Az igazság 2019 két legünnepeltebb sorozatáról

kep1.png

A 2019-es év sok zseniális sorozatot adott a világnak, és egyébként is meghatározó évet jelentett a sorozatipar számára, hiszen véget ért a leginkább imádott, világszerte körberajongott ókor-fantasy, a Trónok Harca, lett minőségi Star Wars mese, a Disney elemi erővel lépett be a streaming szolgáltatók piacára, és csomó új világsiker született, amelyek új trendek eljövetelét ígérik. Viszont mi most csak azzal a két alkotással foglalkozunk, amelyek jól lefestik, hogy milyen irányba fordulhat a mára meghatározó jelentőségűvé előlépő sorozatgyártás. Ezekért a sorozatokért rajongott a világsajtó, a nézőknél elképesztő sikereknek örvendtek, de ami a legfontosabb: mindkettő a maga nemében és az ipar szempontjából sorsfordítónak van beállítva, némileg helyesen. De csak némileg: nézzük meg, mennyire igazak ezek az állítások a Csernobilra és az Eufóriára.

Írta: Bálits Mihály

 

Van két egyszerű és alapvető különbség a kettő között: az egyik jó, a másik nagyon nem. Magyarán a Csernobil egy nagyon-nagyon jó sorozat, az Eufória – akármennyire agyon van ajnározva – nem az. Kezdjük a jóval!

 

ÖSSZEDŐLÜNK A HAZUGSÁGOKBAN

2019. májusában és júniusában a csapból is a Csernobil folyt.Az embernek már kicsit olyan érzése volt, hogy nagyon le akarnak nyomni valamit a torkán, csak épp azt az el nem hanyagolható részletet nem mondták el, hogy miért.

A Csernobil különösen Kelet-Európában üt nagyot és főleg annak a generációnak, akinek volt szerencséje – vagy cserencsétlensége – élni a létező, emberarcúnak kikiáltott kommunizmusban, amely valójában sosem volt emberarcú, még kevésbé kommunizmus. Ekkoriban, a nyolcvanas években már majdnem mindenki tudta, hogy hazugságokkal teli, korhadt, roskadozó faház az a rendszer, ahol élnek, amit csak elhallgatások sora tart össze és egyszer el fog jönni az a pont, amikor már az sem tudja. 1986. április 24-én eljött ez a pillanat. Szó szerint: a rendszerek és az emberek összeroppantak a hazugságok tengerében, mint egy csernobili RBMK reaktor.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért volt ilyen elképesztő sikere a sorozatnak – különösen úgy, hogy szinte egy időbe került ki a régen várt Trónok Harca fináléval – látnunk kell azt alapvető tényt is, hogy az emberek mindig is vevők voltak a könnyen befogadható, messianisztikus világmagyarázatokra. Lehetnek ezek kultúránkat összetartó, közös történetekből született alkotások vagy összeesküvés-elméleteket népszerűsítő filmek, a lényeg, hogy a körülöttünk lévő történéseket megfelelő minőségben magyarázza meg az adott művészeti termék.

Ennek talán a legjobb példája a filmtörténet legnagyobb sikere, a Star Wars. Ha belegondolunk, George Lucas történetei mélyen bibliai alapokon állnak: az eldugott, távoli provinciában, szűzen fogant messiás-hős gyermek, a mindent körülvevő, természetből, elfogadásból származó erő (Isten), a bölcs, öreg, csendes mesterek és még sorolhatnánk.

Ebből a szempontból nézve talán könnyebben megérthető a Csernobil áttörése. Hiszen mit látunk? Már több, mint egy évtizede egy olyan világban élünk, amelyben az emberiség egyfolytában utat keres társadalmi és politikai kérdésekben félve a klímakatasztrófától és növekvő hittel az összeesküvés-elméletekben. Erre jön egy olyan, mindössze öt részes minisorozat, amely dokumentarista módon, de abszolút narratív cselekménnyel, érthetően, egyszerűen bemutatja az emberiség történelmének egyik legnagyobb katasztrófáját.

atom-3669818_1920.jpg

Persze nem csak emiatt jó sorozat a Csernobil. Ott van például a forgatókönyv, ami ritka zseniális. De valami elképesztően. Bár előre tudjuk az egész sztorit, a cselekményben mégis olyan aprólékosan és izgalmasan van adagolva az információ, hogy végig izguljuk az összes részt, különösen az utolsót, ahol a tárgyaláson Legaszov professzor, az atomfizikus elmondja a szovjet állam őszödi beszédét, és azt, hogy az emberi hülyeség és becsvágy hogyan tud atombombát generálni. (Ebben a jelenetben egyébként többet tanultam a fizikáról, mint 12 év alatt a magyar oktatási rendszerben.)

