Közgazdász Online

Baszkföld különleges világa

Baszkföld különleges világa

Erasmus-ra menni nagy kaland, sőt, a Corvinus G-karán szinte kötelező; helyszínt azonban érdemes jól választani, merőben meghatározza az egész csereidőszakot. A tavalyi tanév tavaszi félévét az Universidad de Deusto-n, Bilbaoban töltöttem. Ezzel a rövid beszámolóval szeretnék segíteni azoknak, akik mennének, de bizonytalanok a helyszínválasztásban.

Bilbao tele van zöldövezettel, egy aranyos, élhető város; az egyetlen hibája számomra a folyamatos esőzés volt. Februártól május elejéig minden második nap esett – és a helyiek szerint ez az év szokatlanul száraz volt. A város mentségére szóljon, hogy az esőmentes napok nagyon szépek tudnak lenni. Májustól már nem volt ritka a strandidő sem, amit a közeli tengerparton tökéletesen ki is lehet használni.

A várost nagyrészt baszkok lakják. Az első dolog, amit tudni kell róluk: nem spanyolok. Általánosságban véve zárkózottak és nem túl udvariasak – ezek a dolgok apróságoknak tűnnek, viszont egy idő után zavaróak tudnak lenni. A baszkok többsége nacionalista hajlamokkal rendelkezik, rengeteget foglalkoznak a hagyományőrzéssel és nyelvük életben tartásával. Különleges kultúrájuk van, amihez főleg a vidéki élet ad alapot. Rengeteg gazdálkodással kapcsolatos sportot űznek, ilyen például a versenyszerű favágás vagy 50-100 kilogrammos súlyok cipelése futólépésben. Gasztronómiájuk sem utolsó: érdemes alaposan feltérképezni a pintxók (különleges miniszendvicsek) világát, és ne hagyjuk ki a txipironest, a saját tintájában főtt tintahalat se.

24_koztudat_hataron_tul_toma_franciska.jpg

Bilbaót körülbelül 350 000-en lakják, egyáltalán nem zsúfolt, a szórakozási lehetőségek viszont adottak. A várost a Nervión folyó szeli ketté, a partja gyönyörűen kiépített és tele van emberekkel – futáshoz nehezen találhatnánk hangulatosabb helyet.

Bilbao fekvése kiváló kirándulások szempontjából, egész Baszkföldet könnyen be lehet járni.

Két diákszervezet van, ami egy- vagy többnapos kirándulásokkal foglalkozik, és a helyi Erasmus programokat is ők szervezik.

Az Universidad de Deusto egy magánegyetem, ahol a diákok tízezer euro tandíjat fizetnek szemeszterenként. Az oktatás az itthoni középiskolaira hasonlít: a helyiek osztályszerűen, ugyanazzal a negyven emberrel járnak órára, ahol kötelező jelen lenni, tíz perc késés után már nem engednek be a terembe, az előadást és a gyakorlatot nem különböztetnek meg. Az órarendet is központilag állítják össze, míg az erasmusosok az összes évfolyam óráiból válogathatnak: érdemes az angol nyelvű negyedik év óráit felvenni. Ajánlom még a Baszk nyelv és kultúra tárgyat, mert sokat tudhatunk meg a helyi jellegzetességekről, a nyelv pedig meglepően hasonlít a magyarra, így nem túl nehéz megtanulni az alapjait. Az adminisztratív dolgokat rugalmasan kezelik és szívesen segítenek, az akadémiai ügyekre ez azonban már kevésbé igaz.

A többi erasmusos volt egyértelműen a legjobb része a Bilbaóban töltött félévemnek. Rengeteg cserediák választja ezt a várost a világ minden részéről, és kimondottan jól működik az e mögött álló szervezés is, a két diákszervezet bőven ellátott minket programokkal. Annak ajánlom Bilbaót, aki nem bánja a folyamatos esőzést és azt, hogy szigorúan ott kell ülnie minden órán – az Erasmus közösség azonban mindenért kárpótol.

Toma Franciska

Baszkföld különleges világa Tovább
A jó oktatás kultúrát teremt

A jó oktatás kultúrát teremt

Aczél Petra, a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének vezetője első magyar egyetemen tanító oktatóként kapta meg szeptemberben a Közép-európai Egyetem (CEU) társadalom- és bölcsészettudományok kiváló oktatásáért járó európai díját. Megkérdeztük a kommunikációkutatótól, szerinte mennyire megbecsült tevékenység az egyetemi oktatás, mi a véleménye a hazai vitakultúra állapotáról, de az is kiderül a beszélgetésből, hogy miért bátor hely az egyetem, és miért a „lágy az új kemény”.

- BOGATIN BENCE - 

A CEU évnyitóján – amelyen átvette a díjat – mennyire volt beszédtéma az egyetemet érintő konfliktus a vendégek között?

A díjat gondozó központ és az egyetem vezetőinek velem való találkozásaiban nemigen került ez a téma szóba. Kizárólag szakmai kérdések álltak a díjátadás köré szervezett események a doktori hallgatókkal és kollégákkal való tapasztalatcsere középpontjában is.  Ugyanakkor jó érzés volt tapasztalni, hogy a kollégák nagy elismeréssel szóltak az egyetemünkről, miután megtudták, hogy a Corvinusról jövök.

aczelpetra_ceu_kepszerkesztoseg_adrian_zoltan.jpg

Ön első magyar egyetemen tanító oktatóként nyerte el ezt a díjat. Lehet ebből következtetni a magyar bölcsészet- és társadalomtudomány-oktatás általános nemzetközi megítélésére?

Magam is azt kérdeztem Sally Schwagertől, a Center for Teaching and Learning vezetőjétől, hogy a magyar pályázatokról mi az összbenyomásuk. Az derült ki, hogy a magyar egyetemek nem igazán ismerik még ennek a díjnak - amelyet 2011-ben alapítottak - a felhívását. Általában azokból az országokból érkezik több pályázat, ahol nemzeti szinten is rendszere van az egyetemi oktatás díjazásának, példaként Írországot említették. A díj pályázati folyamata egyébként jellegzetesen amerikai: többfordulós, igen „munkás”, nagyon alapos, sok dokumentumra és információforrásra támaszkodik. Aki jól ismeri az ilyen pályázati procedúrát, annak ez egy teljesen szokványos eljárás, de Magyarországon jelenleg még nem általános, ezért akár el is riaszthatja az érdeklődőket. Hozzá kell tennem, hogy itt nálunk,a Corvinuson megbecsülik a minőségi és eredményes oktatást. Ezt megelőzően több egyetemen dolgoztam már az országban, és érzem, tapasztalom, itt tényleg észreveszik, értékelik és visszajelzik a befektetett munkát, legyen szó oktatásról vagy kutatásról.    

A tágabb értelemben vett akadémiai szférán belül viszont mintha jóval szűkebben mérnék az elismerést az oktatói munkáért, mint a kutatói tevékenységért…

Ez így van. A második világháború után szerte a világon – majd kis csúszással Magyarországon is – elérkezett az az időszak, amikor az egyetem feladata az lett, hogy egyre több hallgatót fogadjon, és minél több területre készítsen fel intellektuálisan diákokat. Kissé ellentmondásosan, a tömegessé válással párhuzamosan vált a publikációs tevékenység egyértelműen és kizárólagosan a sikeresség mércéjévé. Vagyis ma egy felsőoktatási rangsorban jellemzően az alapján sorolják be az egyetemeket, hogy az ott dolgozó oktatók publikációinak és kutatásainak mennyisége és minősége milyen. Senki nem kérdezi meg a felmérések során, hogy hány elégedett diák tanult ott, vagy hány sikeres, a társadalma számára hasznos embert, kiváló vezetőt, innovatív munkatársat, felelős embert nevelt ki az adott intézmény. Ezek a mutatók ilyen formában nemigen léteznek. Emiatt a kutatáshoz képest az oktatás egy jóval kevésbé értékelt tevékenység – és ez globálisan tapasztalható jelenség. Ráadásul a felsőoktatásban – sokan úgy vélik – inkább van szükség előadói, mint összetett tanári képességekre.

