembenézni?

A bérek szintjét alapvetően a termelékenység szintje határozza meg egy országban; az a termelékenység, ami az adott országra jellemző. A bérunió elnevezés abból a szempontból kicsit talán megtévesztő, hogy miközben létezik munkapiaci, árupiaci unió, valójában egyáltalán nem törvényszerű a bérek olyan típusú kiegyenlítődése, mint a külkereskedelmi vagy a tőkepiaci áruk árainak esetén. Tehát abból, hogy egy ország egy gazdasági unió része, nem következik, hogy a béreknek egyenlőknek kell lennie. Ez nem közgazdasági anomália, okai vannak, hogy a bérek szintje miért különböző, mégpedig elsősorban az a termelékenység, amiben az ország termel és az a gazdasági közeg, amihez a legszorosabban kötődik az adott munkapiaci szegmens.

Ki lehetne kényszeríteni jogszabályokkal a bérkonvergenciát?

Egy adott országban a gazdasági szereplők (állam, háztartások, vállalatok) különböző gazdasági mechanizmusokon keresztül osztozkodnak az ott megtermelt jövedelmen. Ezen alkufolyamat során tulajdonképpen az országban megjelenő összes gazdasági jövedelmet osztják el. Ilyen mechanizmus az árazási politika, a béralku vagy az adózási politika.

Ha valamilyen nem-piaci eszközzel próbálunk meg kikényszeríteni a piacitól eltérő bérszínvonalat, akkor valakinek le kell mondania a jövedelméről azért cserébe, hogy valaki másnak odajuttassuk. Ha ezt nagyon túlerőlteti az ember, akkor bizonyos piacokat ki tud árazni a versenyképes szereplők közül, mert túlzott mértékű lesz a bér. De ez nem azt jelenti, hogy ilyen típusú tevékenység nem létezik, igenis léteznek és teljesen legitimek. Két egyszerű példát mondok. Az egyik a minimálbér intézménye, ami részben azon piaci kudarc kezelésére szolgál, hogy az alacsony képzettségű, atomizált munkaerőpiaci szereplők nem képesek olyan mértékű érdekérvényesítésre egy alkufolyamat során, mint egy nagyvállalat. A másik ilyen mechanizmus az adócsökkentés. Ilyenkor azt mondja a kormány, hogy ő kevesebbet fog elkérni az összgazdasági szinten megtermelt jövedelemből. Ezt legegyszerűbben a munkát terhelő elvonásoknak a csökkentésével lehet elérni, de nyilván nincs ingyen ebéd, ebben az esetben az államnak valahol spórolnia kell, hiszen a költségvetési egyensúlynak többé-kevésbé meg kell lenni.

Mi a helyzet a bérek és a termelékenység kapcsolatával? Több esetben úgy tűnik, mintha az egymásra való hatásuk a tyúk meg a tojás dilemmáját idézné.

Néhányan tautológiának hívják, de tulajdonképpen ez egy közgazdasági azonosság: amennyi jövedelem megtermelődik az egyik oldalon, a másik oldalon ugyanezt a mennyiséget lehet szétosztani. Statikusan a termelékenységhez kell igazodnia a bérnek. De dinamikájában létezik olyan oda-vissza hatás, amely szerint esetleg a bérszínvonal is befolyásolja a termelékenységet. Ha egy adott területen a bérszínvonal gyorsabb ütemben nő, mint a termelékenység, akkor a vállalatok erősebben lesznek ösztönözve arra, hogy vagy olyan típusú tevékenységeket végezzenek, amelyek kevesebb élőmunka-költséggel bírnak, vagy növeljék az élőmunka termelékenységét valamilyen beruházással. Például vesznek egy gépet, és kettővel kevesebb embert kell foglalkoztatniuk, de magasabb bérszínvonalat biztosíthatnak a többieknek.

Hosszabb távon, ha egy országban a bérek valamilyen oknál fogva nem tudnak rendesen nőni, „az alacsony bérrel versenyeznek”, akkor nem zajlik le az egészséges szerkezetváltás a gazdaságban, amely során kiárazódnak azok a kis- és közepes vállalkozások, amelyek nem képesek megújulni, és egyetlen előnyüket a világpiacinál alacsonyabb bérszínvonal jelenti. Ekkor tulajdonképpen belemerevedik az ország egy alacsony hozzáadott értékű beszállítási struktúrába, és nem tud előre lépni.

