Elkaptam a koronavírust. Betegnek lenni nehéz, ez a járvány mégis sajátos abban, hogy soha ennyiszer nem írtuk le, mondtuk ki egy olyan vírus nevét, amiről ennyire keveset tudunk. Sokat tehetünk magunkért, ha a gyógyulás ideje alatt figyelemmel követjük, hogyan hat ránk a betegség, a felépüléskor pedig összegezzük az átélteket. Fontos, hogy mi történik velünk, de még fontosabb, hogy mit kezdünk a történésekkel. Hogyan segít az egészségpszichológiai nézőpont ennek megértésében? Hogyan támogatta egészségpszichológus énem önmagamat a betegség során, és hogyan segített az élmény tapasztalattá alakításában?

2021.03.10. Írta: Széles Dorottya alkalmazott egészségpszichológiai szakpszichológus, Corvinus Hallgatói Támogatás, borítókép: Gui Avelar, Unsplash

2020 szeptemberében elkaptam a koronavírust. A kezdeti tünetek észlelésekor nem erre gyanakodtam, azt hittem, kimerülés, esetleg meghűlés vagy gyenge influenza. Ám a tünetek fokozódtak, majd a szaglásom és ízérzékelésem elvesztésekor nehéz volt másra gondolni. A pozitív tesztet feketén-fehéren magam előtt látni szinte hihetetlen volt, hiszen a pandémia kezdete óta minden egyes lakáson kívüli kimozdulásomra nagyon ügyeltem, betartottam a szabályokat. A „miért pont én”, „hogy történhet ez meg velem”, „mit rontottam el”, „legalább egy menő utazás során kaptam volna el az Azori-szigeteken” gondolatok természetesen azonnal megjelentek. Nem tudom, hol és hogyan kaptam el a vírust. Fizikailag rosszul voltam, de tudatosítanom kellett, hogy ezek áldozathibáztató, beszűkült mondatok. Érthető, hogy ilyenek jutnak eszembe, de nem segítik a gyógyulásomat.

Fontos volt megerősíteni magamban azt a tudást, hogy elsősorban önegyüttérzésre van szükségem. Napokig igen gyenge voltam, ez a gyengeség-érzés szinte semmihez sem volt fogható, amit addig tapasztaltam. Pillanatok alatt kiszolgáltatottá váltam: fizikailag és szellemileg is ezerfelé szaladó aktív énem helyett egy ágyban fekvő, lépéseket is igen nehezen megtenni tudó, végtelenül fáradt árnyék-önmagam lettem. Tudtam, hogy egyszer vége lesz ennek az állapotnak, de betegség idején az időérzék átalakul. Kizökkentem a megszokott ritmusomból, a jelen igen hosszúnak tűnt, a napok néha összefolytak.

Kép: Kelly Sikkema, Unsplash

A testem pedig olyan tüneteket jelzett, amikkel mindeddig még nem találkoztam. Leginkább a vegetatív idegrendszert és keringési rendszert érintő tüneteim voltak, amit abból tudtam, hogy a nagyfokú gyengeség és hőemelkedés mellett szorítást, gyakran fájdalmat éreztem a fejemben, a mellkasomban, a szívtájékon, a tüdőmben, a gyomromban és az izmaimban. Már kicsi mozgástól, de főleg a lépcsőzéstől nagyon megemelkedett a pulzusom, és erős fájdalmat éreztem az ereimben, izmaimban. Utána órákig pihentem. Én ilyen jeleket tapasztaltam, de a Covid-19 sokféle tünettel jár együtt széles spektrumon, amik lehetnek gyengébbek vagy erősebbek.

A tünetek megjelenésétől számított 14. napon még mindig nem voltam jól, ekkor kezdtem aggódni igazán. Hullámzóan váltották egymást a jobb és kevésbé jó napok. Elbizonytalanodtam: miben bízhatok, hogyan tervezhetek? Mi fog velem történni? Hogyan előzhetem meg a szövődményeket?

Elköteleződés önmagam mellett az egészségemért

Elég jó szövetségese tudok lenni önmagamnak, de ebben a helyzetben ki kellett választanom azokat a szempontokat, amik igazán lényegesek a gyógyulásom szempontjából. Minimalizálni akartam a szövődmények kialakulását, és önmagam jó segítője akartam lenni a gyógyulásban. Ezért egy „covid-specifikus” szerződést kötöttem magammal:

