A FOMO – Megosztod és uralkodsz című új magyar film végén vágni lehet a csendet a moziteremben – nehezen találjuk a szavakat, és ez így van jól. Az alkotás tűpontos képet ad a mai Z generációs fiatalokról, a social media veszélyeiről, miközben olyan társadalmi tabutémát feszeget, mint a szexuális erőszak és az ezzel járó felelősségvállalás.  (címlapfotó: Komróczki Dia)

Ismerjétek meg Hartung Attila első - provokatív és megosztó - nagyjátékfilmjének 20 éves női főszereplőjét, László Pannát, aki sokkal, de sokkal több, mint „a László Zsolt lánya”.

Színész családból származol. Édesapád színész, a bátyád jelenleg a Színművészetin tanul. A gimnázium alatt végig jártál színészettel foglalkozó szakkörökbe, például a Radnóti Ifjúsági Műhelybe, vagy a Katona Klubba. Mondható, hogy tudatosan készültél a színészi pályára?

(fotó: Kukta Dóra)           

Akkor tudatosult bennem, hogy színésznő szeretnék lenni, amikor gimibe kerültem, mert ott volt lehetőségem a gyakorlásra a Thália stúdióban. Gimi alatt végig úgy voltam vele, hogy színésznő leszek, nem is foglalkoztam igazából mással – kényelmes volt, hogy el van döntve, mi leszek. Eljutottam a felvételiig, ami nem sikerült, idén felvételiztem másodszor, most a másodrostáig jutottam. Közben elkezdtem a Corvinust, ami kinyitott egy új világot: rájöttem, hogy nem csak ezzel lehet foglalkozni.

Mi az, ami érdekel, miben tudnád még elképzelni magad?

Megismertem nagyon sok embert, főleg zenész közegben, mert a legjobb barátnőm Komróczki Dia zenekarokat szokott fotózni - most is például egy Carson Coma klipet forgatunk éppen. Rájöttem arra, hogy nem a színpadi szereplés az, ami engem kielégít, hanem bármilyen szereplés. Érdekel az újságírás, a műsorvezetés, a film. Innentől kezdve elkezdtem úgy szemlélni az egészet, hogy lehetek bármi, és ez tök jó.

Bár a Színművészeti (egyelőre) nem sikerült, gyorsan kárpótolt érte az élet: főszerepet kaptál a FOMO-ban. Hogyan zajlott a kiválasztás?

Nagyon hosszú folyamat volt, körülbelül másfél év. Egy casting felhívást láttam Facebookon, amire jelentkeztem, és három havonta visszahívtak egy-egy fordulóra. Öt vagy hat fordulón voltam – az nagyon sok! Mentem, hogy vajon mit tudok még mutatni… volt minden: kötött szöveg, improvizáció egyedül, improvizáció mással. Utólag, nagyjából fél éve mondta Attila, hogy „Ja, egyébként Te már a második castingon ki voltál választva, csak még srácot néztünk hozzád.”

A filmben csak amatőr színészek szerepelnek. Ez kritériumfeltétel volt?

Nagyon sok embert megnéztek: idősebbeket, fiatalabbakat, színműsöket, nem színműsöket. Az a baj, hogy a Színművészetin a színpadra tanítják az embert – és ezt nem lehet felróni nekik. Ami a színpadon elég, az a filmben rengeteg. Innentől kezdve egyértelmű volt Attiláéknak, hogy amatőröket szeretnének.

Maga a forgatás tavaly nyáron zajlott. Mesélsz egy kicsit a felkészülési folyamatról?

Volt pszichológusi konzultáció arról, hogy egy ilyen traumát miként lehet feldolgozni, hitelesen megmutatni: átbeszéltük, hogyan viselkedne egy elkövető és hogyan egy áldozat. Június végén kezdtünk el forgatni, de januártól már próbáltunk. Operatőri gyakorlat is volt, kaptunk egy alapkurzust, mivel sokszor mi videóztunk a jelenetek során. Drámajátékokat csináltunk a szereplőkkel, hogy összeszokjunk, vagy egyszerűen csak elmentünk együtt sörözni. Szerencsére nem kellett erőlködni, hogy jóban legyünk, hamar kialakult egy erős szimpátia köztünk. Szeretem őket, és ez oda-vissza igaz, a mai napig nagyon fontos részét képzik az életemnek.