A látvány szintén egészen kiemelkedő. Ebben ne is menjünk bele túlságosan, ezerszer kielemezték már: akit érdekel a díszlet hihetetlen pontossága, olvassa el ezt a twitter bejegyzést egy moldáv újságírótól, aki szinte képről képre mindent összehasonlított az eredeti eseményekkel vagy ezt a Vice cikket, ahol mindenféle egyéb érdekességet találhat a sorozat aprólékosságával kapcsolatban. Olyan tűpontosan ábrázoltak benne szinte mindent, az utolsó bútor vagy hamutálat is, hogy például nekünk, magyaroknak azonnal a nagymama háza juthat eszünkbe a kádárista bútorokkal.

 chernobyl-3711302_1920.jpg

Természetesen nem minden ugyanúgy történt, ahogyan a sorozat elmeséli, de nagyságrendileg mégis. Erre a legjobb példa a sorozatban a legfontosabb mellékszereplőt játszó Ulana Khomyuk (Emily Watson) atomfizikus karaktere, akit az alkotók az összes, a katasztrófán dolgozó tudós alakjából gyúrtak egybe.

Ezzel együtt érdekes megfigyelni azt is, hogy a karakterekből mennyire rá tudunk ismerni saját korunkra.

A főhős, aki egyébként nem a tudósokat vezető, főszereplőnek látszó Legaszov (Jared Harris) professzor, hanem Boris Scserbina (Stellan Skarsgård), a minisztertanács elnökhelyettese, másodvonalú csinovnyik, a szemünk előtt hasonlik meg, majd néz szembe azzal, hogy minden, amit az egész életében csinált (főleg az előrejutás a pártranglétrán), hazugságra épül, és ezen hazugságok sora vezetett végső soron Csernobilhoz. De ezzel együtt a fő karakterként beállított Legaszov – aki egyébként bevallottan direkt akadályozta vezetőként zsidók előléptetését, hogy tetszést nyerjen el a Kremlben – a sorozat végére szintén hatalmasat fejlődik, hiszen bevallja, hogy a szovjet kormány közvetlenül felelős a tragédiáért, vállalva ezzel, hogy a KGB indexre teszi.

A titkaink és a hazugságaink határoznak meg minket. Amikor feltűnik az igazság, akkor csak hazudunk és hazudunk, amíg már nem is emlékszünk, hogy van-e ott egyáltalán igazság, pedig ott van. Minden hazugság, amit elmondunk, adósság az igazság felé, és előbb vagy utóbb ezt a tartozást ki kell fizetni.”

 - mondja. És ez pedig túl kínosan visszhangzik jelenkorunkban, a klímavészhelyzet idején.

 

NINCS ITT SEMMIFÉLE EUFÓRIA

A tavalyi év másik nagy durranása a júniusban bemutatott Eufória című HBO-s gyártású sorozat volt, amely a mai tizenévesek világát próbálta bemutatni. A nyolc részből álló első évad a gimnazisták lelkivilágát, a drogfogyasztást, a szexuális szabadosság témáit vette alapul, és erre próbált egy olyan cselekményfüzért felépíteni, amely eladható, akciódús, izgalmas és autentikus.

Ez pedig nagyon nem sikerült. A Sam Levinson által rendezett, izraeli eredetű Eufória kicsit olyan, mintha az írók elolvastak volna két Jezebel, három Vice és öt New York Times cikket, amiből megpróbálták kitalálni, hogy mire is buknak azok a bizonyos, sokat emlegetett millieniálok, vagy Z-generációsok.