Ugyanakkor én ezt a fenti mechanizmust nem gondolom ennyire jelentős tényezőnek, a hatását pedig sok ciklikus és gazdaságszerkezeti jelenség befolyásolja. Hosszabb távon a termelékenység növekedésének kell megalapoznia a bérnövekedést, és bizony hiába emeljük a béreket, ha az a munkaerő nem termelékeny, akkor ez összességében egészségtelen a gazdaság számára.

8_gazdasag_madar_istvan_interju_mezes_abel.jpg

Ehhez mérten hogyan értelmezhető az „egyenlő munkáért egyenlő bért” szlogen?

Nagyon gyakran az átlagember számára értelmezhetetlen dolog, amikor azt mondja a fafejű közgazdász, hogy makroszinten a nemzetgazdaság termelékenységi szintje határozza meg a bérszintet. Valójában a téma iránt érdeklődő laikus ember nincs kisegítve ezzel, mert azt mondja: „elnézést kérek, de ha az én termelékenységem ugyanaz, mint a német fodrászé, mert én pont ugyanúgy csattogtatom az ollómat a frizura fölött, akkor miért keresek lényegesen kevesebbet?” Ez vonatkoztatható nem csak a fodrászra, hanem például a piaci és az állami szolgáltatószektorra is.

A helyzet valóban így áll, és itt kell megérteni azt, hogy a megtermelt gazdasági jövedelmek elosztásában a résztvevő szereplők átlagos megtermelt jövedelemszintje számit. Egy magasabb átlagtermelékenységű osztrák kuncsaftnak a magasabb vásárlóerején keresztül „többet ér meg” az a szolgáltatás, amit kap, és ezt érzékeli a fodrász, az éttermes, az állam. Egy fodrász más-más termelékenységű országban más-más jövedelmet tud elkérni ugyanazért a munkáért, hiszen más megtermelt jövedelmen osztozkodik egy-egy gazdasági közösség. Ilyen típusú különbségek igenis jelen lesznek a gazdaságban mindaddig, amíg léteznek fejlettségbeli különbségek és rugalmatlan piacok. Vagyis ezt még az Európai Egyesült Államok megalakulása sem tudná megakadályozni.

Mostanában egyre többet hallani a kétsebességes Európa elképzeléséről, ugyanakkor ezzel párhuzamosan egyre több, perifériára sorolt tagállam jelenti ki, hogy ő igenis szeretne a magországokhoz, vagy az eurózónához csatlakozni. Ön szerint megvalósulhat ez a koncepció?

Az EU-ban 15-20 éve népszerű fogalom a kétsebességes Európa, amely arról beszél, hogy ugyanazt az integrációs szintet egyesek lassabban fogják elérni, mint mások, lásd az eurózónához való csatlakozást. Amiről most beszélünk, az nem kétsebességes, hanem kétdimenziós Európa. Egyrészt most a végső integrációs szint sem egyértelmű, másrészt pedig nagyon úgy tűnik, hogy nem arról kell dönteni, hogy milyen sebességgel érjük el ugyanazt a pontot, hanem néhány ország eleve egy alacsonyabb szintre is kíván eljutni, mondván, szerintük a nemzetállami szuverenitás fontos, nem kell tovább növelni az Európai Unió hatáskörét.

Látszik, hogy ez a téma az ősz és a jövő év egyik legizgalmasabb kérdése lesz. Nemsokára lemegy a német választás valószínűleg Merkel győzelmével, majd ezt követően a Merkel-Macron tengely megpróbál új életet lehelni az egész európai integrációba. Senki nem tudja, hogy ez pontosan mit jelent. Körvonalazódik egy olyan forgatókönyv, amely szerint a német-francia tengely „hajlandó” hátrahagyni azokat az országokat, amelyek nem akarnak vele egy irányba menni, a többi országot viszont egy szorosabb integrációs együttműködésre ösztökélné. Ilyen megkülönböztetés eddig csak ideiglenes jelleggel akadt, nem rendszerszinten. Az sejthető, hogy a két dimenzió törésvonalát az eurózóna mentén képzeli el a fejlett országok köre. Az viszont egyelőre teljes homály, hogy a lemaradók számára mit jelent mindez. Az egyik fő kockázat az uniós támogatások érdemi csökkenése lehet, amennyiben nagy eurózónás költségvetés alakul meg – erről azonban még francia-német konszenzus sincs.

