A Szuperliga letarolta a globális futballvilágot, majd nevetségessé tette saját magát. A projekt bukása ugyanakkor nem jelenti a válság végét. Csökkenő nézőszámok és bevételek, kapzsiság és korrupció, csődközeli szuperklubok és túlterhelt sportolók – van kiút a futballelit számára?

2021.04.25. Írta: Rada Bálint. Borítókép: Bleacher Report, Twitter 

A futball elsősorban kulturális termék – vagy legalábbis annak indult.

Hőskora az ipari forradalmat követő évtizedekre tehető, múltja pedig a szürke iparvárosok hétköznapjaiban gyökerezik. A legnagyobb klubok a mai napig jelenlegi vagy korábbi ipari központok egyesületei: a sport ezeken a helyeken nemcsak kiugrási lehetőséget, de élményt is jelentett. Egyfajta színt a szürkeségben. Üzletnek fenntarthatatlan volt, szociális funkciói ugyanakkor kellőképp indokolttá tették létezését. Aztán hosszas folyamatok után fokozatosan feloldódott a globális gazdaság termékkínálatában…

Kasztrendszer vagy piramis?

A modern labdarúgás radikális átalakulása az 1990-es évekre tehető. Ahogy arról Kuper és Symanski nagysikerű könyve, a Soccernomics is kiemeli, a futball egészen a közelmúltig borzalmas üzletnek számított. A klubok bevételének óriási hányada származott a meccsnapi jegyeladásokból, így a klubok tőkeereje gyakorlatilag attól függött, hogy mekkora stadiont tudnak építeni úgy, hogy az még meg is teljen. A legtöbb nézőt megmozgatni képes klubok joggal érezték azt, hogy a kor versenyrendszere nem kedvez nekik: a kor legfontosabb nemzetközi klubsorozata, a BEK ekkor egyenes kieséses rendszerben zajlott, vagyis fennállt annak a veszélye, hogy egy topklub mindössze egyetlen párharc után búcsúzzon a legnagyobb európai sorozattól.

A tévés forradalom azonban mindent megváltoztatott. A ’90-es évektől a televíziós közvetítések értéke folyamatosan emelkedett, melynek köszönhetően a szurkolók a világ bármely táján bekapcsolódhattak az eseményekbe. Ezzel párhuzamosan a versenyrendszer is átalakult: Angliában a Premier League, Európában pedig a Bajnokok Ligája indult világhódító útjára. Utóbbi egyre több lehetőséget biztosított a nagy kluboknak: az országos bajnokok helyett a legerősebb ligákból már többen is elindulhattak a sorozatban, miközben az egyenes kieséses rendszert felváltotta a csoportkör, amely több garantált mérkőzéssel kecsegtetett a bekerülő csapatok számára. A legtőkeerősebb klubok előnye emellett a sokszorosára nőtt, mikor eltörölték a legióskorlátozásokat, a Bosman-szabály pedig lehetővé tette a „tőke” szabad áramlását az egész kontinensen. A legjobb játékosokat kellő pénzért már élő szerződésből is kivásárolhatták a klubok, kontraktusuk lejártával pedig ingyen igazolhatóvá váltak.

A futball kasztrendszere az elmúlt 30 évben folyamatosan betonozta be a korábban rugalmas határvonalakat, miközben egyre több és több pénzt mozgatott meg.

Egy átlagos európai klub (nem topcsapat!) bevétele csak az elmúlt tíz évben 450 százalékkal emelkedett. Míg 2003-ban a tévétársaságok 450 millió eurót fizettek a Bajnokok Ligája közvetítési jogaiért, 2019-ban ez a szám már 2,5 milliárdra rúgott. Leegyszerűsítve akár azt is mondhatjuk, hogy az európai klubelit óriási összegekért vásárolt magának sziklaszilárd pozíciót a futballpiramis csúcsán – az UEFA pedig ezt ölbetett kézzel nézte. 

Az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) elnöke, Aleksander Ceferin és az Európai Klubszövetség (ECA) korábbi vezetője, a Szuperliga egyik alapítója, Andrea Agnelli

Kép: UEFA

A veszélyt tovább fokozta, hogy az egyre nagyobb közvetítési értékek, merchandise-bevételek és átigazolási díjak mellett megjelentek azok a kulcsfigurák, akik számára a futball teljesen másról szólt, mint sportról, mint kulturális értékről – vagy akár mint üzletről. Az oligarchák megjelenése a klubigazgatói pozíciókban számtalan indokkal történhetett: egyesek országimázst akartak építeni, mások társadalmi elfogadottságot vagy befolyást akartak szerezni ügyüknek, szenvedélytárgynak és személyes játszótérnek nézték a futballt, vagy nemes egyszerűséggel pénzmosásra használták azt.

