Közel 7500 követő, 1100 feletti bejegyzés, és egy kreatív személy inspiráló képekkel és eseményekkel. Gulyás Pálmi áll a VoidFilled profil mögött: igyekszik kapaszkodót nyújtani kortársainknak. Szóba került a tanulás,  a közösségi média, kortársaink megismerése, valamint álmaink és ambícióink is.

Mi történik körülöttem? Mi történik bennem? Van egy űr, ami szétfeszít minket, a lábunk előtt tátong, a jövőből leselkedik ránk. Mit kezdünk vele? És mit kezdünk egymással, ha már mind együtt növünk fel ebben a virtuális módon szerveződő közösségekkel és elképesztő ideálokkal telezsúfolt világban? A VoidFilled életérzés erről az űrről szól, ezt az űrt akarja megtölteni tervekkel, élettel, valósággal ahelyett, hogy az online világ cyber-nikotinjától függene.  

Hogyan lehet egyetemi közegből kreatív pályára lépni? Ez az erősen kötött rendszer nem szorít keretek közé?

A KRE Kommunikáció és médiatudomány szakja előtt két másikat is kipróbáltam, egyik sem tetszett. Azért akartam mégis elvégezni egy szakot, mert egyrészt most vagyok fiatal, később nem lesz ilyesmire időm, másrészt pedig éheztem a tudásra. Egyszer egy angol nyugdíjas bácsi azt mondta, 

ha te vagy a legokosabb ember a szobában, akkor rossz szobában vagy.

Kellett egy hely, ahol körülvesznek ilyen emberek. Az egyetemet egy olyan szolgáltatásnak fogom fel, ahol én fizetek valamennyit azért, hogy folyamatosan ilyen emberekkel lehessek, és ha strukturált keretben is, de olyan infókat kapjak, amelyekre szükségem van. Szerintem azt nagyon fontos tudni a továbbtanulással kapcsolatban, hogy amennyit te beleteszel az egyetembe, annyit tudsz belőle kivenni. Aki tudásra éhesen megy oda, és beleteszi a saját energiáit, a legrosszabb dologból is rengeteget tud kihozni. Én azért mentem egyetemre, hogy többé váljak.

Mi az a mulasztás, amit fiatalként nem szabad elkövetnünk?

Senkinek sem szabadna kihagyni az élettel kapcsolatos kérdésekre bizonyos értelmes válaszok keresését, ez az ambíció sajnos sokakból hiányzik. A legnagyobb hiba talán az, hogy sokan „csak úgy” vannak, nem érdekli őket a holnap, a jövő. Középsuliban félreértelmezték, hogy carpe diem – úgy értették, hogy elég, ha ma jól szórakozunk, nem pedig úgy, hogy ma csináljunk valami jót, hogy abból holnap is valami jó lehessen.

Hogyan jellemeznéd magad egy mondatban vagy akár néhány szóban?

Kortárs kreatívként, de a kortársság nem művészeti irányzat. Arra vonatkozik, hogy próbálok élni a mai világban adott lehetőségekkel, és ezen belül értéket teremteni. Emellett nagyon sok munkám úgy indul el, hogy úgymond a kreatív véleményemért, meglátásaimért fizetnek a klienseim. Egyetem alatt nagyon sokszor megkérdőjeleztem azt, hogy mit fogok kezdeni magammal, miből fogok pénzt keresni. A már említett nyugdíjas bácsi mondta, hogy a kreativitással az a probléma, hogy nehezen beárazható.

Nekem viszont mindig is voltak kreatív gondolataim, tudtam, hogy újszerű módon tudok megfogalmazni dolgokat, és azt is tudtam, hogy szeretném, hogy ez valamiképp jelen legyen a későbbi munkám során. Amikor a klienseimnek fotózok, nem csak azért fizetnek, mert van egy kamerám, és tudom, hogyan kell képet szerkeszteni, hanem azért, mert olyan nézőpontot adok a márkájuk mellé, amire ők sosem gondolnának. Ezért is használom magammal kapcsolatban sokat a kreativitást szót, mert nagyon figyelek arra, hogy folyamatosan inspirálódjak valahonnan.

Volt az életedben olyan történés, amit vakvágányként éltél meg?

Több ilyen is volt, és mindig örültem ezeknek. A legjelentősebb ilyen vakvágány számomra egy cégalapítás volt, ennek most már lassan két éve. Egy influencer-ügynökséget, online marketinges céget alapítottam harmadmagammal, de egyrészt nagyon más irányba ment el a cég, mint eredetileg terveztük, másrészt pedig én sem éreztem magam jól abban, amit és ahogyan csináltam. Végül ki is léptem. Ez egy elég hosszú ideig tartó és erőteljes vakvágány volt, de így biztosan tudom, mi az az út, amin soha többé nem szeretnék elindulni. Ezután újult erővel tudtam belevágni a nyilvános események szervezésébe és a VoidFilled-es saját dolgaim alakításába.

Ha valamit alkotsz és másokkal is megosztod, akkor valójában önmagadból osztasz meg egy részt. Hogyan adod át a látásmódod? Mi különböztet meg téged más tartalomgyártóktól?

Szerintem a közösségi médiát nagyon sokan félrehasználják: nem a hosszú távon értékteremtő, közösségépítő eszközt látják benne, hanem csak egy platformot, ahol valakikké válhatnak. Az én profilom nagy arányban nem rólam szól. Ez inkább egy mozgalom-szerű dolog, a saját perspektívámból mutatom be a fiatalságunkat. Amikor esetleg magamról osztok meg képet, és aláírok valami személyeset, biztosan sokan tudnak azzal azonosulni, mert együtt élünk ebben a fura világban. Azért is tartom magam egyedi esetnek, mert nem nagyon vannak olyanok, akik szándékosan építenek közösséget a közösségi médiában. 