Tudomást szereztek az USA-ban pusztító ópiát válságról, ezért a főszereplő egyfolytában ópioid tartalmú nyugtatót tol. De tényleg egyfolytában: már az első rész nagyjából ötödik percében előkerül a jó öreg xanaxos doboz. Aztán szép sorban minden: van itt Fentanil, Vicodin, és egyéb fájdalomcsillapítók, majd Kokain és MDMA. Ugyanez a helyzet a zenével. Mintha megnézték volna az elmúlt évek Billboard listáit, és arra jutottak volna, hogy a sorozat szinte minden tízedik másodpercébe odacsördítenek valami trap számot vagy Billie Eilish kópiát.

kep2_1.png

Az alkotók tudták azt is, hogy a teljes szexuális felszabadultság és a Tinder világában nem egyedi a saját célra felhasznált vagy elküldött erotikus képek és videók készítése vagy küldözgetése. És azt is tudták, hogy ebből komoly problémák szoktak adódni. Aztán látták azt, hogy mennyire forró téma jelenleg a társadalmi nemek, illetve a szexuális irányultság kérdése, hogy aztán didaktikusan kifejtve beleírják, mintha csak ki akarták volna ikszelni ezt a topikot is. A végeredmény az lett, hogy az Eufória világában szinte minden lány majdnem pornósnak van beállítva, aki gátlások nélkül küldözget meztelen vagy félmeztelen képeket.

De mindezekkel még nem lenne baj, ha nem lennének olyan végtelenül klisések a karakterek. Az első részben azzal indítunk, hogy a főszereplő lány, a 17 éves Rue (akit az akkor még csak a Disney csatornából ismert Zendaya játszik) kijön a rehabról, és elindul a tanév, minek során előbb-utóbb beleszeret új legjobb barátjába, Julesba, aki történetesen egy nagyon bulis, nagyon kedves transzfesztita lány (Hunter Schafer), de sajnos ennél többet nem tudunk meg róla. Ja, de, még annyit, hogy új lány és barátokat akar szerezni. Ekkor kerül képbe Rue, aki már kisgyermekkora óta bipolaritással küszködik, nagyon szorong és depressziós zavarai vannak. Vagy valami olyasmi, ugyanis ezt nem nagyon tisztázza a forgatókönyv, de a lényeg az, hogy Rue az apja halála után rászokik a drogokra, amiből később komoly bajok származnak.

A sorozat készítői bizonyára azt is tudták – és ezt nem cinizmusból mondom - , hogy mennyire divatosak az olyan szavak, mint depresszió vagy szorongás vagy bipolaritás. Ezek sajnos tényleg divatos szavak, könnyű dobálózni velük, felelőtlenül mindenre rásütni őket, pedig a dolog úgy áll - és ez nem egy tektonikus erejű megállapítás -, hogy ezek a fogalmak tudományos keretek között meghatározott és diagnosztizált betegségek, amiktől emberek szenvednek. Az ezekkel való dobálózásra ékes példát mutat, hogyha mondjuk a depresszió szót autóbalesetre vagy gyomorrákra cseréljük, máris nem lesz olyan vonzó rávetíteni egy tizenévesek világát bemutató sorozatra. Pedig mindegyik halálos tud lenni.

Lehetne azzal érvelni, hogy a sorozat pont attól lesz bátor és autentikus, hogy szembenéz a tényekkel. A fiatalok között tényleg megdöbbentően magas a mentális zavarok aránya (lásd itt is) – bár túl sok összehasonlításra alapot adható statisztikával nem rendelkezünk a régebbi korokból. Tehát mondhatnánk, hogy a sorozat bátor és nem fél kimondani a valóságot, és szembemenve a nyálas, sztenderd tinisorozatokkal bemutatja a 21. századi tinédzserlét elfojtott drámáit.

A baj csak az, hogy az Eufória ebben a kérdésben szenved a pontatlanságoktól.

Annyi helyen lehetne belekötni a hibákba, hogy meg lehetne tölteni belőle egy rekesznyi xanaxos dobozt. Bár kis részletekbe belemenni általában teljesen értelmetlen, ha a hangsúly nem ezen van, az Euróriának pont az lenne az egyik küldetése, hogy pontos, részletgazdag képet adjon egy szorongó generációról. Viszont tele van olyan apró tévedésekkel, csúsztatásokkal, ellentmondásokkal, hogy ha valaki eléggé figyel, belefájdul a feje.