Az azért valahol mégiscsak ellentmondásnak tűnik, hogy az oktatás minőségének mérése ennyire nehézkes, miközben a hallgatók eredményeit osztályzatokkal minősítik az egyetemen, sőt a diplomás pályakövetési felmérések is szolgálnak számszerű adatokkal.

Ha meg tudnánk mérni a bemeneti, majd a kimeneti kompetenciákat egy induló és egy végzős évfolyamnál, és azt össze tudnánk egyeztetni a munkaerőpiaci beválási mutatókkal, akkor kiderülne, hogy mit jelent a tanári munka. Ugyanakkor az oktató munkájának gyümölcse nem csak ebben mutatkozik meg:

a tanári tevékenység egy adott hivatásra, információs közegre való szocializálásnak is az eszköze.

Ha én korszerű módszerekkel oktatok, akkor az ismeret erejét, érvényét és hatályát is befolyásolom. Az információ „értéke”, hatása ugyanis a befogadás módjától is függ. Nem egyszerűen csak a hallgató kompetenciájában mérhető meg tehát az oktatás, hanem abban is, hogy az információt mennyire képes értékén elhelyezni, használni, abból teremteni vagy éppen azzal rombolni.

Mennyire kell egy egyetemi oktatónak egyben pedagógusnak is lennie?

Nem kell végzettség szerint annak lennie. Ez nem a kötelező közoktatás terepe, ahol a szükségest kell élvezetessé és hasznossá tenni: ide minden diák a maga jószántából, tehetsége, érdeklődése szerint jön – feltételezhetjük. Na persze, azért a világon senki nem válaszolná Önnek azt, hogy nem kell az egyetemekre pedagógiai érzék vagy felkészültség. A Corvinus Tanárképző és Digitális Tanulás Központja például kutatással, tréningekkel azon dolgozik, hogy hogyan lehetne minél korszerűbb, megújuló módszertannal oktatni a hallgatókat. Nemcsak azért van szükség ugyanis pedagógiai érzékre, módszerekre, mert előírja valaki, vagy mert a diáknak úgy jobb, hanem azért is, mert számunkra, oktatók számára is kihívás a mai világban egy kilencven perces frontális előadás…Tanulva kell tehát oktatunk, a saját ismeretátadásunk megújítására is szükség van ahhoz, hogy a pályán tudjunk maradni és töltekezni tudjunk a saját munkánkból.

Az innováció szükséges feltétele ma a hatékony tanításnak?

Válasszuk külön az innováció és a változtatás szükségességét. Változtatni mindig szükségszerű, mert valóban új információs viselkedésű hallgatókkal találkozunk, és kezelhetetlen mennyiségű új adattal kell dolgoznunk. Ebben a helyzetben kell valahogy a saját szerepünket reálisan elhelyezni. Én sokszor mondom a saját diákjaimnak is, hogy bizony érzi az ember a zsigereiben, hogy egy fordulatkorban élünk, ahol sok múlik azon, hogy milyen új oktatási formákat tudunk a folyamatosan változó keretek közé elhelyezni.

Azonban nem minden módszernek rejlik abban az újszerűsége, hogy innovatív. Néha a teljesen evidens szemléletekhez való visszatérés legalább annyira hasznos.

Nem hiszek a pusztán trendek diktálta újításban, az agyontechnologizálásban.

Amolyan női példával élve: nem kell minden cipőt felpróbálni a cipőboltban, hogy a legjobbat megtaláljuk: az ember tudja, hogy oktatóként milyen eszközökkel tud a legjobban tanítani, és a csoportján is érzi ezt. Ne a csatorna - vagyis manapság a technológia – határozza meg tehát a változtatást egy tanítási módszerben, a lényeg szerintem maradjon mindig a tartalom és a mindig új kapcsolat a diákjainkkal.

Az új adatok mennyiségét tehát nehéz kezelni. Mi a helyzet a hallgatói létszámokkal? Mennyire kedveznek egy személyes tanár-diák kapcsolat kialakulásának?

A tanítás sikerességét a sohasem múló (lét)számtalan szeretet határozza meg, és az, hogy az ember minden évfolyamához azzal a boldog kíváncsisággal menjen be, hogy most valami igazán jóban lehet része, mert sok-sok értelmes fiatallal lehet együtt. Hogy ezen belül mindenkivel kialakul-e személyes kapcsolat az közel sem biztos. Van, hogy nem is kell rá törekedni, mert a hallgatónak nincs rá igénye. Én személyesen nagyon fontosnak tartok néhány dolgot: hogy szemináriumon megismerjem a hallgatóim nevét; hogy amikor bármelyikük magáról beszél – akár emberi, akár szakmai tekintetben –, az egy kapcsolat lehetőségét jelentse, amelyben figyelünk egymásra.  Mindig arra törekszem, hogy ne feledjem el, amit hallottam, és legyen mindig honnan újrakezdeni a beszélgetést. Örülök, ha a hallgató megoszt velem valamit, és igyekszem emlékezni is arra. Egyébként nagyon szerencsés vagyok, mert még bírja a memóriám… Ez a szeretet a világ leghatékonyabb időmenedzsere: sokat ad és sokat kap egy időegységen belül.

A díjra jelölése kapcsán küldött támogatói levelek egyike olyan tanárként utal Önre, mint aki „nem csak elősegíti diákjai előremenetelét, de hatása egy egész életre meghatározó számukra”. Önnek volt ilyen tanára?

Sok kitűnő oktatóm volt, de végeredményben én raktam össze belőlük egy soha meg nem testesülő, ideális tanár képét. Voltak, akik nagyon erősek voltak abban, hogy tanulásra és gondolkodásra ösztönözzenek, mások különleges empátiával fordultak a diákok felé, megint mások hihetetlen módszertani tehetséggel és energiákkal bírtak... Nagyon szerencsésnek érzem magam abban az értelemben, hogy ez a tanárkép meg tudott maradni idealizáltnak. Hiszen így állandó erőt ad, hogy törekedjek hasonlítani rá. Ez az út, ez az igyekezet a hivatásom. És persze a kötelességem, hogy soha ne legyek magammal elégedett, bármennyire is szívmelengető és biztató a pályázat idézett mondata.

További erényének tartják a folyamatos önfejlesztést. Ez az Ön esetében konkrétan miből áll?

Az egyik része egy nagyon szisztematikus és folyamatos olvasása a legfrissebb releváns szakirodalomnak. Tehát ez egyrészről egy fáradságos és nehéz önképzés, ahogyan Apáczai Csere János is leírta a tanulást. Ami azonban sokkal stimulálóbb, az annak a módszernek a megtalálása, hogy miként lehet színesebbé tenni a rengeteg átadásra vagy megszerzésre szánt információt, megmutatni a dolgok világban való működését. Az aktuális példák gyűjtése, ezek kapcsán problémák felvetése és viták generálása nagyon élvezetes része az órákra készülésnek.

dsc_0398.JPG

Hol talál rá ezekre az aktualitásokra?

Egyfelől a médiában. Két-három olyan ember van a környezetemben, akiknek az az önként vállalt „megbízatásuk”, hogy folyamatosan ellássanak hírekkel. Ilyen értelemben egy „minihírügynökség” előnyeit élvezhetem, ez pedig nagy segítség. Másrészt megtalálom a nem tantermi feladatokban, amelyekben részt veszek, például akkor, ha egyetemen kívül előadok, vagy új területeket feltáró kutatási projektekben veszek részt, esetleg tanácsot adok vagyok szakértőnek hívnak. Ezekből rengeteg szakmai inger ér. Nem csak az egyetemi közegből lehet, sőt kell stimulusokat gyűjteni, hanem valós helyzetekből is muszáj tájékozódni. A harmadik bemenete az aktualitásoknak maga a tanterem és a hallgatók közössége. Jó esetben az egyik óra ad muníciót másiknak.