Az online világban sok olyan közösség van, ami egy-egy inspiráló ember köré épül. Ez az inspiráció szerintem nem valós. A valós inspiráció az, hogy az ember valami hatására pozitív irányba kezd cselekedni. A rajongás csak üres pótcselekvés, valami időszakos, olyan, mintha cigiznél.

Cyber-nikotin.

Az én eseményeim nem arról szólnak, hogy én ott vagyok, hanem hogy „gyertek velem, és ismerjétek meg egymást” vagy „gyertek velem, és tapasztaljatok olyat, amit amúgy nem tapasztalnátok meg”. 

Több tucat olyan embert ismertem meg ezeken az alkalmakon, akikért elképesztően hálás vagyok, akiknek a személyes történeteit szeretném közel tartani magamhoz a későbbiekben is, és nézni, hogyan alakulnak. Remélem, a jövőben még sok izgalmas és értékteremtő eseményt tudok szervezni, mert a közösségben van az erő. A közösségi platformok azért működnek, mert nagyon sok nagy és felszínes közösséget lehet aktívan tartani rajtuk – de az az igazi, ha valós közösségekről van szó, ahol emberek offline találkoznak és beszélgetnek.

Nagyon sok új emberrel ismerkedsz meg. Hogyan tudsz mindenkire nyitott maradni, és befogadni azt a sok különbözőséget, amivel nap mint nap találkozol?

Középsuliban magamnak való, fura srác voltam, többnyire csak játszottam, nem mertem odamenni a lányokhoz vagy felvenni otthon a telefont. Ezt aztán észrevettem magamon, és szándékosan elkezdtem változtatni rajta. Személyiségfejlesztésbe fogtam, kimentem Londonba dolgozni. Apró dolgokat alkalmaztam: például

hiába volt ott a Google Maps, akkor is odamentem valakihez megkérdezni az irányokat.

Olyan helyzetekbe tettem magam, amikben nem feltétlenül tudtam, mi lesz majd a kimenetelük: ezek a kis dolgok – hogy ezerszer odamész egy emberhez megkérdezni, hogy hány óra van –, önbizalmat adnak.

Miután visszajöttem Londonból, elkezdtem fotózni és eseményeket szervezni, és egyre több embert ismertem meg. Itt jön be a másik fontos dolog: hogy mi alapján definiáljuk önmagunkat. Szerintem ezt leginkább mások feedbackjei befolyásolják, és minél több embert ismerünk meg, annál több definíciónk lesz önmagunkról. Egy ilyen perspektíva akár egy kétórás beszélgetés alatt is kialakulhat. Azért akarok sok emberrel találkozni, azért vagyok rájuk kíváncsi, mert minél több definíciót akarok kialakítani önmagamról, a világról, a jelen helyzetünkről.  Ezért tartom nagyon értékesnek azt, ha a korombeliekkel találkozom, főleg olyanokkal, akik más környezetből jöttek, mint én. Elhatároztam, hogy 2019-ben száz új emberrel találkozom majd. Nyolcvan felett abbahagytam a számolást.

„Gather the like-minded”: ez a mottód. Miben mutatkozik ez meg a körülötted kialakult közösségben?

Ezt nehéz megmondani. Egyrészt szerintem az ambíciótól függ. A “like-mindedness” egyik szegmense talán ez – a hozzáállás a saját jövődhöz. Mennyire vannak céljaid? Vagy ha nincsenek, mennyire keresed őket? Másrészt pedig

itt van a VoidFilled-életérzés, hogy van bennünk egy űr, és vannak olyanok, akik folyamatosan keresik, hogy mivel tölthetik be.

Ha valaki olyan kérdéseket tesz fel, amelyekből érződik, hogy ő akar valamit, hogy nagy álmai vannak, és hajlandó értük küzdeni. Mindenkinek vannak rezgései, egy vibe-ja, és ezt valamennyire lehet érezni. Még abból is, ha az utcán mész, és látsz valakit, aki egyszerűen csak szépen sétál. De persze ez nem csak egy külső dolog, csak valahogy kialakul, hogy mitől szimpatikus valaki.

Hogyan lehet valaki tényleg önmaga?

A Whiplash nevű filmben mondja a dobtanár: a legkártékonyabb mondat az, hogy „Good job!”. Ha őszinte, építő kritikát adnánk egymásnak, sokkal jobb lenne, mint az üres dicséretek vagy szidások. Sokan azon csúsznak el, hogy belesodródnak a pozitív vagy a negatív végletbe, és így nem fejlődnek. Folyamatosan keresni kell az új dolgokat. Hogyha ezer dolgot kipróbálsz, legalább tudod, hogy kilencszázkilencvenkilenc nem neked való. Kövesd ki azokat az embereket, akikhez nincs semmi közöd. Mert tényleg, mi közöd van ahhoz, hogy Kanye West hol ebédel? Vannak olyan üzenetek, amiket egy-egy ember jól meg tud fogalmazni, de miért kell követni? Kövesd azokat, akik valóban fontosak számodra, akikkel együtt akarod építeni a jövőd. Szerintem a Bibliában tök igaz az a mondat, hogy „aki keres, az talál”. Keresd az igazi válaszokat.

Címlapfotó és illusztrációk: Voidfilled

2020. január 13.

Lázár Fruzsina