Kis dolgok, amik nem úgy vannak a való életben, ahogyan az Eufória állítja:

  • A valóságban a diákok (tinédzserek, fiatal felnőttek) nem így öltözködnek vagy legalábbis kevésbé extravagánsak.
  • De mindenképpen kevesebb csillám és luxusruha van rajtuk.
  • Még kevesebb six pack.
  • Hogy lehet az, hogy egy olyan lány, aki évek óta drogfüggő, elvonóra jár, tehát egy szorongó és addiktív alkat és egyfolytában kábítószerezik vagy iszik, cigarettára alig gyújt rá?
  • Ezek a fiatalok mintha meglepően keveset cigarettáznának.
  • A sorozatban bemutatott kábítószerek hatása sok esetben nem feltétlenül tükrözi a valóságot.
  • Az iskolai drogdílerek általában nem agyontetovált feketeöves gengszterektől szerzik be az „anyagot”. Pont azért, mert iskolásoknak osztanak.
  • A valóságban nem minden fiatal lány ennyire naiv vagy kábítószerfüggő.
  • A valóságban nem minden fiatal lány küld meztelen képeket magáról és csinál sextapet.
  •  A valóságban nem minden lánynak van borzalmas sorsú apja.
  • A valóságban nem minden fiatal srác akar 10 másodperc alatt szexet.
  • A valóságban nem minden alfahím rém okos és/ vagy pszichopata.
  • A valóságban nem a fiúk 99 százaléka ennyire szexista paraszt.
  • Bár aki depressziós, tényleg ritkábban megy el mosdóba, a valóságban nem lesz ettől azonnal gyulladása.
  • A valóságban általában még a cheerleader lányok sem szexelnek 20 ember előtt, amiből 10 közben videózza őket.

És most csak hasból írtam párat, ami eszembe jutott, valószínűleg sokkal több van ennél. Azért annyira bosszantóak ezek – a történet szempontjából helyenként irreleváns – tévedések és marhaságok, mert ezzel pont azt a szépségét ölik meg a sorozatnak, ami az egésznek a báját és az egyébként érdekes történet(ek) alapját adná.

kep3_1.png

Igazából néha az is kétséges, hogy az írók nem csak valami duplacsavaros iróniával alkották meg ezeket a karaktereket.

Pedig a színészek csodálatosak. A Ruet játszó Zendaya nemrég még a Disney csatornán volt látható. Az Eufóriában mutatott játéka alapján vetette le a Disney jelmezt, és öles léptekkel halad az A-lista felé. A civilben is transzfesztita modellként dolgozó Vaughn ugyancsak elképesztően jól játszotta a kissé naiv, szende, túl sok személyiségjeggyel nem rendelkező lányt és Jacob Elordi is a bántalmazó szociopatát. Már csak miattuk is érdemes rákattintani a sorozatra.

Mert mégis érdemes megnézni ezt a sorozatot. De vajon miért?

Minden ordító hibája ellenére az Eufóriát öröm nézni. Részben az előbb taglalt színészi játék miatt, részben a tényleg érdekes történetszálak miatt, de legfőbbképpen a magyar operatőr, Rév Marcell teljesítménye végett. Elképesztően jó, ahogy a néha csak középre fókuszált, neon-nyolcvanas éveket idéző látványvilág szervesen kapcsolódik ahhoz az érzéshez, amikor az esendő Ruet  a kábítószerek, a szerelem és a tinédzserkor erdejében teljesen elveszve látjuk, vagy amikor sötét és vörös fényekkel a zsarolások és feloldhatatlan szorongások útvesztőjének atmoszférájában járunk.

De amiért mindenképp ajánlott ezt a rossz sorozatot megnézni, az a vége, azon belül is az utolsó két perc. Az utolsó, nyolcadik részben nincs annyi elvarratlan szál, hogy csak kapkodjuk a fejünket és nézzük az időt, hogy mennyi van még a részből. Bár tele van ordító klisékkel és hibákkal, a sorozat utolsó három perce mégis mind a forgatókönyv, mind a mondanivaló szempontjából remek összegzése az azt megelőző, közel öt órás drámának.

Bár sokaknak nem tetszett, és tényleg ellentmondásos volt a lezárás, mégis ez a három perc tekinthető az alkotók legbátrabb, legeredetibb döntésének. Ezzel legalábbis már-már megközelítették a nagy elődöket, mint például a Skinst vagy a Misfitset. Elméletileg nyáron jön ki az új évad, ahova már amatőr fiatal színészeket keresnek. Talán reménykedhetünk benne, hogy ezúttal élethűbbek lesznek a részek – hiszen valószínűleg ez a sorozatipar jelenlegi legfontosabb trendje és üzenete: megérteni, bemutatni és befogadni a körülöttünk zajló dolgokat, méghozzá élethűen, izgalmasan és érthetően.

 

Bálits Mihály

2020. február 2.

Kiemelt kép: HBO GO; Montázs: Bálits Mihály
Képek forrása: HBO, Pixabay

süti beállítások módosítása