A Polgári Világ Pártja nemrégiben népszavazási kezdeményezést nyújtott be az euró előszobájának számitó ERM-II. rendszerhez való csatlakozásért, amelyet több magyar közgazdász is támogatott. Ön szerint mennyire lenne szerencsés, ha Magyarország belépne az eurózónába?

Magára a csatlakozásra jelenleg nem látok politikai akaratot, és nem is lesz, ha nincsen rá pénzügyi ösztönző. Hogy kell-e Magyarországnak euró, egy borzasztó nehéz kérdés, és a legszomorúbb, hogy nagyon kibeszéletlen téma Magyarországon. Mi, közgazdászok, már pár éve kesergünk azon, hogy le kéne vonni az új tapasztalatokat, újra kéne gondolni az eurózónához való csatlakozás kérdéskörét, de igazából néhány nem különösebben megindokolt politikusi megnyilatkozáson kívül nem látunk ebben semmi kibeszélést vagy formálódó konszenzust. Talán a jegybank napokban megfogalmazott csatlakozási kritériumrendszere lendületet ad a diskurzusnak.

Sok friss tapasztalatot hozott a válság, amely újraértelmezi azokat a feltételeket, amelyek mellett érdemes belépni az eurózónába. A gyorsan növekvő és fejlett Írország képes volt egy nagyon látványos eszközár-buborékon keresztül mély válságba esni, akárcsak a szépen fejlődő Spanyolország, miközben például Szlovákia jól boldogul az eurózónában. De különböző okokból érdekesek lehetnek a finn, a szlovén, a balti tapasztalatok is. Összességében azt gondolom, hogy a válság előtti nagyon magabiztos igenhez képest a közgazdászok lényegesen megosztottabb és óvatosabb álláspontot képviselnek. Mostanában egy részük mégis újra európártivá vált, ami szerintem inkább egy belpolitikai jelenségnek köszönhető. Sokan gondolják úgy, hogy a jelenlegi magyar gazdaságpolitikát jobban lehetne korrigálni uniós intézmények által akkor, ha az euróövezetben vagyunk. Ez egy nem-közgazdasági érv az eurózónához való csatlakozás mellett, azonban a gazdasági költségek-hasznok egyenlege ma jóval bizonytalanabbnak látszik, mint korábban.

Magamat úgy jellemezném, hogy óvatos európárti vagyok. Látni vélem azokat a hosszútávú előnyöket, amelyeket az euró továbbra is nyújtani tud egy okos gazdaságpolitikát alkalmazó ország számára. A kockázatok és költségek elsősorban rossz gazdasági környezetben érvényesülnek, így annak is van kockázata, ha a régió más országai jó tempóban csatlakozva versenyelőnyre tesznek szert a hezitálók és elutasító országokkal szemben. Ha pedig az EU vagy az eurózóna diszfunkcionális, akkor - mivel erősek az európai gazdasághoz kötődő kapcsolataink - a sokkok szinte teljes egészében érinteni fognak minket. Kétségtelen, ezt kívülről valamivel több lehetőségünk lenne korrigálni az árfolyampolitikán keresztül.  

Ugyanakkor tetszik, nem tetszik, Európában vagyunk: gondolkodhatunk azon, hogy Európa zsákutcába vezeti magát, vagy épp válságból kilábalva egy új virágkor következik, de igazából Európa közepén Európa ellen fogadni nem nagyon lehet. Akkor pedig megfontolandó szempont, hogy miért ne legyünk benn és miért ne próbálnánk hozzászólni az EU alakulását érintő vitákhoz?

Az interjút készítette: Oberfrank Balázs
Fotó: Mézes Ábel

A bejegyzés trackback címe:

https://corvinusonline.blog.hu/api/trackback/id/tr3212927175

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.