És hogyan kell megfontoltan közelíteni – adott esetben érzékenyebb – témákhoz?

Nem is maguk a témák a meghatározandók, hanem az általános viselkedések. Ha az ember a másikat legalább annyira tiszteli és becsüli, mint saját magát, akkor olyan nagy csapdák nincsenek. Az én meggyőződésem szerint az egyetemek bátor helyek, és egy gondolkodó ember számára élmény részévé válni egy olyan közösségnek és kultúrának, amely soha nem sért, de nem is hallgat el.

Ez feltételezi egyfajta hatékony diskurzus létezését tanár és diák között, az azonban messze nem magától értetődő, hogy a hallgató megfelelő oktatást kapott a közoktatásban ahhoz, hogy ebben partner tudjon lenni. Fejlesztendő terület ez?

Én sokszor provokálok azzal az állításommal, hogy szerintem a „lágy az új kemény”, utalva a hard és soft science viszonyára. Régóta tart az a tendencia, hogy az erős, magasabb presztízzsel bíró természettudományágakhoz képest, amelyek finanszírozási szempontból is jobban állnak, a humántudományok megítélése gyengébb. Azért állítom, hogy a puha az új kemény, mert azt látjuk, hogy korunk nagy kulturális problémáira a társadalomtudományoknak is kell releváns és jó válaszokat adniuk. Valójában rengeteg dolgot megold a diskurzus figyelő ismerete. Létünk önmagában kommunikatív. Márpedig ennek a létnek nem kis része társadalmi. Békeidőben pedig a nagy dolgokról a beszédek, az összetett, cselekvésértékű „kommunikációk” döntenek.

Szüksége van önigazolásra a kommunikációtudománynak?

Igen. A hallgatóinknak egyrészt érezniük kell, hogy hasznos dolgokat tanultak itt, másrészt a társadalom számára látható módon kell a későbbiekben cselekedniük, értéket teremteniük. A mi munkánkra a legfontosabb a bizonyíték, ha a hallgatóink megállják a helyüket.

Tudom, hogy sokan gondolják a kommunikáció szakot büfészaknak, de egyrészt egy jó büfé nélkül nincs jó szervezet, másrészt a büfék előtt állnak a legtöbben sorba…

De félretéve a tréfát: sok múlik azon, hogy végre helyén becsüljük a társadalomtudományokat és azon belül a kommunikációt. Éppen most kaptam egy rendkívül megható levelet egy tavaly végzett mesteres hallgatónktól, aki ma már a Facebook dublini központjának egyik szakembere. Levelében pontosan, érvelve írja le, milyen sok tekintetben vált hasznára a képzésünk. Az ő beszámolója az egyik legjobb önigazolás – a munkaerőpiaci visszajelzések, az egyébként is elérhető, bíztató adatok mellett. A Corvinus kommunikációs képzése ma piacvezető, ráadásul nálunk van az egyetlen diszciplináris doktori iskola is a régióban: ez nemcsak büszkeségre, hanem folytonos megújulásra, vagy nevezzük így, tisztességes önigazolásra is alkalmat és kihívást teremt.

Érzi a közéleten, a közbeszéden a kommunikációoktatás hiátusainak a lecsapódását?

Nem kell elmenni a közéletig, akkor is érzem, ha bemegyek egy tanterembe. Nehezen szokunk hozzá ahhoz, hogy vitatkozzunk. Nem tudunk abból kiindulni, hogy egy vitában nemcsak az egyik álláspont lehet produktív; azt hisszük, hogy cáfolni csak tagadással lehet. Látjuk, hogy ha nincs előttünk elég minta a családunkban, az iskoláinkban, a munkahelyeinken, a tanáraink, politikusaink, gazdasági szakembereink között, akkor magunk sem úgy fogjuk csinálni. Ezért vagy azokkal kényelmes beszélgetnünk, akik megmondják nekünk, hogy mit kell gondolnunk, vagy azokkal, akikkel egyébként is azonos véleményen vagyunk. Pedig érveket összemérni jó dolog. Annál is inkább, mert az értelmes emberi gondolkodás érvelő természetű.

A rendszer melyik pontján kell változtatni ahhoz, hogy ez a jövőben másképp legyen?

Az újszerű módszerek becsatornázása mindenképpen segíthet. Az interaktív egyetemi oktatás megalapozója egyes vélemények szerint egy amerikai fizikaprofesszor volt, aki rájött, hogy hiába vizsgáznak nála sikeresen a diákok, ha a következő félévben megkérdezi őket egy fizikai alaptörvény magyarázó erejéről, akkor mindenki visszavonul a választól. A bátrabbak pedig visszakérdeznek: „Azt mondjam, ami a könyvben van, vagy azt, amit gondolok?” Ezért a professzor, Eric Mazur, volt az egyike azoknak, akik felvetették: mi lenne, ha úgy kezdődne egy fizikaelőadás, hogy beszélgetnek a fizikáról, és a diákok maguk jönnek rá a törvényszerűségek működésére?  Azt az öntudatos magatartást, amellyel minden információhoz tanítunk viszonyulni, az ilyen megújuló módszerek is szolgálhatják.  A jó oktatás kultúrát teremt. Szerintem ettől olyan erőt adó, jövőbe tekintő hivatás a miénk.

Az interjút készítette: Bogatin Bence
Díjátadó kép: Adrián Zoltán, CEU képszerkesztőség
Fotó: Bekker Balázs

A jó oktatás kultúrát teremt Tovább
Nevelés a pénzügyi tudatosságra

Nevelés a pénzügyi tudatosságra

A magyar társadalom időnként felmerülő problémája a pénzügyi tudatosság hiánya, különös tekintettel a fiatalokra. Sokan vitatják, hogy szükséges-e a pénzügyi intelligenciát az iskolarendszerben fejleszteni, vagy ezt családon belül, gyermekkortól kell megkezdeni. Az elmúlt évek nemzetközi felmérései alapján Magyarországon nagyon eltérő a lakosság pénzügyi ismereteinek mélysége.

A gazdasági válság idején egyértelművé vált, hogy a felelőtlen hitelfelvételek következtében sokan pénzügyi adósságcsapdába kerültek. Ez is motiválhatta az Emberi Erőforrások Minisztériumát, hogy lépéseket tegyen afelé, hogy a közoktatásban, az általános- és középiskolások körében kialakuljon egy fejlettebb pénzügyi kultúra, amelynek köszönhetően a felnőttkort elérve felelősebb döntéseket hozhatnak a diákok. A minisztérium 2017-től lett projektgazdája a Magyar Bankszövetség és a Pénziránytű Alapítvány közösen szervezett, 2015-ben indított folyamatának. A Pénz7 program elsődleges célja, hogy fejlessze a tanulók pénzügyi tudatosságát, és kapcsolatot teremtsen a szakmai szervezetek, bankok, alapítványok és a célcsoport között.

Mára közel százhatvanezer  fiatal kapcsolódott be a Pénz7 eseménysorozatba, amely több interaktív és játékos elemet is tartalmaz a tanórai foglalkozások mellett. A témák között szerepel az alapvető közgazdasági és pénzügyi fogalmak, a hazai bankrendszer, a hétköznapi pénzforgalom, a takarékoskodás és a kifejezetten fiatalokat érintő pénzügyi tranzakciók megismerése. Az általános és középiskolásoknak más-más témákat ajánlanak. A diákok motivációját erősíti, hogy a pénzügyi ismeretek témaköreiből a tanárok a történelem szóbeli érettségi tételei közé is beválogathatnak egyet-egyet, továbbá az oktatáspolitika irányítóinak tervei között az is szerepel, hogy a pénzügyi ismeretek önálló, kötelező tantárgyként is megjelenjen a közoktatásban.

