Interjúnk Becze Szilviával, aki nem mindig a Bartók rádió selymesen lágy hangú műsorvezetője volt, hiszen hosszú, de annál eseménydúsabb utat járt be, mielőtt megállapodott emellett. - Mák Zerna vendégszerzőnk írása.

Ha jól tudom te eredetileg zenész vagy. Hogy esett erre a hivatásra a választásod? Szülői nyomás volt vagy saját döntés?

Nem a szüleim mondták, nekem volt egy lázadó időszakom amikor fogorvos akartam lenni, de aztán hangszeres versenyeket kezdtem nyerni és az egyik alkalommal odajött hozzám a zsűriből egy Zeneakadémiai mester. Én akkor voltam 13 éves - ő pedig -  megkérdezte a szüleimet, melyik középiskolába megyek majd. Ők mondták, hogy talán Miskolcra (ott is volt egy másik jó zenei szakközépiskola), de még nem született meg a döntés. Ekkor a Tanár Úr jelezte, hogy ő szeretné, ha mindenképp a pesti zeneibe mennék, mert ő szeretné figyelni, hogy mi lesz belőlem, és később -jha jól alakul - felvenni a Zeneakadémiára. Úgyhogy igazából ő választott ki és ez döntötte el, hogy tényleg ebbe az irányba menjek. 

Végül így is lett, és oboa szakon végeztem az egyetemen is. Nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert miután leérettségiztem, de még a Zeneakadémia kezdete előtt, bekerültem a Budapesti Fesztiválzenekarba, ami már akkor is a legnagyobb zenekar volt. Nyilván volt próbajáték is, amelyen meg kellett felelnem, aztán én zenészként ott nőttem fel. A Zeneakadémiára már az első nap úgy mentem be, hogy elmondtam: „elnézést, de lesz olyan, hogy nem fogok tudni órára jönni, mert próbáim lesznek”. Mivel a Fesztiválzenekarról volt szó, beleegyeztek. Tehát így kezdtem én 18 évesen, bár az egész egy nagyon szerencsés véletlen volt. 

Hogyan lépett be az életedbe az újságírás?

Amikor elkezdett érdekelni az újságírás, a fő hajtóerő bennem az volt, hogy írni akartam és ráadásul nagy előny, hogy mindegy, hogy a világ melyik pontján van az ember. Előfordult, hogy egy cikket Amerikából küldtem el, mert épp ott voltunk a zenekarral. Ebben ismét óriási mázlim volt, mert az Elle magazinnál kezdhettem, hogy teljesen más témákkal kellett foglalkoznom, írtam például fiatalkori mellrák-kampányt, de az elvált apák helyzetéről is. 

Miért lett vége a zenei karrierednek és hogyan lettél rádiós műsorvezető?

Egy volt tanárom, aki a tévénél dolgozott megkérdezte, hogy nincs-e kedvem kipróbálni a műsorvezetést, mert pont akkor indult egy pesti gazdasági rádió, ahová tehetséges embereket kerestek, és mivel újonnan indult, mindenféle tét nélkül kipróbálhattam magam, hogy alkalmas vagyok-e. Elkezdtem akkor azt is, a rádió abszolút rugalmas volt és úgy irányított mindent, hogy én a zenekarral tudjak utazni. Aztán a rádió helyzete bizonytalanná vált, és a főnököm, aki a Magyar Televíziónál dolgozott, a Kossuth rádiónak ajánlotta ezt a műsort. Az ottani vezetőség pedig azt mondta, hogy ők most inkább a Bartók rádiót fejlesztik és szükségük van egy hozzáértő műsorvezetőnőre. Meghívtak a Bartók rádió castingjára, és 62 ember közül választottak ki. Ekkor még mindig ment mellette a Fesztiválzenekaros pályafutásom, viszont fokozatosan olyan sok feladatom lett, mint például egyéb műsorvezetői, háziasszonyi tennivalók (hiszen akkor már a kislányom is velünk volt), hogy akkor az egyik Európa turnénak a végén becsuktam a hangszerem dobozát és azóta nem nyitottam ki.

Ezek alapján elmondhatjuk, hogy nálad soha nem állt meg az élet és mindig mozgásban voltál. Mostanra ez megváltozott, lecsillapodott?

Egyáltalán nem, mert szerencsére pont olyan intézmények találtak meg maguknak, amelyeknél mindig más és más feladatot szabnak ki rám. Ugyan alapvetően mindegyik műsorvezetés, de egy kicsit mindegyik eltérő. Egyrészt van a rádió, ami a fix és állandó oldala. Onnan indult az egész, hiszen azért hívnak mindenfelé, mert a rádióban zenével és kultúrával foglalkozom és hallgatnak, de olyan cégek, rendezvényközpontok is megtalálnak, amiknek semmi köze a zenéhez. Ők is a hang miatt érdeklődnek, én meg persze elvállalom, mert az is egy kihívás.

Milyen jövőt látsz a rádiózásnak? Lesz annak egyáltalán jövője?

Ennek lesz, a tévének viszont nem lesz, sőt már szinte nincs is. Csak gondolj bele, hogy te például mennyi tévéműsort nézel. Semennyit, ugye? A legtöbben, főleg a fiatalok már mindent az interneten néznek. A rádiónál azért nincs ez a probléma, mert az embereknek még mindig szükségük van arra, amikor beülnek az autóba és egy gombnyomással bekapcsolják. Magyarországon az online kultúra még nem az igazi, de én ebbe az irányba szeretnék elmozdulni, mert külföldön már nagyon befutott az online rádiózás. Szóval én úgy képzelem a rádió jövőjét,  mint egy polip. Van egy online középpont sokfelé ágazó csáppal, hogy minden réteget ki tudjon szolgálni. A legfontosabb, hogy nem szabad halál komolynak gondolni semmit, mert ott lesz a vége.

Ajánlod-e a mostanában végzett friss diplomásoknak a szakmádat akár az újságírást akár a rádiós műsorvezetést? Látsz-e számukra lehetőséget, van-e rájuk szükség a média munkaerőpiacán?

Nem ezt közvetítik a munkaadók, de kellene generációs frissítés. Volt, amikor jöttek hozzám egyetemekről szakmai gyakorlatra. Mindig azt mondtam nekik, hogy ezt úgy kell elképzelni, mint egy szénásszekér.  Amikor már alaposan megpakolták, akkor egy másik nagy adag széna nem fér rá, mert ledől az egész, de egy-egy szál még belefér. A média világa is pont ilyen, hogy nem mindenki fogja megtalálni benne a számítását, de ha valaki nagyon elszántan küzd, akkor lehet ő az az egy szál. Persze nem lesz könnyű. A másik, amit sokat hangoztattam, még ha furcsán is néztek rám eleinte a diákjaim, hogy én senkit nem engednék mikrofon mögé, amíg nem írt néhány éven keresztül. Csak azzal lehet megszerezni egy megfelelő saját szókincset és szinonimagyűjteményt, mert ott gondolkodik az ember a legtöbbet és ott trenírozza magát erre a legjobban. Tőlünk a média iskolában kérdezte meg Kepes András, és ez nagyon megmaradt bennem: „Maguk médiasztárok akarnak lenni, vagy újságírók? Mert, ha médiasztárok, akkor nem tudok segíteni.” 

2019. november 5.

Mák Zerna

vendégszerző