Az emberségünk egyik legfontosabb és legérzékenyebb eleme az egymáshoz kapcsolódás. Azonban sosem tudhatjuk biztosan, mi játszódik le a másik fejében, milyen kölcsönhatásba kerülnek egymással a szavaink, gesztusaink, értékeink – és emiatt néha egészen váratlan helyzetekben találhatjuk magunkat. Hogyan legyünk valóban önmagunk, hogyan engedjük meg a másiknak, hogy ő is önmaga lehessen mellettünk, hogyan éljük meg az őszinte és ösztönös reakcióinkat, anélkül, hogy belső gátlásaink megakadályoznának minket ebben? Az improvizációban megtapasztalhatjuk ezt. De mi is az impró? Szakma, hobbi, létforma, önismereti eszköz? Molnár Leventével, improvizációs és szinkronszínésszel, a Momentán Társulat alapító tagjával beszélgettünk.

Írta: Lázár Fruzsina

Kérlek, mutasd be magad valamivel, amit más mondott rólad, és úgy érzed, jellemez téged!

A szüleim annak idején azt mesélték rólam, hogy nagyon kíváncsi és érdeklődő kisgyerek voltam. Például, ha egy szerelő jött hozzánk, mindig érdekelt, hogy „hogyan csinálja”, mi a dolgok mechanizmusa. Végül nem lettem műszaki ember, de azt tudom, hogy a szüleim ezt gyakran szóvá tették, megkérdeztek engem dolgokkal kapcsolatban, hogy „szerinted ez hogy van?”. Sokat adott, hogy ezt az elemi kíváncsiságot nem megölték, hanem táplálták bennem. A mai napig kíváncsi vagyok: az improvizációban vagy a szinkronszakmában nem csak az érdekel, hogy a kész produktum milyen, hanem hogy milyen út vezet hozzá, mik az összetevői, hogyan épül fel a nulláról.

 Mikortól tudtad, hogy színész vagy?

Ez érdekes – bennem is kérdés, hogy vajon az vagyok-e. Kilencéves koromban kerültünk be a húgommal egy drámajáték-stúdióba, itt két évet töltöttünk, aztán egyszer az anyukám olvasott egy hirdetést az újságban Pécsi Ildikó és Demjén Imre szinkroniskolájáról, ahová jelentkeztünk és felvételt is nyertünk. Ez kilencvenegyben volt, én kilencvenkettőben elkerültem Földessy Margithoz [színművész, a Színjáték Dráma-Stúdió művészeti vezetője], ahol sok évet töltöttem el. Gimnázium után az ELTE-re jelentkeztem, angol-magyar szakon végeztem. Ekkoriban alakult meg a Momentán Társulat – Simonyi Balázs fogta össze a szerveződést, és kortárs magyar irodalmi felolvasóesteket tartottunk. A társulat később ebből szerveződött át improvizációs színházzá. Magyarországon akkor még nem volt ennek nagy hagyománya – egy angol társulatot ismertünk még ebben a műfajban –, ezért az első időszakban rengeteg könyvet rendeltem külföldről, teljesen autodidakta módon képeztük magunkat. Én 2013-ban jutottam el egy külföldi improvizációs fesztiválra, ahol mondhatni, kinyílt előttem ez a világ. Az azóta eltelt hét évben is folyamatosan képeztem magam. Ez pedig visszavezet a kérdésedhez: mindig dilemma bennem, hogy imprós, imprószínész vagy színész… Azt, hogy imprószínész, szívesen vállalom, és ha az ember kiáll a színpadra, vállalni is kell – de végső soron a nézőknél van a döntés, hogy melyik minőségedben állsz előttük. [A képen Molnár Levente és Jordán Adél.] 

Szóval akkor benned, belül nem nagyon válik szét, hogy imprós, színész vagy Molnár Levente…

Számomra az improvizáció nem egy tudatosan választott dolog volt, hanem az életem során jöttek lehetőségek, én pedig éltem velük, és most ott tartok, ahol. De nem, nem válik szét bennem, nincsenek belül elkülönülő fachok – számomra például a szinkronszínészet sem egy külön kategória. Gyakran felismerik a hangom, és szóba kerül, hogy szinkronszínész vagyok, de ezt általában visszadobom: nem szinkronszínész, hanem egy imprószínész, aki egyébként szinkronizál is.