A folyamat előrehaladottságát a pedagógusok oldaláról jól példázza a Fáy András Alapítvány kezdeményezése, amely évek óta nagy sikerrel közvetíti a pénzügyi ismereteket a pedagógusok és a célzott korosztály számára. A tanároknak támogatott továbbképzés keretében lehetőségük van elsajátítani mind a módszertani ismereteket, mind pedig a tananyag elemeit az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A pedagógus-szakvizsga megszerzése során ez a terület új szakirányként került be a kínálatba. Amellett, hogy a tanárok számára előre elkészített téma- és óravázlatokat adott közre, az alapítvány azt tűzte ki célul, hogy közvetlenül is eljusson a diákokhoz, ezért az általános és középiskolásoknak is tematikus tréningeket szervez.

Korábban jellemző volt, hogy az egyetemista korosztály hirtelen kerül szembe olyan pénzügyi fogalmakkal és döntésekkel (diákhitel, vizsgadíjak, kötelező folyószámlanyitás, stb.), amelyhez szükséges lenne az ezen a területen szerzett jártasság. A programoknak köszönhetően remélhetően a mostani tizenéves korosztály biztosabban mozog majd a pénzügyek világában.  

Írta: Diószegi Dorottya
kép: kamaraonline.hu 

Nevelés a pénzügyi tudatosságra Tovább
Maradjon családban!

Maradjon családban!

A családi vállalkozások helyzete nemcsak vállalkozói, hanem társadalmi ügy is. A téma multidiszciplináris mivoltából adódóan a BCE mindhárom karán releváns lehet vele foglalkozni, ahogy az egyetemen kívül is. Dr. Drótos György, a Családi Vállalatok Központ (CSVK) megbízott vezetője (egyben a Vezetéstudományi Intézet igazgatója) válaszolt a magyarországi helyzettel és a Központ működésének hallgatókat érintő részeivel kapcsolatos kérdéseinkre.  

Honnan jött az ötlet a Központ felállításához?

2015 tavaszán egyetemünkön rendeztük a németországi központú International Group of Controlling éves konferenciáját. Ezen ott volt Horváth Péter professzor is, a Stuttgarti Egyetem Kontrolling Tanszékének emeritus professzora, Egyetemünk díszdoktora, akivel harminc éves munkakapcsolatunk van és rengeteget tesz az egyetemünkért.

Alapítványa révén a német-magyar kapcsolatokat fejleszti kulturális, tudományos és menedzsment területeken; az ő ötlete volt az, hogy hazánkban is megérné a családi vállalatokkal intenzívebben és tudományos szinten foglalkozni. Ő Németországban közel áll a Stiftung Familienunternehmenhez, amely az ottani legnagyobb családi vállalatokat tömöríti, ezáltal jelentős gazdasági és politikai súllyal bíró intézmény. Németországban a családi vállalatok közé olyan cégek (is) tartoznak, mint az Aldi, a BMW, a Henkel és egyéb, itthon is ismert nemzetközi vállalatok.

Mitől családi egy vállalkozás?

Családi az a vállalat, ahol  a tulajdonos családtagok a társaság legfontosabb kérdései, ezen belül a stratégia meghatározása felett kontrollt tudnak gyakorolni, aktívan részt vállalnak a vezetésben, és hosszabb távon is családi tulajdonban gondolkodnak.

Az ötlettől milyen út vezetett a Központ létrehozásáig?

2015 nyarán egyetemi hallgatók bevonásával elkészítettünk egy megvalósíthatósági tanulmányt. Feltérképeztük, hogy néz ki ez a szegmens a magyar gazdaságban, a felsőoktatás, tudományos közeg hogyan képezi le; vannak-e a témának kutatói, melyek a nemzetközileg elismert intézmények. Ezek alapján úgy láttuk, van értelme egy olyan intézmény létrehozásának, amely kutatás mellett oktat is. A rendszerváltáskor alapított családi vállalatok most állnak generációváltás előtt, az ún. nextgenek felkészítése a Corvinus egyik oktatási szolgáltatása lehet. A Központ végül Horváth Péter professzor alapítványának és a Stiftung Familienunternehmen támogatásával jött létre 2016 decemberében, a Gazdálkodástudományi Kar Vezetéstudományi Intézetén belül.

Mivel foglalkozik pontosan a Központ?

Főként megerősödött családi vállalkozásokkal, amelyek még nem feltétlenül tudtak kilépni a nemzetközi piacra, de már komoly vagyonuk van – így az utódlás fontos kérdés életükben. Ezek jellemzően több tíz, de inkább több száz milliós, esetenként milliárdos árbevételű cégek. Fő célunk e vállalatok megerősítése, növekedésük elősegítése. Együttműködünk pl. a Zwackkal, ahonnan Zwack Sándor a CSVK tanácsadó testületének is tagja; ő képviseli benne a magyar családi vállalatokat. Az ismertebbek közé tartozik még többek között a Béres, a Kürt, a Master Good vagy az Oázis Kertészet; amint láthatjuk, családi vállalatok iparágtól függetlenül léteznek Budapesten és vidéken egyaránt. E vállalatok egyébként a Felelős Családi Vállalatokért Magyarországon Egyesületnek (FBN-H) is tagjai, amely szervezettel együttműködünk.

Mi történt az alapítás óta? Hogyan működik a Központ?

A Központ már említett tanácsadó testülete a legfőbb igazodási pontunk. Ennek Horváth Péteren és Zwack Sándoron kívül tagja Rainer Kirchdörfer a Stiftung Familienunternehmentől, Ulrich Stoll, a FESTO családi vállalkozás képviselője, valamint Branyiczki Imre az Egyetem részéről. Velük együtt találtuk ki a stratégiát és a prioritásokat. Májusban lépett be az első tudományos munkatárs, Wieszt Attila kollégám, ekkor kezdtünk kialakítani a részletes munkatervünket. Ennek első lépéseként nagymintás felmérést végzünk, amelyben – tudományosan és statisztikailag is szignifikáns módon elsőként – feltárjuk a magyarországi családi vállalkozások legfőbb jellemzőit.

Hogyan kell elképzelni a kutatás menetét a közeljövőben?

Első feladatunk az, hogy tisztában legyünk a hazai családi vállalkozások helyzetével. Ezzel be tudunk kapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe is, ami az alapítók határozott elvárása – igyekszünk különböző nemzetközi, ugyanebben a témában kutató szervezetekkel kapcsolatot teremteni, velük az eredményeinket megosztani. Éppen ezért használjuk az ő kutatási sztenderdjeiket Magyarországon is. A kutatás első szakaszát novemberben zárjuk le, ennek eredménye egy ezer elemű hazai családi vállalati minta lesz. 250 cégről részletesebb portfóliót is kialakítunk: ennek a második fázisnak az eredményét márciusi konferenciánkon szeretnénk közzétenni. Ebből fog kirajzolódni az, hogy milyen területen tudjuk a legtöbbet nyújtani az érintetteknek a működésünkkel. Jelenleg a próbafelmérések zajlanak, a kutatás levezénylését egy külső cég fogja elvégezni a következő időszakban. Célközönségünk a 80 millió forint árbevételt már elérő magyar családi vállalatok.

Milyen témákat kutat pontosan a Központ?