Volt részed valaha online vagy offline zaklatásban? Honnan tudtál ihletet meríteni Lilla karakterének megformálásához?

Nem történt velem ilyen hála Istennek, legalábbis nem emlékszem rá. De olyat láttam, hogy mást a környezete, a társai kifiguráznak, ilyesmi szerintem mindenkinek az életében volt, ezt elég nehéz kikerülni. Szerencsésen alakult, hogy én 18 éves voltam, amikor forgattunk, Lilla, akit játszom 17, tehát korban elég közel állunk egymáshoz: hasonló problémáink voltak, hasonló dolgokkal küzdöttünk. Az is érdekes párhuzam, hogy Lilla kivételezett helyzetben van az apukája miatt – a filmben ő a töri tanár –, amit én is érzek az életemben. Mindig megvolt ez a jelző, hogy „a László Zsolt lánya”.

Ez inkább áldás vagy átok szerinted?

Hát… helyzetfüggő, de egy kicsit az átok felé billen a mérleg. Nagy célom, hogy kilépjek apukám árnyékából, attól függetlenül, hogy hihetetlenül büszke vagyok rá, és nagyon nagy színésznek tartom. Viszont örülnék, ha a cikkekben már nem úgy beszélnének rólam, hogy „a László Zsolt lánya”. Mondjuk nagyon vicces, pont tegnap gugliztam rá magamra: volt már olyan a kapcsolódó keresések közt, hogy László Panna apja. Úgy voltam vele, hogy oké, történik!

Szerinted miben más egy iskolai zaklatás ma, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt volt?

Annyi a különbség, hogy ha zaklattak valakit az osztályteremben, utána hazament onnan - nyilván a saját szívében cipelte tovább a dolgokat -, és lezártnak tekinthette egy darabig. Most viszont hazamegy és kommentben is folytatódik a zaklatás, nem lehet elbújni előle. Van ez az általános igazság, hogy ha egyszer valami felkerül az internetre, az onnan nem kerül le többé – ez nagyon félelmetes. A mai felgyorsult világgal – hatalmas közhely, de igaz – hihetetlenül nehéz tartani a tempót.

Ha pedig nem tartjuk, máris elérkeztünk a FOMO-hoz. A saját életedben hogyan éled meg ezt a jelenséget?

Nagyon sokszor átélem, bár szerencsére, amióta kijött a film, egyre kevésbé. Ez egy terápiás folyamat volt nekem. Nyáron azt éreztem, ha péntek este nem megyek be a városba, életem bulijáról maradok le. Persze kiderült, hogy nem történt semmi, ugyanazokat a köröket futottuk le a társaságommal, mint bármikor. De felmész az internetre, és azt látod, hogy mindenki más tök jól érzi magát valahol máshol – úgy gondolod, Jézusom, inkább ott kéne lennem. Azt próbálom erősíteni magamban, hogy muszáj a pillanatokat intenzíven megélni.

Vannak különböző módszerek, mozgalmak, amik pont erre a tudatos jelenlétre hívják fel a figyelmet.

Igen, sokan kérdezték tőlem, hogyan védekezem a FOMO ellen, csinálok-e olyat, hogy telefonmentes nap. Dehogy csinálok! Ha egy napra lezárnám a telefonomat, az egy dolog, hogy az Instás hülyeségekről lemaradnék, de vannak e-mailek, üzenetek, amik fontosak. A mai világban nem teheti meg az ember azt, hogy nem megy fel az internetre és kimarad ebből az egészből.

A premier óta miben változott meg az online világod? 

Mielőtt kijött a film, leültünk a producerrel, Iványi Petrával kettesben beszélgetni. Felhívta a figyelmemet arra, hogy ezentúl muszáj egy kicsit jobban felelősséget vállalnom az internetes jelenlétemért. Először támadásnak vettem - (nevet) - de rájöttem, hogy igaza van. Egyébként csak kedves üzeneteket kaptam, illetve nagyon sokan bekövettek Instán. Szerepeltünk népszerű YouTube csatornákon és miután kiment az adott videó, volt, hogy egy óra alatt lett 400 új követőm. Na, az félelmetes volt.