Az oldaladon azt írod, az improvizáció számodra teremtés – a Cambridge Dictionary definíciója szerint az improvizáció az, amikor a pillanatnyilag elérhető eszközök segítségével létrehozunk valamit. Előkerülnek még a „nem tervezettség”, a „feltalálás” kifejezések. Bárki tud improvizálni?

Szerintem igen. Méghozzá azért, mert a teremtő erő és a játékosság minden emberben benne van. A kisgyerekeknél ez még erős: ők olyan könnyedén játszanak bármilyen tárggyal, olyan egyszerűen teremtenek a saját fantáziájukkal egész világokat, amelyekben ők és az őket körülvevő tárgyak a szereplők. Az én célom a workshopokon az, hogy ezt a játékosságot megteremtsük, újrateremtsük. Ehhez ki kell alakulnia egyfajta bizalomnak, ami lehetővé teszi a közös játékot, illetve, hogy mindenki meglássa magában a képességet, hogy tulajdonképpen bármit teremthet, ennek csak a képzelete szab határt. Ez az impróoktatás része, de a színpadon is ugyanígy működik. A definíció azért jó, mert „pillanatnyi eszközökkel” hozunk létre valamit. Az, hogy mire vagyok képes, és ezt kit tudom-e hozni magamból, estéről estére változik az emberben. Nemcsak én vagyok hatással másra, hanem mások is hatással vannak rám: azok, akikkel játszom és a közönség is. Nálunk az előadások nagy része interaktív, a nézők beleszólhatnak, adhatnak bizonyos ötleteket – mindez a formátumtól függ, vannak nagyon és kevésbé interaktív előadások –, és még a legkevesebb interakcióval működő előadásoknál is meghatározó, hogy a nézőktől milyen energiákat kapunk.

Akkor az imprónak van egy intenzív önismereti oldala is?

Én estéről estére küzdök a saját akadályaimmal, gátlásaimmal, bizonyos szinteket nem mindig tudok megugrani. Állandóan törekszem arra, hogy feloldjam ezeket, és itt jön be a képbe az önismeret. Az impró folytonos visszajelzés önmagamnak: mi az, amit még be merek vállalni, mi az, amit nem, hol vannak bennem gátak, mi milyen hatással van rám és miért? [A képen Molnár Levente és Penke Bence] 

Lehetnek sémái az improvizációnak? Ezek nem ölik meg?

Igen, lehetnek. A sémák ugyanolyanok, mint az életünkben a biztonságot adó rutincselekvések. Például, hogy amikor elindulsz otthonról, nálad van-e a kulcsod, a telefonod, bezárod-e az ajtót… Ezek automatikusan működő dolgok. Ha elég sok előadást játszol egy csoporttal, teljesen természetes, hogy a csoportdinamikában kialakulnak bizonyos szerepek, és te is kialakítod a saját sémáidat: így tanulod meg, hogy mi az, ami működik, és mi az, ami kevésbé. Ez egy teljesen természetes folyamat. A kérdés – és itt újra kapcsolódom az önismerethez –, hogy aztán ezekből ki akarsz-e lépni, akarsz-e valami mást kipróbálni. A sémák ugyanakkor biztonsági hálóként mindig jelen vannak, bármikor vissza lehet térni hozzájuk.  

Ezek szerint mi teszi a profi impróst?

Ez talán szintén az önismerettel kapcsolódik össze: az ember elfogadja magát olyannak, amilyen. Ez az impróban úgy jelenik meg, hogy merünk-e hibázni, belátjuk-e, hogy nem baj, ha esetleg nem sikerül egy-egy próbálkozásunk, mert ez is a tanulási folyamat része. Egyszer megkérdeztünk egy amerikai impróst, hogy mi egy imprós legjobb tulajdonsága. Akkor ő azt mondta, hogy nagyvonalúnak kell lenni: hiszen a színpadon néha úgy érzed, hogy szikrázol, minden működik, ezernyi ötleted van – de a többieknek is ugyanígy vannak ötletei, amiket szeretnének belerakni a közösbe. Olyankor hátra kell lépned, és teret adni nekik is.

Az impró egyik nagy szépségét az esendősége adja, illetve, hogy a pillanatban igaz. Egy jó imprós el tudja engedni a hibákat, és minden helyzetben nyitott tud maradni a világra, a körülötte lévőkre. Egy csomó improvizációs készséget, elméletet, amit tanítunk, az életben is ugyanúgy lehet alkalmazni. A nyitottság arra kell, hogy ne zárd bele magad a saját világodba, mert ha néha kitekintesz belőle, nagyon érdekes és fontos tapasztalatokkal gazdagodsz. Mind a színpadon, mind az életben.