A sok lehetséges opciót ismerve a szponzorok úgy döntöttek, fókuszált kutatást szeretnének látni, így három témában folyik a feltérképezés. Az egyik a már említett utódlás kérdése, ami tőlünk Nyugatra is fontos téma. 70 százalékban hullanak el családi vállalkozások már a második generációnál, az idő előrehaladtával erre még nagyobb az esély. A másik a családi vállalatok irányításának kérdése: milyen vezetőtestületek vannak, ebben milyen szerepe van a családtagoknak, hogyan függ össze ez a vagyoni részesedéssel, milyen lehetősége van a külsősöknek – hiszen az üvegplafon problémája itt is jelen van. Az utolsó témakör az innováció és a változásvezetés, ami a kisebbeket és nagyobbakat egyaránt érinti. A családi vállalkozások sokszor valamilyen egyedi know-how-n alapulnak, ami az alapító személyhez fűződik; kevésbé kockázatvállalók, mert nem szeretnének a jövőbeli generációk megélhetésével játszani. Meg kell említeni azonban azt is, hogy néhány esetben az egyedi és megkülönböztető családi kultúra és értékek középpontjában épp az újítókedv, a kísérletezés áll.

Hogyan állunk a környező országokhoz képest?

Nagyon hasonló cipőben járunk. Személyes tapasztalatom, hogy Prágától Ulánbátorig a helyi családi vállalatok ugyanúgy az utódlás, a finanszírozás és az irányítási kérdések problémájával küzdenek. Részarányuk is minden új demokrácia esetében hasonló: az összes vállalkozás kb. 70-90 százaléka családi, de szerepük, jelentőségük országonként, régiókként eléggé eltérő. A Központ alapítóinak elsődleges célja az is, hogy a legjobb gyakorlatokat behozzuk Magyarországra – ehhez elsősorban a német nyelvterületek állítanak követhető példát. Szeretnénk esettanulmányokat írni családi vállalatokról, majd ezekkel kapcsolatban képzések tartani, ahol a résztvevők a meghívott előadók saját tapasztalatairól hallhatnak, elleshetik gyakorlataikat és a mintákat, amelyeket az előrébb járó, organikusan fejlődni tudó vállalatok mutatnak.

Hogyan tudnak kapcsolatba kerülni a hallgatók a központtal?

Már idén megnyitjuk az együttműködést az egyetem PhD-hallgatóival: a kapott forrásokból lehetőségünk van finanszírozni két ösztöndíjat olyan hallgatók számára, akiknek kutatási témája már most a családi vállalkozásokkal kapcsolatos, vagy azt össze tudják kötni velük olyan módon, hogy azt a központ is tudja hasznosítani. Emellett számtalan ’nextgen’-es hallgató tanul nálunk, akikről sokszor nem is tudunk. Őket visszamenőleg is igyekszünk megszólítani egy olyan kezdeményezéssel, amelyben számítunk az épp nálunk tanuló érintettekre és azokra is, akik személyesen nincsenek benne a családi vállalatok életében. Elindítottunk egy angol és egy magyar nyelvű választható tárgyat, amely minden szakról elérhető. A téma speciális, így nem szeretnénk túlhangsúlyozni, de minden érdeklődő számára biztosítanánk a hozzáférést.

Mi az oka annak, hogy ennyi ’nextgen’ hallgatóról nem tud az Egyetem?

 Az aulában nagy, nemzetközi cégek, tanácsadók, bankok plakátjait láthatjuk: sokszor érezhetik úgy, hogy az ő kisebb-nagyobb családi vállalkozásuk nem elég vonzó. Azt szeretnénk, hogy ez teljesen megváltozzon. Azok a hallgatók, akik egyetemünkön tanulnak, büszkeségként és prioritásként tekintsenek arra, hogy őket otthon családi vállalat várja, és ha akarnak, tudatosan tudjanak készülni annak átvételére. Nyilván ez mindenki személyes döntése, de célunk, hogy ezek a hallgatók merjék vállalni hátterüket és ezzel népszerűsítsék azt a többiek körében is.  

Hogyan nézne ki az alumni megszólítása?

A jelenlegi hallgatók élvezik az elsőbbséget, ezután kapcsolnánk be a már végzett, családi vállalkozásokban érdekelt volt hallgatókat. A megkeresést 2018 tavaszán kezdjük.

Miért releváns a központ működése azon hallgatók számára, akik nem érintettek közvetlenül családi vállalkozásban?

A családi vállalatok már most jelentős foglalkoztatók, de ha a missziónk sikeres, a jövőben ez az arány még inkább növekedni fog. Hallgatóinkat fel kell készíteni arra is, hogy milyen nem családtagként részt venni életükben; vagy akár pénzügyi és üzleti tanácsadóként is kapcsolatba kerülhetnek velük. A családi vállalatok tehát nem megkerülhető tényezők, emellett vannak olyan specialitásaik és előnyeik, amelyeket érdemes mindenkinek megismerni.

Ha hallgatóként részt szeretnél venni a Családi Vállalatok Központ működéseben, keresd Wieszt Attila tudományos munkatársat az E261-es szobában vagy az attila.wieszt@uni-corvinus.hu e-mail címen!

Az interjút készítette: Toma Franciska

Maradjon családban! Tovább
Van hova fejlődni kutatás és kommunikáció terén

Van hova fejlődni kutatás és kommunikáció terén

Közgazdaságtanról, Közpolitikáról, Közérthetően – Köz3 néven indít blogot a Corvinus Gazdaságpolitika és Közpolitika Intézete. Piroska Dórával, a blog főszerkesztőjével beszélgettünk.

Mi a Köz3 blog célja?

A blog egyrészt eszköz arra, hogy kohéziót teremtsen a Gazdaságpolitika és Közpolitika Intézetet alkotó öt tanszék között. Az intézet munkatársainak tudományos munkáit, valamint az általuk olvasott tanulmányokat ismertetjük, kötve valamilyen aktuális közpolitikai folyamathoz. Ez megkülönböztet minket más közpolitikával foglalkozó blogoktól, hogy ragaszkodunk a tudományos megalapozottsághoz.

Ki a célközönség?

Egyrészt természetesen a közpolitika iránt érdeklődő egyetemisták. Ez is az egyik feladatunk, hogy felkeltsük az érdeklődésüket a téma iránt, és hogy úgy írjunk, hogy azzal növelni tudjuk hallgatói létszámunkat, ugyanis amellett, hogy sok külföldi hallgatónk van, a magyar hallgatókat is szeretnénk arra bíztatni, hogy képzéseinket válasszák. Másrészt van egy csoport, akikhez még nem találtuk meg az utat. Ez a szüleink, nagyszüleink generációja, akik aktívan érdeklődnek közpolitikai témák iránt, viszont nem jut el hozzájuk a tudományosan megalapozott közpolitikai érvelés.

Tehát ez már eleve a közpolitika iránt érdeklődőknek szól és nem a laikusok bevonzása a cél.

Igen. Mi nem figyelemfelkeltőek, vagy színes-szagosak szeretnénk lenni, hanem analitikusak, kritikusak. A már meglévő érdeklődést szeretnénk kiszolgálni és elmélyíteni.

17_kozpol_kozpolitkai_intezet_blogja_ressely_kinga.jpg

Jelenleg egy beköszönő és két egyéb írás van fent. Mikor várható, hogy beindul a blog?

Épp most szerkesztek egy anyagot, viszont havonta-kéthavonta egy posztnál sűrűbb megjelenést nem hiszem, hogy tudnánk produkálni. Természetesen cél, hogy minél több bejegyzés jelenjen meg akár magyarul, akár angolul, de a kollegák mind kutatásban, mind oktatásban már így is leterheltek. Főleg oktatásban, mert a Corvinus inkább oktató, mint kutató egyetem.

Az oktatás, kutatás kérdéskör kapcsán ma már egyre többet hallani arról, hogy az egyetemeknek van egy harmadik szerepe is, ami a kommunikáció. Hogy látja, hogyan áll ezzel a Corvinus?

Szerintem ez nem új, tekintve, hogy az egyetemnek feladata, hogy az ott folyó tudományos munkáról tájékoztatassa a közéletet. Sajnos nagyon kevés pénz és idő van arra, hogy tudományos munka folyjon, így annak a kommunikációja is nehéz. Továbbá ez egy extra energia és időbefektetés ugyanis egy dolog egy kutatás eredményeit tudományos szakcikk formájában megfogalmazni és egészen más blogbejegyzést írni belőlük.