Nem egyszerű vállalkozás a mai fiatalok életét hitelesen filmre vinni. Szereplőként mennyire szólhattatok bele a forgatókönyvbe?

Kötelező volt beleszólnunk. Megkaptuk a forgatókönyvet, elolvastuk, aztán Attila elvette tőlünk és azt mondta, hogy jó, akkor ezt most írjátok át. Adtak egy keretet, egy gerincet az egésznek, de felkértek minket, hogy alakítsuk át. Sok olyan jelenet volt, ahol tudtuk, honnan hova kell eljutni, viszont onnantól kezdve azt csináltunk, amit akartunk. Volt egy nagyon vicces mondata Attilának a forgatás előtt: „Amint azt látom rajtatok, hogy játszotok, leállítom.” 

Megbíztak bennünk, ezért lett ennyire valós az egész. Ezek a mi mondataink, tényleg így beszélünk. Csomóan mondták, hogy sokat káromkodunk benne: hát, van egy rossz hírem, így beszélnek a mai fiatalok. Nem csak rendezőként, operatőrként is nagyon dolog bátor az, hogy gyakorlatilag kiadod a kezedből a kamerát, és azt mondod: oké, a film fele legyen iPhonenal felvéve.

Volt kedvenc jeleneted?

A szabadsághidasat eléggé élveztem. két nap forgatás volt, felmásztunk a híd tetejére – ki voltunk biztosítva. Azt éreztük Yorgosszal (Yorgos Goletsas – a film férfi főszereplője), hogy ilyen többet nem fog velünk történni. Nagyon izgalmas volt az egész, este 6-kor feltettek, és éjjel 3-kor leszedtek: Attila közben lent állt és walkie talkien instruált minket. Szerettem azokat a napokat is, amikor éjszaka bementünk a városba.

Eddig alig készült olyan magyar film, ami rólunk, Z generációsokról szól. Hogyan érzékeled, mit gondol róla a magyar közönség, milyen a fogadtatása?

Megijednek. A szülői generáció most szembesül először azzal - pont erről szól a film -, hogy milyenek a kamasz gyerekeik. A közönségtalálkozókon állandóan azt kérdezgetik tőlünk, hogy: „De ez tényleg ilyen? Ilyen tényleg van?” Igen, van, és kell vele foglalkozni. Nagyon sokan tagadó fázisban vannak. Azt mondják ilyen nem létezik, ez egy áldozathibáztató film – csak azért, mert az elkövető szempontjából látjuk a cselekményt. Egyáltalán nem az, ha egy kicsit mögé nézünk. Egyébként vegyes visszajelzéseket kapunk, szerencsére főleg pozitívokat, de számítani lehetett arra, hogy ez egy megosztó film lesz. Bíztam benne – és ez a nézettségi adatok alapján beigazolódni látszik – hogy a klasszikus szájhagyomány útján terjedés viszi majd előre a filmet.

Tele van a film kihívásokkal, „challengekkel”: csináld meg, úgysem mered. Valóban jellemző a generációnkra, hogy a szenzációra hajtunk?

Szerintem a mi generációnk nagyon fél a semmittevéstől és az unalomtól. A YouTube videókon is látszik: ha egy youtuber csinál egy botrányt, akkor vérszemet kap, hogy fú, ezt ennyien megnézték. Ahhoz, hogy a következő nézőszám is produkálja ezt, még nagyobb hülyeséget kell csinálni. Ez az életre is lefordítható. Feszegetjük a határainkat: oké, ezt még meg tudom csinálni, de akkor lépjünk eggyel tovább, majd még eggyel… aztán már nem csak saját magunkban tudunk ártani, hanem a környezetünkben is. Ekkor nagyon sokan már nem tudnak leállni – ez az egész olyan, mint egy drog.

Ebben azért szerepet játszik a kapott szülői minta is.