A tanítás során volt valami igazán meghatározó élményed azzal kapcsolatban, hogy valaki nagyon erősen megélte, mire szabadítja fel őt az impró?

Rengeteg pozitív visszajelzést kapunk. Az már szerintem alapból jó, ha valaki eljön hozzánk tanulni, részt vesz egy ilyen képzésen, és arra a három órára, egy napra, két napra, amit nálunk tölt, kiszakad a mindennapi életéből, tud felhőtlenül nevetni egy kicsit. Nemrég kaptam egy üzenetet, amiben ez állt: „volt egy elképzelésem, hogy milyen lesz ez a workshop, és azért jöttem, hogy bizonyos készségeket megtanuljak, de aztán kiderült, hogy valami egészen mást kapok ettől, ami ugyanolyan építő számomra, csak meglep, hogy épp ilyen szempontból”. Volt olyan is, aki elmondta, hogy egy ilyen imprós képzésen jött rá arra, hogy nem szereti a munkáját, kilépett, és azóta mást csinál.

A Lev&Te különleges előadásforma: az általad hívott színészek sokkal kötöttebb háttérből érkeznek, mint te. Milyen ez az élmény, a közös munka?

Erről elsőnek ez jut eszembe: az improvizáció egyik atyjának van egy játéka, az a neve, hogy „a színész rémálma”. A szóban forgó rémálom, hogy a színpadon állva egyszer csak elfelejtik a szövegüket. Azt gondolom, hogy aki színésznek megy, többek között azért választja ezt a hivatást, mert szeret különböző karakterek bőrébe bújni, és alapvetően is játékos ember – még akkor is, ha ez a játék nagyon komolyan van véve, hiszen egy szerep eljátszását nagyfokú rákészülés, belső lelki munka előzi meg. Én külföldön láttam egy előadásformát, ahol egy imprós minden este más-más vendéget hívott meg magához.  Úgy gondoltam, izgalmas lenne hónapról hónapra elhívni egy-egy színészt, és közösen játszani. Itt a kérdés az, hogy mit tudunk egymásból kihozni: állunk a színpadon, és védőháló nélküli kötéltáncot járunk. Vajon mire gondol a másik, mit mond, hogyan mondja, ez hogyan indítja be a fantáziám, és mi az, amit ebből ketten össze tudunk hozni. Ez a nézők számára is érdekes, mert olyan helyzetben láthatnak mindkettőnket, ami nem megszokott egyikünk számára sem. Mivel én hónapról hónapra játszom így emberekkel, számomra egyrészt komfortos, másrészt viszont nem az, mert mindig más ember jön, és soha nincs előtte próba. Nyilván beszélgetünk egymással, de nem tanítom meg őket arra, hogyan kell improvizálni. Az imprótechnikai elemeket én teszem bele az előadásba, az az én felelősségem, ők csak azt az eszköztárat hozzák, ami amúgy is bennük van. Itt lehetőségük van arra, hogy szabadon megéljék a színjátszást, úgy, hogy semmi nincs megírva – mindez félelmetes, de hatalmas lehetőségeket rejt magában. [A kép egy Lev&Te előadás alkalmával készült Hartai Petra színésznővel.]

Egész életedben ezzel fogsz foglalkozni?

Hú, nem tudom. Nagyon szeretek tanítani, különböző emberekkel találkozni, akik az élet különböző területeiről jönnek, és klassz látni, hogy a képzéseinken mennyire felszabadulnak, mennyit változnak, hogyan alakul ki tizennyolc-húsz ismeretlen emberből egy csapat, hogyan válnak közösséggé… A színpadra is szeretek kiállni, mindegyik előadásformával, amit itt csinálunk. Azt gondolom, hogy bőven vannak még számomra kihívások a szakmában. Keith Johnstone, az impró egyik atyja, elmúlt 80 éves, nem áll már színpadra, de még mindig szokott workshopokat tartani. Az ő oldaláról nézve úgy érzem, még van időm azon gondolkozni, hogy mikor vonuljak vissza… Azt hiszem, sőt, nem is hiszem, remélem, hogy még hosszú évekig foglalkozhatok az improvizációval.

Képek: Momentán Társulat

2020. április 7.