Tehát ez nem új, viszont nagyon fontos feladat, és egy olyan szerep, amit a Corvinusnak sokkal erősebben fel kéne vállalnia. Különösen fontos, hogy a tudományt, mint egy többé kevésbé értéksemleges mércét biztosítsuk a közpolitikai viták számára alapként.

Látszik bármiféle törekvés a kutatás és kommunikáció fejlesztésére az egyetemi vezetés részéről?

Karunk vezetése nagyon támogatja ez irányú törekvéseinket. De ők is komoly forráshiánnyal küzdenek. Anyagiakban most egy elnyert EFOP támogatás tud ezen jelentősebb mértékben változtatni. Ugyanakkor látni kell, hogy az egyetemi tértábla sokkal nagyobb hangsúlyt fektet az oktatói tevékenységre és a legutóbbi tértáblaváltozás is a tudományos munkáért járó pontok relatív csökkentésével járt együtt, valamint a tudományos munkák értékelése során sem reflektál eléggé arra a javadalmazási rendszer, hogy milyen minőségű az adott munka. Nagyon kevésnek látom egy magyar és egy neves nemzetközi lapban megjelent cikkért nyerhető pontok különbségét. Úgy, hogy ezek nem ugyanazt a befektetett munkát és költségvetést igénylik, mert még ha nem is kerül sokba egy közgazdaságtani kutatás, de mindenképp vannak költségei.

Ami komoly probléma, hogy kevés a fórum. Most éppen van egy nagyon örömteli kezdeményezés a Makróökönómia tanszéken, ahol havi rendszerességgel workshopot szerveznek. Viszont, jártam már úgy, hogy szerettem volna előadni egy készülő cikkemet és nem találtam rá megfelelő fórumot. Persze a Gazdaságpolitika Tanszék elég kicsi és nagyobb tanszékeken valószínűleg ez másképp működik. A kommunikáció nem csak forrás-, hanem lehetőséghiányos is, ezen dolgozunk, hogy ez megváltozzon.

Hogy áll az egyetem az oktatással? Milyen esélyei vannak egy diáknak, aki a Corvinuson tanul közpolitikát?

A kormányzat részéről látható egy olyan tendencia, hogy a közigazgatásba egyre nagyobb arányban vesznek fel olyanokat, akik a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen végeztek. Az NKE térnyerése részben a Corvinus kárára történik. Ezért kifejezetten nagy hangsúlyt kell fektetnünk arra, hogy a mi hallgatóink képzettebbek legyenek, és szélesebb látókörrel rendelkezzenek. Nagy erősségünk a nemzetközi hallgatók magas aránya, ami egyre csak növekszik, és kiváló lehetőséget nyújt a magyar hallgatóknak arra, hogy saját nézeteiket ütköztessék más nemzetiségű diákokkal.

Azonban nem csak az államigazgatás szolgál felvevő piacként, hanem minden olyan szakma, ahol szükség van arra, hogy az ember képes legyen bonyolult problémákat analitikusan megoldani. Akármilyen területen is merüljön fel egy nagy káosz, aki abban gyorsan rendet tud tenni, az előnnyel indul a versenytársakkal szemben. Ezért is kap nagy hangsúlyt a képzésben az analitikus képességek fejlesztése.

Az elkészült közpolitikai kutatásokat milyen mértékben használják a döntéshozók?

Erről csak a sajtóból értesülünk, ami alapján azt látjuk, hogy nem igazán. Ugyanakkor a kollégák dolgoznak a kormányzatnak is gazdaságpolitikai előrejelzéseken és tanácsokat is adnak. Mindezek mellett az egy jól látható világ tendencia, hogy a különböző szakpolitikai döntések előkészítését kiszervezik magáncégeknek. A „Big Four” tanácsadó cégeket (PwC, KPMG, Deloitte, EY), vagy jogtanácsadó cégeket gyakran bízzák meg törvény előkészítési feladatokkal. Vagyis ma már a közpolitikai elemzések, nem csak a minisztériumokon belül, vagy egyetemeken, hanem a magánszférában is készülnek. Ez egyrészt jó hír a hallgatóinknak, mert így nem csak az egyre szűkülő állami rendszerben gondolkodhatnak munkalehetőségekben, hanem választhatják a közpolitikai szakokat akkor  is ha a magán szférába készülnek. Másrészt, viszont demokratikus berendezkedésünknek kérdéses, hogy mennyire előnyös, ha nem választott képviselők által felügyelt minisztériumi alkalmazottak, hanem magán cégek készítik elő a döntéseket.

Az interjút készítette: Mikus Áron
Fotó: Ressely Kinga

Van hova fejlődni kutatás és kommunikáció terén Tovább
Függetlenség katalán szemmel

Függetlenség katalán szemmel

Katalónia Spanyolországtól való függetlenedésének kérdése hosszú idő után jelentős fordulóponthoz érkezett 2017 októberében. A spanyol állam által alkotmányellenesnek minősített ügydöntő népszavazás eredménye magáért beszél: a szavazók közel 90%-a Katalónia önálló állammá válását pártolja. De hogyan látja a helyzetet egy valódi katalán polgár, aki az Erasmus-félévéről, Brüsszelből volt kénytelen hazautazni leadni a voksát, mivel külföldön - a spanyol vezetés ellenállása miatt - ezt nem tehette meg? Interjúalanyom Guillem Planagumà Sala volt.

Sokáig kétséges volt, hogy egyáltalán megvalósulhat-e a függetlenségi népszavazás. Végül a kitűzött napon, ha nem is teljesen úgy ahogy tervezték, de a katalánok szavaztak. Mi történt aznap és a rá következő napokban?

Az utcák most békések, de ami az elmúlt napokban történt az egész egyszerűen őrület volt. Nagyon nehéz napokat éltünk át. A spanyol rendőrség nem kímélt senkit. Több barátom is sérüléseket szerzett, holott nem csináltak semmi rosszat, nem voltak erőszakosak. Én szerencsére jól vagyok, nem esett bántódásom. De nagyon nehéz elviselni, feldolgozni, hogy a hozzád közelállókat a semmiért bántják. Pusztán ideológiai különbségek miatt törték el egy barátom karját. A legtöbb iskolában az emberek csak fociztak, olvastak, sok helyen egésznapos koncertek voltak. Az idősek dominóztak és kártyáztak. Aztán megérkezett a spanyol rendőrség és elkezdték őket bántani. Ezt nagyon nehéz felfogni.

Ha más kormány lenne, akkor is ki akarnátok válni?


A spanyol kormány egyetlen célja, hogy mindenben ellentmondjon a katalánoknak. Ezt nehéz megmondani, de a fő ok, amiért ki akarunk válni, az, hogy nem akarunk fasiszta kormányt, nem akarunk királyságot. Demokratikusan választott elnököt szeretnének, aki a nép nevében beszél.

Választanak a katalánok új képviselőket a jelenlegiek helyett, ha függetlenednek?

Választások lesznek. A jelenlegi kormány azt kommunikálja, hogy azért van hivatalban, hogy elhozza Katalónia függetlenségét. Lesz majd egy újabb szavazás, ahol újabb vezetőket választunk, akik lehetnek akár bal, akár jobb oldali politikusok is. Arról is szavazunk, hogy milyen legyen az államformánk, hogy köztársaságot vagy monarchiát szeretnénk-e, hogy milyen legyen a politikai rendszerünk.

18513199_449fb075e9e8e4bb1ec5a4f596f682ed_wm.jpg


Mennyire reális, hogy Katalónia a monarchiát válassza?


Ez inkább csak elméleti lehetőség, de a hangsúly a lehetőségen van. Ha a többség azt akarná, hogy monarchiaként működjünk, akkor választanánk egy uralkodót. Azért reménykedem benne, hogy az egész ország köztársaságot szeretne majd.