Nagyon fontos motívum a filmben, hogy miután megtörténik az erőszak, a fiataloknak az első reakciója az, hogy ne beszéljünk erről, nem történt semmi. A néző erre azt mondja: „Úristen ezek a fiatalok mindent a szőnyeg alá akarnak söpörni?”. Majd a következő jelenetben bemegyünk a tanáriba, ahol egy igazgatónőtől kapjuk meg azt, hogy ne legyen bírósági ügy, ne teregessük ki a sajtónak, ne tudódjon ki. Amikor néztem a filmet, az fogalmazódott meg bennem, hogy igen, ilyenek vagyunk, de volt kiktől tanulnunk. Ezek a dolgok átadódnak.

A film kulcsmondata nem a szülők, hanem az egyik fiatal szereplő szájából hangzik el: „Attól még, hogy egy lány belemegy a játékaidba, az nem azt jelenti, hogy meg is baszhatod, te fasz.”

Szerintem ennél erősebb mondat nem létezik! Sokan mondták azt korunkbeli fiatalok, hogy „De hát Lilla mondta, hogy lefeküdne a Gergővel”, aki innentől kezdve feljogosítva érezheti magát. Nem. Lilla öntudatlan állapotban volt: ha nem tud igent mondani, nemet sem tud. Remélem, hogy ezt sikerült elültetni a fejükben. 

A fim keveset bíz a néző fantáziájára: nem csak a párbeszédekben, a képi világban sincs finomkodás. Elég kemény jelenetekben kellett helytállnod - milyen érzés volt ezeket felvenni?

Az erőszakjelenetet az egyik legtöbbször próbáltuk el, az eleje nagyon nehéz volt mindkettőnknek Yorgosszal. Az volt a célunk végig, hogy mire kamera elé kerülünk – és szerencsére ez így is történt –, az egész egy koreográfia legyen. Ott van Yorgosz kezében az iPhone, Attila mögöttünk, és ennyi.  Mindketten tudtuk, hogy ez a jelenet egy fontos közös cél. Akármilyen furcsa, azt kell mondanom, hogy ez a forgatás életem legjobb élménye volt, nagyon boldogan tekintek vissza rá.

Utólag sem érezted durvának?

Elkezdték vágni a filmet, és a vágó - Duszka Péter Gábor - jött oda hozzánk, hogy „Panna, azért ez durva lesz, azt tudod?” én pedig csak néztem rá, hogy „Dehogy lesz durva!”.  Aztán amikor anyukámmal megnéztem egy elővetítésen, és egyszer csak rájöttem, hogy hát igen, azért ez egy kicsit durvább, mint hittem. Ő csak annyit mondott a végén, hogy „Panna, ez most nekem nagyon nehéz volt”, majd beült egy taxiba és hazament. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy a cél szentesíti az eszközt: nagyon fontos erről beszélni. Örülök, hogy egy olyan filmbe kerültem, ami fontos társadalmi problémákkal foglalkozik, egy nemes feladatnak érzem az egészet.

Édesapád hogyan reagált, kaptál tőle kritikát?

Apukám a díszbemutatóra jött el. Én később mentem ki a teremből: miután meglátott, se puszi, se semmi, megfogta a karomat, és átrángatott az egész Aréna mozin. Azt hittem nagyon le fog szidni, hogy ilyet nem csinálunk, ez undorító, és százezrek fogják megnézni. Az életem lepörgött magam előtt… aztán beálltunk egy sarokba, és szorosan átölelt - nagyon meg volt hatódva.  Úgy éreztem, hogy ez életem pillanata. Szakmailag elismeri azt, amit gondolok, nagyon ad a véleményemre, de az ilyen apa-lánya pillanatok ritkák.

A film végén nem kapunk konkrét választ, sokféleképpen értelmezhetjük a befejezést. Mi áll a döntés mögött?

Mindenki az amerikai Marvel filmeken szocializálódott, amiknek happy end a vége, a gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig megüdvözül. Ez a film a valóságot ábrázolja. Főleg azért lett nyitott a vége, mert egy ilyen trauma nem ér véget sem elkövető, sem az áldozat szempontjából. Cipelik magukkal akár életük végéig, nem lehet azt mondani, hogy akkor itt ez eddig tartott.

Kércz Dorci

(vendégszerző)