Az ideológiai hátteret ehhez a klasszikus kapitalista lufi adta, mely szerint a futball gazdasági tere a végtelenségig növelhető, nincsenek elérési korlátai, ereje pedig folyamatosan átütő marad.

A piszkos tizenkettő

Legkésőbb a koronavírus-járvány alatt mindenki rádöbbenhetett, hogy ez szemenszedett hazugság. A tendenciák folyamatos csökkenést mutatnak a futballban: a Bajnokok Ligája nézettsége évről évre esik, a hazai bajnokságoké több helyen is (például a La Ligában) történelmi mélyponton van, a bevételcsökkenést pedig hatványaira emelték a zártkapus mérkőzések kiesései. Nem véletlen, hogy Európa legtehetősebb klubjai közül 12 is most döntött úgy, hogy nem hagyhatja annyiban a helyzetet: az alapítók összesen egészen elképesztő, csaknem 7,5 milliárd fontnyi adósságot görgetnek maguk előtt.

A legtöbb pénzt minden bajnokságban a szuperklubok hozzák. A Bajnokok Ligájában vagy a Premier League-ben azonban a potenciális bevételekből a Manchester United vagy a Liverpool csak töredéknyit realizál, miután az UEFA és az FA jelentős százalékot von el az általuk termelt javakból. Ezt egyrészt a kevésbé tehetős bajnokságok és klubok, esetleg a női futball támogatására fordítják, másrészt az intézményrendszer fenntartására – vagy  akár a korrupciós ügyekkel többször lebukott felső körök zsebeibe vándorolhat. 

Angliában nem a Szuperliga volt a probléma első kicsúcsosodása: a Project Big Picture keretében a hat legtehetősebb klub már tett egy megoldási javaslatot, melyben döntéshozói jogkörökért és egy számukra kedvezőbb újraosztási- és versenyrendszerért cserébe óriási összegekkel támogatták volna a futballpiramis alsóbb rétegeit: az utánpótlásrendszert, illetve az alsóbb osztályú bajnokságokat és klubokat. A javaslatot a versenyhátrány további növekedésétől tartva a Premier League kiscsapatai utasították el, a hat együttes pedig Európa felé fordult, és felugrott a Szuperliga fénysebességgel közeledő vonatára.

Liverpooli molinók a Szuperliga bejelentése után

Kép: GiveMeSport

A Szuperliga nem új és egyedi elképzelés: a Bajnokok Ligája tervezett reformjai szintén arra fókuszálnak, hogy a topcsapatokat segítsék, akik több magas színvonalú meccsel jóval több bevételt termelhetnének. Hiszen tegyük a szívünkre a kezünket: az APOEL és a CFR Cluj csatáját néznénk szívesebben, vagy egy Barcelona – Real Madrid találkozót? A lufi további pumpálását szolgálják a FIFA reformjai is, melyek minden eddiginél több meccset eredményeznek: gondoljunk csak a jövőre debütáló Konferencia Ligára, a 40 csapatosra bővített világbajnokságra, vagy Infantino 24 egyesületes klubvilágbajnoki álmára. 

A Szuperliga annyiban lógott ki a sorból, hogy ezúttal a klubok döntöttek úgy, hogy magukhoz ragadják a kezdeményezést, nem kérnek a szövetségek korrupt és igazságtalan újraosztási rendszeréből, és inkább játszanak egymással 23-szor egy évben, mint a Ferencvárossal vagy a Dinamo Zagrebbel…

A lényeg 3 percben: 

Amerikából jöttem…

A projekt bukásának számos oka van. A legromantikusabb hozzáállás szerint a szurkolók haragja miatt hátráltak meg a csapatok, ez azonban csak részben magyarázza a történteket. Bár a fanatikusok, a sportág szakértői, játékosok, edzők és médiaszemélysiégek egyaránt támadták a Szuperligát a versenyhelyzet teljes megszüntetése (hiszen az alapítók sosem veszíthetnek), a fluktuáció teljes hiánya (hiszen csak öt mozgó klub van a rendszerben) és a nagy rangadók elinflálódása miatt, a valós okozat ennél jóval összetettebb.

Egyészt a terv nem volt megfelelően kidolgozva. Bár pénzügyi támogatót talált magának a szerveződés, nem volt sem közvetítőpartnere, sem konkrét működési modellje, ráadásul nemcsak a szövetségeket, de a játékosokat, edzőket és szurkolókat is teljesen kihagyta az egyeztetésekből.