• Ez egy új betegség, kevés adat áll rendelkezésre. Minden, amit érzek, érvényes. Lehet, hogy nem tudom megmagyarázni, de megfigyelem. Bízom a testi érzékelésem igazságában és a testem bölcsességében.  
• A segítséget elfogadom, sőt kérem. A jó segítség számomra tapintatos és gyakorlatias (pl. szüleim naponta röviden felhívnak; van, aki bevásárol; van, aki gyógyszert hoz; van, aki megfordítja a párnámat és szeretettel néz rám). 
• Az elsődleges cél a biológiai egyensúlyom helyreállítása: igyekszem sokat pihenni; megfelelő vitaminokkal és ásványi anyagokkal segítem az immunrendszeremet; ha keveset is, de jó ételeket eszem, és elég folyadékot iszom. 
• Monitorozom a testemet: figyelem a pulzusszámot, testhőmérsékletet és légzésszámot. Tudom, hogy felnőtteknél a normál pulzusszám percenként 60-90 között van. Ha tartósan percenként 90 feletti pulzusszámot tapasztalok, azonnal segítséget hívok. A légzőgyakorlatok sokat segítenek: ha nehéz is a mozgás, akár pár lépést is megtenni, összekötöm lassú légzéssel.  
• A relaxációt ebben az állapotban is tudom használni. Ez olyan eszköz számomra, amit ismerek és szeretek, megtart és erőt ad. Képes megnyugtatni, összeköt a belső erőforrásaimmal. Jobban rálátok aktuális állapotomra és a fájdalomérzet is mérsékelhető. Főleg a keringési panaszoknál jelent segítséget, a szorító érzést segít átalakítani.  
• A spiritualitást meg tudom élni a hitemen keresztül. Másodlagossá válnak a szerepeim, eltűnnek a sallangok. Közelebbi módon érint meg annak a kérdése, hogy vajon az életem értelmes és értékes-e. Erre tudok igennel felelni. Amikor megjelenik bennem a félelem az elmúlástól, el tudom viselni ennek szorongató érzését. Az ima is erőforrás.  

A betegségem elhúzódott, nagyjából másfél hónap múlva éreztem stabilan jobban magamat. Kivizsgálás után mind a vérvétel, mind az EKG, mind a Covid-19 teszt eredménye megnyugtató eredményeket hozott. Tudtam, hogy a megerősödés és a rehabilitáció szakasza még csak most kezdődik, de a betegség aktív szakaszát lezárhatom.

A körülöttem lévő szociális háló rengeteget jelentett: a családom, párom és barátaim érzelmi támogatása és gyakorlati segítsége felbecsülhetetlen volt.

A betegségre nem gondolhatok úgy, mintha csak az én történetem lett volna: bennem zajlott, én voltam felelős önmagamért. De nemcsak én tartottam magam, hanem a többiek is tartottak engem. Ennek az élménye azzal sem múlik el, hogy meggyógyultam, máig fel tudom idézni, ki hogyan segített. A fájdalom, szorongás állapotában bizonyos dolgok fontosabbnak tűntek, ezeket igyekszem most is szem előtt tartani. Mit szeretnék elmondani a szeretteimnek, mivel, kivel szeretnék még időt tölteni? Kik azok a barátaim, akik igazán hiányoztak? Mit nem halogatnék tovább, és szánnék rá több időt?

Hálás vagyok a testemnek is, mert végig tudta, mit kell tennie, mire van leginkább szüksége. Ez egy újabb elköteleződés a testem iránt is: tiszteletet érdemel, és jól teszem, ha figyelek rá.

Hogyan látom mindezt egészségszakpszichológus szemmel?

A megbetegedés lehetősége közelivé vált. Szorongásforrás szeretteink és a saját egészségünk féltése. Világjárvány van, és soha ennyiszer nem mondták még ki, írták még le egy vírus nevét sem. Mindannyian vesztettük és vesztünk valamit, az életünk sokadszorra rendeződik át, eddig megszokott rutinjaink gyökeresen átalakulnak. Kollektív gyász idejének is nevezhető ez az állapot, és tudhatjuk, hogy teljesen normális, ha a gyász szakaszait tapasztaljuk meg. Ezek nem mindig lineárisan következnek egymás után, és a szakaszok hosszúsága is eltérő lehet. A tagadástól kezdődően átéljük a düh, az alkudozás, a szomorúság és az elfogadás állapotait.  Az elfogadás nem passzív állapotot jelöl: mi az, amit mégis meg tudok tenni magamért és a környezetemért?  

Szorongásos állapotban automatikusan próbáljuk stabilizálni magunkat, és ameddig lehet, igyekszünk fenntartani az „igazságos világba vetett hitünket”. Például azt gondoljuk, hogy

• „Aki elkapja a vírust, biztosan nem volt elég körültekintő.” 
• „Biztosan van valami lelki probléma a háttérben, ami miatt nem tudott ellenállni a szervezete.” 
• "Hogyhogy nem gyógyult még meg? Állítólag 10-14 nap alatt vége az egésznek.” 
• „Az én környezetemben is megjelent a vírus, bezzeg én nem lettem olyan rosszul.” 
• „Ezek nem valódi tünetek, ezek csak pszichoszomatikusak.” 

