Friedman Endre Ernő. A Cápa. Robert Capa. Minden idők leghíresebb háborús fotósa. 40 év alatt több száz háborúban volt megfigyelő és résztvevő. Lefotózta Trockijt, a Ganz gyár virágzását, Jeruzsálem felszabadítását és a milicista halálát. Capa sohasem volt közömbös. 50 fotó a Capa Központban, ami megmutatja, hogy egy képet nemcsak megcsinálni, hanem átélni kell. Ahogy azelőtt még senki más.  

2020.09.24. Írta: Belayane Najoua / Borítókép: Belayane Najoua

Milyen volt ő?

“Nyughatatlan, kalandvágyó, soha, semmi kihívás elől ki nem térő” - emlékezett meg róla Kincses Károly 2005-ben. Bátorságán, magyar vagányságán és a rámenős természetén kívül semmi nem volt a táskájában mikor elindult Magyarországról, hogy meghódítsa a világ legvéresebb csatamezőit. Születési neve Friedmann Endre volt, de mikor Amerikába emigrált, újraélte gimnáziumi éveit, és felvette az akkor ráragadt becenevet: Cápa. Így szólították őt nagy szája, hajthatatlansága és szívóssága miatt. Habár  élete csak 40 évig tartott, tele volt kalanddal, kihívással, örökkévaló pillanatokkal és rengeteg szenvedéssel. “Szegényen született, és így is halt meg. Páratlan életútja krónikáját hagyta ránk, és vizuális bizonyságát annak, hogy az emberiség sok mindent képes elviselni és időnként győzni is” - írta róla öccse, aki Capa hátrahagyott művein keresztül halhatatlanná tette a világ leghíresebb háborús fotósát.Francia civil megtámad egy német katonát, akit egy utcai harcban fosztottak ki, Párizs, 1944 (Forrás: The International Center of Photography, The Robert Capa and Cornell Capa Archive, Gift of Cornell and Edith Capa, 1992)

Háború és Capa egy cipőben 

Ha háború volt, akkor valahol, valamelyik bokorban, bunkerben, sátorban Capa is ott figyelt. Rövid élete során 5 kontinensen és több, mint 20 országban járt, ami óriási dolognak számított abban az időben, mikor Bécsből Berlinbe eljutni akár több hétbe is beletelhetett. Háborúban kezdődött és háborúban végződött a karrierje. A spanyol polgárháború jelentette neki az ugródeszkát, az indokínai gyarmatok pedig a halált. Az utazásai során hét nyelven megtanult, ám a nyelvtudását Hemingway így írta le: “Capa hét nyelven beszél. Mindegyiken rosszul”. Lehet, hogy Capa egyik nyelven sem tudott hibátlanul kommunikálni, de talán az ő nyelve nem is a beszéd volt. Capa mondanivalóját a fotókon keresztül ismerhetjük meg. Az ő nyelve a halhatatlan fotóművészet. 

Kép: Belayane Najoua

Elég közel vagy?

“Ha nem elég jók a képeid, nem vagy elég közel”- szól Capa szállóigévé vált mondata.

Capa mesterien tudta a megfigyelő és résztvevő szerepét ötvözni. Kifelé résztvevő volt, belül viszont ugyanolyan szenvedő résztvevő, mint az emberek, akiket a fotóján megelevenített. 

“Sokáig néztem Capa képeit azon gondolkozva, hogy mi más bennük, mint a többi háborús képben. Mikor sikerült kizárnom a külvilágot, és elképzelni, hogy én is ott vagyok, én is a kép része vagyok, akkor láttam meg a fotók különlegességét. Capa a legkegyetlenebb pillanatokat örökítette meg a lehető lehközelebbről. Miközben a fotón szereplő ember éppen a végzetével néz szembe, a fotós a fűben fekve, mellette térdelve, a szemébe nézve örökíti meg a pillanatot. Miért nem segít neki? Miért nem rohan oda hozzá?” - kérdeztem a képeket nézve. És akkor értettem meg, hogy Capa művészete ebben rejlik: az objektív empátiában. Objektív volt, mint egy fotós és empatikus, mint egy ember. Talán ez volt a legnehezebb az életében. Nem segíteni, nem odarohanni, nem megtörni a legnehezebb pillanatokban” - emlékszem vissza a kiállításra. (Kép: Belayane Najoua)

A Robert Capa Központban kiállított 50 kép a művész egész életútját végigkíséri. A kezdetektől egészen a végső kattanásig, mikor Capa túlságosan is közel ment ahhoz, hogy túlélje a saját művészetét. 

Republikánus katonák felmérik a lapos gumit, Bermeo Front, Sollube hegy, Spanyolország (Forrás: The International Center of Photography, The Robert Capa and Cornell Capa Archive, Gift of Cornell and Edith Capa, 1992)

Ha magyarnak születtél, akkor az is maradsz

Habár Capa az egész életét végigutazta, és miután átlépte a magyar határt, csak rövidebb időszakokra tért vissza a hazájába, Magyarország örökre ott élt benne, és minden lépését követte. Mikor 1931-ben elhagyta a szülőhazáját, a legenda szerint semmi nem volt a táskájában csak egyetlen rúd szalámi. 

Mikor végleg Amerikába emigrált öccséhez és anyjához, a barátai társaságában nemcsak a magyar lecsó vált híressé, hanem Capa egyik mondása is, miszerint:

“Nem elég, ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned.”

Magyar kötődéseit az írásain keresztül is megőrizte. Nem sokkal Amerikába érkezése után írta meg a “Miért mentem el otthonról?” című művét, amiben vágyódással emlékszik vissza a Lánchíd pillérjeire és a főváros szépségére. Emlékeit örökké féltve őrizte a szívében, és habár felnőtt korára a magyar nyelvtudása megkopott, ő mindig az az erzsébetvárosi magyar fiú maradt, aki 18 évesen elindult a nagyvilágba, egyetlen rúd szalámival a táskájában. 

Drága apám

hasogat a térdem

beköszöntött az ősz:

hidegfront a fronton

én épp megérkeznék

de mintha visszatértem

mint egy rossz dizőz

úgy kéne dúdolnom

hogy ez az élet

ez a lánctalpas magány

ez a torkolattűz nap

ez egy harctéri sokk

hogy én csak fotózok itt

ezek meg visszalőnek

s csak jönnek az újabb

meg újabb d-napok

de mit panaszkodnék

én capa én friedmann

ma beköszönt az ősz

hangja mint egy sanzon

remélem elringatja

a drága budapestet

mondd meg anyának hogy...

(elmosódott, olvashatatlan szövegrész)

... szóval a térdem

fáj egy kissé kattog

aludnék ha menne

az őszi ég egy paplan

a képeken tán látszik

pár fontosabb részlet

mert mit ér a szó ha...

(a vége olvashatatlan) 

Varga László Edgár: Robert Capa el nem küldött levele