Chelsea-szurkolók tüntetnek a Szuperliga ellen

Kép: Rob Pinney/Getty Images

Másrészt: az amerikai sportmodellre hajló elgondolás ebben a formában láthatóan nem ültethető át az európai rendszerbe. Míg a szintén zárt amerikai major-ligákban nagyon komoly esélykiegyenlítési rendszer van érvényben (a fizetési sapkától a draftig), a döntéshozásba pedig a szervezet elitje mellett a klubok, a játékosok és a stakeholderek is közvetlenül beleszólhatnak, a Szuperligára ezek egyike sem állta meg a helyét. Sokatmondó, hogy Florentino Perez (Real Madrid) elnöksége a Szuperliga egyik fő teoretikusa, Andrea Agnelli (Juventus) mellett három amerikai klubtulajdonost foglalkoztatott volna: Joel Glazer (Manchester United), John W. Henry (Liverpool) és Stan Kroenke (Arsenal) egyaránt az amerikai sportüzletben voltak érdekeltek korábban.

A félreértésben kulcsfontosságú szerepe volt annak, hogy a futballban a tengerentúli rajongók is pont azt keresik, amit a Szuperliga teljesen eltörölt volna: a meglepetés lehetőségét, a változatosságot, illetve a feljutást és a kiesés rémét, mely minden mérkőzést fontos téttel látott el. A várakozást és az illúziót, hogy ebben a sportágban bármi megtörténhet.

Haláltánc

Bár a Szuperliga elbukott, naivitás lenne azt hinni, hogy a futball legmélyebb törésvonalait visszatükröző konfliktusnak itt és most vége. Az UEFA egy nappal a Szuperliga megalakulását követően fogadta el a Bajnokok Ligája új lebonyolítási rendszerét, mely a „svájci modell” néven híresült el. A 2024-től megújuló topsorozat 36 csapatosra bővülne, a klubokat pedig nem bontanák csoportokra. Helyette koefficiensük alapján (melyet az utóbbi években nyújtott nemzetközi teljesítményük határoz meg) négy kalapba helyeznék őket, és ennek megfelelően sorsolnának nekik 5-5 ellenfelet. A 10 találkozó után az összesített táblázat első 8 csapata automatikusan bejutna a nyolcaddöntőbe, a 9-24. helyezettek pedig egymással küzdhetnének meg ugyanezért.

Hogy működik az új BL-rendszer?

Hol a hiba a rendszerben? Egyrészt a sorozat már koefficiens alapján is garantálhat helyet topcsapatoknak, amelyek az utóbbi években jól teljesítettek ugyan, de az adott szezonban lemaradtak a Bajnokok Ligája-kvalifikációról. Ennek megfelelően a legerősebb klubok sosem tudnak eléggé rosszul teljesíteni, hiszen a gyenge eredmények is kvalifikációval járhatnak, amely tovább erősíti a koefficiensüket, így egy évvel később ismét folytathatják a szereplést. Másrészt a svájci modellben óriási szerepe lesz a sorsolásnak. Egy nagy történelmi múltú csapat 5 könnyebb ellenfelet kaphat, míg a remekül teljesítő kiscsapatok előtt tovább nehezedik az út.

A probléma gyökerei ugyanoda vezetnek: a futball jelenlegi formájában már nem képes több pénzt megmozgatni. A klubok ezért akarnak nagyobb arányban részesedni a bevételekből, a szereplők ezért akarnak több meccset, a már brandként funkcionáló topcsapatok pedig ezért terjeszkednének új piacok felé.

Ugyanakkor a futball, mint termék átkeretezése továbbra is várat magára: míg a Forma-1 sikeresen el tudta érni a fiatalabb generációkat egy erősebb és interaktívabb online nyitással, a labdarúgás erre még kísérletet sem tett. Szintén megoldatlan kérdés, hogy az egyre telítettebb versenynaptárban mi lesz a már most is túlterhelt játékosok sorsa, akiknek ráadásul megfelelő érdekképviselet hiányában gyakorlatilag semmilyen beleszólásuk nincs a saját játékukba. És a legfőbb rejtélyről még nem is beszéltünk: hogyan képes a labdarúgás szolidáris maradni a legkisebbekkel úgy, hogy a legnagyobbak érdekeit is szem előtt tartja? Melyik érdek a fontosabb? A sportágnak előbb-utóbb döntenie kell…