Efféle mondatokkal erősítjük a stigmatizáció folyamatát, és az áldozathibáztatás dinamikája indul be éppen. Koronavírust elkapni így válhat annak a stigmájává, hogy „nem védekeztem elég jól” vagy „nem voltam elég erős”. E mellett megjelenhet annak a félelme is, hogy ha másokat akaratomon kívül megfertőzök, az „az én hibám”. Mindeközben a realitás az, hogy világjárvány van, tehát a vírust bárki elkaphatja, nem oké a megbetegedés miatt okolni az adott személyt.

Kép: Elena Mozhvilo, Unsplash

A koronavírus-stigmától való félelem paradox reakciókat is eredményezhet: a személy elrejti betegségét mások elől; kerüli, halogatja, hogy egészségügyi ellátást vegyen igénybe; vagy ahelyett, hogy vigyázna magára, eltávolodik az egészségét megőrző szokásoktól. Ez más betegségeknél is megjelenhet, a tagadás pillanatnyi menekülést jelent a betegséghez kapcsolódó nehézségektől, félelmektől. Ezért is fontos a stigmatizálás elkerülése.

Ha valóban segíteni szeretnénk, lényeges tapintatosan fogalmazni mind szóban, mind írásban. Érdemes kerülni az álhírek terjesztését és a tényeknél maradni.

Én is kaptam a fentiekhez hasonló mondatokat, néha kedvességbe és aggódásba burkolva. Érteni véltem, hogy ezekkel a mondatokkal a beszélő saját szorongását és védekezését fejezte ki, ugyanakkor ennek végiggondolása és az elég jó reakció megtalálása részemről plusz energiát jelentett. Ez pedig beteg, kiszolgáltatott állapotban nem jelent segítséget. Érdemes szem előtt tartani azt az alapelvet, hogy „befelé támogass, kifelé aggódj”. Tehát az adott nehézségben kevésbé érintettel oszd meg a saját feszültségedet, az érintetettel egyszerűen törődj: neki nem a feszültségedre, hanem a támogatásodra van szüksége. Ilyenkor az együttérzés és a partneri viszony megtartása jelenti a legnagyobb erőt.

A betegséggel a kiszolgáltatottság érzése jár együtt, ugyanakkor rengeteget tehetünk az adott személy méltóságának erősítéséért és fenntartásáért. Ehhez nemcsak a „mit”, hanem a „hogyan” kérdésével kerülhetünk közelebb. Hogyan fordulok felé, szólok hozzá? Hogyan érintem meg? Hogyan vagyok tekintettel rá és az igényeire? Figyelembe veszem-e személyisége teljességét akkor is, ha éppen beteg?  

Sajátos élmény volt számomra, hogy az a vírus, amiről eddig a médiában hallottam, a világ egy távoli részében ütötte fel a fejét, most a testemben belül jelent meg, és éreztette hatását. Óhatatlanul eszembe jutott a klímaváltozás témája: néha ezt is olyan távolinak reméljük, miközben ebben élünk, hat a mindennapjainkra. Így lettem jóval klímatudatosabb, és bizony ezt is a poszttraumás növekedés-listámhoz írom. Még inkább értékelem a szeretteimmel való kapcsolatot, és hálásabb vagyok a mindennapokért. Megerősödött a spiritualitáshoz való viszonyom, együttérzőbb vagyok másokkal és önmagammal. Inspiráló, töltő kapcsolatokra igyekszem időt szánni, és támasza lenni másoknak is. Jobban értékelem az apró örömöket, és elmondhatatlanul büszke és hálás vagyok, hogy újra bírok emelkedőn gyalogolni.

Kép: Alla Hetman, Unsplash

Ezeket tehetjük meg magunkért:  

• erősítsük immunrendszerünket megfelelő minőségű és mennyiségű vitaminokkal, nyomelemekkel (D-vitamin, C-vitamin, Omega-3 és minél szélesebb flavonoid komplex) 
• erősítsük immunrendszerünket építő, bátorító kapcsolatok kialakításával és fenntartásával 
• gyűjtsünk erőforrásokat: miből nyerek erőt, energiát? Mi motivál, aminek hosszútávon is pozitív hatása van rám és a kapcsolataimra?  
• mozogjunk 

• töltsünk időt a természetben  
• találjunk számunkra fontos értékeket: mi jelent olyan értéket, ami megalapozza a mindennapjainkat, de akár önmagunkon túlmutató célja is van?