Mi várható most? Hagyni fogják a spanyolok, hogy Katalónia egyszerűen kiváljon?

Érdekes, hogy a többi európai ország a szavazás előtt egyszerűen csak hallgatott, vagy azon az állásponton volt, hogy ez a mi problémánk, a mi konfliktusunk, nekünk kell megoldani. Abban reménykedünk, hogy miután hallattuk a hangunkat, megmutattuk, hogy függetlenek szeretnénk lenni, kiállnak majd mellettünk es elfogadnak minket - igy több esélyünk lenne Spanyolországgal szemben. Ha kimondanánk a függetlenséget a spanyol kormány katonákat es tankokat küldene ránk. Abban reménykedem, hogy ez felnyitná Európa szemét. Nekünk nincsenek katonáink, nincs hadseregünk, így nem tudnánk megvédeni magunkat. Szóval, ez a helyzet. Ma még nem tiszta, hogy mi fog történni.

Ha kiváltok, milyen kapcsolatot akartok ápolni a spanyolokkal? Mi lesz a gazdasággal, kereskedelemmel?

Nem látok okot arra, hogy a jelenlegi felálláson változtassunk ebben a kérdésben. Ha függetlenedünk, ugyanolyan marad a kapcsolatunk velük, mint most. Szükségünk lesz Spanyolországra bizonyos szempontból, ahogy mondjuk szükségünk van Chilére, hogy narancsot importáljanak. A spanyol politika iránti ellenérzésünk nem a spanyol emberek iránti gyűlöletből fakad. Nem, én szeretek Spanyolországba utazni, szeretek ott lenni, sok barátom van ott. Ez csak a politikáról szól. Nem tetszik a kormány politikája, de ennek semmi köze a piachoz vagy a kereskedelemhez. Szóval a független Katalónia abszolút jó kapcsolatot fog ápolni Spanyolországgal.

Mi lesz az EU-s tagsággal, ha Katalónia kiválik Spanyolországból? Az új tagállamok felvétele igen hosszadalmas folyamat.


A kormány azzal is riogatott bennünket, hogyha kiválunk nem tarthatjuk meg a spanyol állampolgárságot, ezáltal nem leszünk többé uniós állampolgárok. De ez egész egyszerűen nem igaz. Egy másik állampolgárság léte nem zárja ki a spanyolét. Ahogy egy Brüsszelben élő magyar is megkaphatja egy idő után a belga állampolgárságot, anélkül, hogy elveszítené a másikat. Talán időbe fog telni, amíg EU tagország lehetünk, de az EU-s állampolgárságunk megmarad.

Az interjút készítette: Kelemen Fanni
Fotó: Huszti István / Index.hu

Függetlenség katalán szemmel Tovább
"A bérkülönbség nem közgazdasági anomália" - interjú Madár Istvánnal

"A bérkülönbség nem közgazdasági anomália" - interjú Madár Istvánnal

Az utóbbi hónapokban új erőre kapott a Jobbik által is támogatott bérunió kezdeményezése. A téma kapcsán Madár Istvánt, a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdaságpolitika Tanszékének címzetes docensét kérdeztük bérekről, termelékenységről, eurózónáról, valamint a kétsebességes és a kétdimenziós Európa közötti különbségről.

Nemrég már utcai plakátokról is visszaköszön a bérunióért indított aláírásgyűjtés. Ön hogyan látja, milyen folyamatok befolyásolják a bérek kialakulását Európában? Milyen tényezőkkel kell szembenézni?

A bérek szintjét alapvetően a termelékenység szintje határozza meg egy országban; az a termelékenység, ami az adott országra jellemző. A bérunió elnevezés abból a szempontból kicsit talán megtévesztő, hogy miközben létezik munkapiaci, árupiaci unió, valójában egyáltalán nem törvényszerű a bérek olyan típusú kiegyenlítődése, mint a külkereskedelmi vagy a tőkepiaci áruk árainak esetén. Tehát abból, hogy egy ország egy gazdasági unió része, nem következik, hogy a béreknek egyenlőknek kell lennie. Ez nem közgazdasági anomália, okai vannak, hogy a bérek szintje miért különböző, mégpedig elsősorban az a termelékenység, amiben az ország termel és az a gazdasági közeg, amihez a legszorosabban kötődik az adott munkapiaci szegmens.

Ki lehetne kényszeríteni jogszabályokkal a bérkonvergenciát?

Egy adott országban a gazdasági szereplők (állam, háztartások, vállalatok) különböző gazdasági mechanizmusokon keresztül osztozkodnak az ott megtermelt jövedelmen. Ezen alkufolyamat során tulajdonképpen az országban megjelenő összes gazdasági jövedelmet osztják el. Ilyen mechanizmus az árazási politika, a béralku vagy az adózási politika.

Ha valamilyen nem-piaci eszközzel próbálunk meg kikényszeríteni a piacitól eltérő bérszínvonalat, akkor valakinek le kell mondania a jövedelméről azért cserébe, hogy valaki másnak odajuttassuk. Ha ezt nagyon túlerőlteti az ember, akkor bizonyos piacokat ki tud árazni a versenyképes szereplők közül, mert túlzott mértékű lesz a bér. De ez nem azt jelenti, hogy ilyen típusú tevékenység nem létezik, igenis léteznek és teljesen legitimek. Két egyszerű példát mondok. Az egyik a minimálbér intézménye, ami részben azon piaci kudarc kezelésére szolgál, hogy az alacsony képzettségű, atomizált munkaerőpiaci szereplők nem képesek olyan mértékű érdekérvényesítésre egy alkufolyamat során, mint egy nagyvállalat. A másik ilyen mechanizmus az adócsökkentés. Ilyenkor azt mondja a kormány, hogy ő kevesebbet fog elkérni az összgazdasági szinten megtermelt jövedelemből. Ezt legegyszerűbben a munkát terhelő elvonásoknak a csökkentésével lehet elérni, de nyilván nincs ingyen ebéd, ebben az esetben az államnak valahol spórolnia kell, hiszen a költségvetési egyensúlynak többé-kevésbé meg kell lenni.

Mi a helyzet a bérek és a termelékenység kapcsolatával? Több esetben úgy tűnik, mintha az egymásra való hatásuk a tyúk meg a tojás dilemmáját idézné.

Néhányan tautológiának hívják, de tulajdonképpen ez egy közgazdasági azonosság: amennyi jövedelem megtermelődik az egyik oldalon, a másik oldalon ugyanezt a mennyiséget lehet szétosztani. Statikusan a termelékenységhez kell igazodnia a bérnek. De dinamikájában létezik olyan oda-vissza hatás, amely szerint esetleg a bérszínvonal is befolyásolja a termelékenységet. Ha egy adott területen a bérszínvonal gyorsabb ütemben nő, mint a termelékenység, akkor a vállalatok erősebben lesznek ösztönözve arra, hogy vagy olyan típusú tevékenységeket végezzenek, amelyek kevesebb élőmunka-költséggel bírnak, vagy növeljék az élőmunka termelékenységét valamilyen beruházással. Például vesznek egy gépet, és kettővel kevesebb embert kell foglalkoztatniuk, de magasabb bérszínvonalat biztosíthatnak a többieknek.

Hosszabb távon, ha egy országban a bérek valamilyen oknál fogva nem tudnak rendesen nőni, „az alacsony bérrel versenyeznek”, akkor nem zajlik le az egészséges szerkezetváltás a gazdaságban, amely során kiárazódnak azok a kis- és közepes vállalkozások, amelyek nem képesek megújulni, és egyetlen előnyüket a világpiacinál alacsonyabb bérszínvonal jelenti. Ekkor tulajdonképpen belemerevedik az ország egy alacsony hozzáadott értékű beszállítási struktúrába, és nem tud előre lépni.

Ugyanakkor én ezt a fenti mechanizmust nem gondolom ennyire jelentős tényezőnek, a hatását pedig sok ciklikus és gazdaságszerkezeti jelenség befolyásolja. Hosszabb távon a termelékenység növekedésének kell megalapoznia a bérnövekedést, és bizony hiába emeljük a béreket, ha az a munkaerő nem termelékeny, akkor ez összességében egészségtelen a gazdaság számára.

8_gazdasag_madar_istvan_interju_mezes_abel.jpg

Ehhez mérten hogyan értelmezhető az „egyenlő munkáért egyenlő bért” szlogen?

Nagyon gyakran az átlagember számára értelmezhetetlen dolog, amikor azt mondja a fafejű közgazdász, hogy makroszinten a nemzetgazdaság termelékenységi szintje határozza meg a bérszintet. Valójában a téma iránt érdeklődő laikus ember nincs kisegítve ezzel, mert azt mondja: „elnézést kérek, de ha az én termelékenységem ugyanaz, mint a német fodrászé, mert én pont ugyanúgy csattogtatom az ollómat a frizura fölött, akkor miért keresek lényegesen kevesebbet?” Ez vonatkoztatható nem csak a fodrászra, hanem például a piaci és az állami szolgáltatószektorra is.

A helyzet valóban így áll, és itt kell megérteni azt, hogy a megtermelt gazdasági jövedelmek elosztásában a résztvevő szereplők átlagos megtermelt jövedelemszintje számit. Egy magasabb átlagtermelékenységű osztrák kuncsaftnak a magasabb vásárlóerején keresztül „többet ér meg” az a szolgáltatás, amit kap, és ezt érzékeli a fodrász, az éttermes, az állam. Egy fodrász más-más termelékenységű országban más-más jövedelmet tud elkérni ugyanazért a munkáért, hiszen más megtermelt jövedelmen osztozkodik egy-egy gazdasági közösség. Ilyen típusú különbségek igenis jelen lesznek a gazdaságban mindaddig, amíg léteznek fejlettségbeli különbségek és rugalmatlan piacok. Vagyis ezt még az Európai Egyesült Államok megalakulása sem tudná megakadályozni.

Mostanában egyre többet hallani a kétsebességes Európa elképzeléséről, ugyanakkor ezzel párhuzamosan egyre több, perifériára sorolt tagállam jelenti ki, hogy ő igenis szeretne a magországokhoz, vagy az eurózónához csatlakozni. Ön szerint megvalósulhat ez a koncepció?

Az EU-ban 15-20 éve népszerű fogalom a kétsebességes Európa, amely arról beszél, hogy ugyanazt az integrációs szintet egyesek lassabban fogják elérni, mint mások, lásd az eurózónához való csatlakozást. Amiről most beszélünk, az nem kétsebességes, hanem kétdimenziós Európa. Egyrészt most a végső integrációs szint sem egyértelmű, másrészt pedig nagyon úgy tűnik, hogy nem arról kell dönteni, hogy milyen sebességgel érjük el ugyanazt a pontot, hanem néhány ország eleve egy alacsonyabb szintre is kíván eljutni, mondván, szerintük a nemzetállami szuverenitás fontos, nem kell tovább növelni az Európai Unió hatáskörét.

Látszik, hogy ez a téma az ősz és a jövő év egyik legizgalmasabb kérdése lesz. Nemsokára lemegy a német választás valószínűleg Merkel győzelmével, majd ezt követően a Merkel-Macron tengely megpróbál új életet lehelni az egész európai integrációba. Senki nem tudja, hogy ez pontosan mit jelent. Körvonalazódik egy olyan forgatókönyv, amely szerint a német-francia tengely „hajlandó” hátrahagyni azokat az országokat, amelyek nem akarnak vele egy irányba menni, a többi országot viszont egy szorosabb integrációs együttműködésre ösztökélné. Ilyen megkülönböztetés eddig csak ideiglenes jelleggel akadt, nem rendszerszinten. Az sejthető, hogy a két dimenzió törésvonalát az eurózóna mentén képzeli el a fejlett országok köre. Az viszont egyelőre teljes homály, hogy a lemaradók számára mit jelent mindez. Az egyik fő kockázat az uniós támogatások érdemi csökkenése lehet, amennyiben nagy eurózónás költségvetés alakul meg – erről azonban még francia-német konszenzus sincs.

A Polgári Világ Pártja nemrégiben népszavazási kezdeményezést nyújtott be az euró előszobájának számitó ERM-II. rendszerhez való csatlakozásért, amelyet több magyar közgazdász is támogatott. Ön szerint mennyire lenne szerencsés, ha Magyarország belépne az eurózónába?

Magára a csatlakozásra jelenleg nem látok politikai akaratot, és nem is lesz, ha nincsen rá pénzügyi ösztönző. Hogy kell-e Magyarországnak euró, egy borzasztó nehéz kérdés, és a legszomorúbb, hogy nagyon kibeszéletlen téma Magyarországon. Mi, közgazdászok, már pár éve kesergünk azon, hogy le kéne vonni az új tapasztalatokat, újra kéne gondolni az eurózónához való csatlakozás kérdéskörét, de igazából néhány nem különösebben megindokolt politikusi megnyilatkozáson kívül nem látunk ebben semmi kibeszélést vagy formálódó konszenzust. Talán a jegybank napokban megfogalmazott csatlakozási kritériumrendszere lendületet ad a diskurzusnak.

Sok friss tapasztalatot hozott a válság, amely újraértelmezi azokat a feltételeket, amelyek mellett érdemes belépni az eurózónába. A gyorsan növekvő és fejlett Írország képes volt egy nagyon látványos eszközár-buborékon keresztül mély válságba esni, akárcsak a szépen fejlődő Spanyolország, miközben például Szlovákia jól boldogul az eurózónában. De különböző okokból érdekesek lehetnek a finn, a szlovén, a balti tapasztalatok is. Összességében azt gondolom, hogy a válság előtti nagyon magabiztos igenhez képest a közgazdászok lényegesen megosztottabb és óvatosabb álláspontot képviselnek. Mostanában egy részük mégis újra európártivá vált, ami szerintem inkább egy belpolitikai jelenségnek köszönhető. Sokan gondolják úgy, hogy a jelenlegi magyar gazdaságpolitikát jobban lehetne korrigálni uniós intézmények által akkor, ha az euróövezetben vagyunk. Ez egy nem-közgazdasági érv az eurózónához való csatlakozás mellett, azonban a gazdasági költségek-hasznok egyenlege ma jóval bizonytalanabbnak látszik, mint korábban.

Magamat úgy jellemezném, hogy óvatos európárti vagyok. Látni vélem azokat a hosszútávú előnyöket, amelyeket az euró továbbra is nyújtani tud egy okos gazdaságpolitikát alkalmazó ország számára. A kockázatok és költségek elsősorban rossz gazdasági környezetben érvényesülnek, így annak is van kockázata, ha a régió más országai jó tempóban csatlakozva versenyelőnyre tesznek szert a hezitálók és elutasító országokkal szemben. Ha pedig az EU vagy az eurózóna diszfunkcionális, akkor - mivel erősek az európai gazdasághoz kötődő kapcsolataink - a sokkok szinte teljes egészében érinteni fognak minket. Kétségtelen, ezt kívülről valamivel több lehetőségünk lenne korrigálni az árfolyampolitikán keresztül.  

Ugyanakkor tetszik, nem tetszik, Európában vagyunk: gondolkodhatunk azon, hogy Európa zsákutcába vezeti magát, vagy épp válságból kilábalva egy új virágkor következik, de igazából Európa közepén Európa ellen fogadni nem nagyon lehet. Akkor pedig megfontolandó szempont, hogy miért ne legyünk benn és miért ne próbálnánk hozzászólni az EU alakulását érintő vitákhoz?

Az interjút készítette: Oberfrank Balázs
Fotó: Mézes Ábel

"A bérkülönbség nem közgazdasági anomália" - interjú Madár Istvánnal Tovább