A világ digitalizálódásával a benne élő művészeti formátumok is egyre inkább elvesztik analóg jellegüket: a bakelitlemezeket felváltotta az online zenehallgatás, a hagyományos filmtekercsek helyett digitális képernyőkön keresztül nézhetünk mozifilmeket, az e-könyvek pedig egyre nagyobb teret nyernek papíralapú társaikkal szemben. Hasonló trend figyelhető meg a művészeti kiállítások terén is, ahol a galériák csarnokaiban kifüggesztett festményeket a látványos, de nem kézzelfogható digitális élményséták kezdik felváltani. Cikkünkben utánajárunk, hogy milyen hatással van ez a rohamos és visszafoghatatlannak látszó digitalizáció a művészetre.

Írta: Varga Tamás, borítókép: Pexels 

A digitális művészet már az 1960-as évek óta létezik, 1963-ban Ivan Sutherland hozta létre az első olyan számítógépes programot Sketchpad néven, amellyel a felhasználó tradicionális eszközök nélkül hozhatott létre rajzokat. Az 1970-es években Dalí is foglalkozott hasonló technológiával, fotómozaikokra hasonlító képeket készített így, valamint 1985-ben Andy Warhol egy Amiga-számítógépen készített digitális képet. 

Azonban a megszokott, digitalizációt nélkülöző kiállítások a mai napig megtartották relevanciájukat, ami minden bizonnyal még sokáig így is marad. Minden kultúrnemzet számára felbecsülhetetlen értékkel bírnak a múzeumokban és galériákban tárolt, az utókor számára megőrizni kívánt gyűjtemények egyedülálló darabjai. A művészeti tárgyak adott nemzethez tartozása azonban felvet bizonyos problémákat. Mi a teendő a háborúk során eltulajdonított alkotásokkal? Mit tehetnek azok a műkedvelők, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy több ezer kilométert utazzanak egy számukra különös jelentőséggel bíró alkotás megtekintéséért? Az előbbi kérdés megválaszolása számtalan vitára adott már okot, az utóbbira adható válasz azonban messze nem ilyen bonyolult, csak egy kis kompromisszumot igényel.

A digitális művészeti kiállítások nagy népszerűségnek örvendenek manapság, elég csak a korábban Budapesten is elérhető, nagy sikerű Van Gogh Kiállításra gondolni. A szervező Hadran Events a következőképpen fogalmazott a Van Gogh életművét bemutató eseményről: „A tárlat azok számára is izgalmas időtöltést nyújt, akik nem tartoznak a klasszikus képzőművészeti kiállítások törzsközönségéhez, ugyanakkor felejthetetlen élményt ígér a vérbeli Van Gogh-rajongóknak is.” Nagy előnyük, hogy egyszerre akár több városban is látogathatóak, nincsenek helyhez kötve, valamint exkluzivitás is csak akkor áll fenn, ha ez a szervezők érdekében áll. Az immerzív kiállításokon az adott művész pályája során készült alkotások felhasználásával azok a képkeretből kitörve kelhetnek életre, egészen különleges és lenyűgöző módozatokat nyújtva a művész életművének befogadásához. Így a befogadó az eredeti művet nélkülözve is hasonló élményben részesül. 

Az ilyen expók hátránya azonban sokszor éppen az eredetiség hiánya, tekintve hogy a műalkotás egyszerű és életszerű valója a háttérbe szorul. A festmények nem a létrehozó elképzelései szerint tárulnak elénk, hanem szemfényvesztőbb, de éppen ezáltal lélektelenebb módon. Hasonlóan vélekedik Ralph Nauta, a DRIFT stúdió társalapítója is: „Senki sem tudja, hogy az adott művész akarná-e ezt. Szerintem ez nagyon tiszteletlen. Rossz hírét kelti az egész iparágnak, pedig sokkal, de sokkal többről is lehetne szó.” A látogató pedig keserű szájízzel távozhat egy ilyen rendezvényről, ha úgy érzi, hogy valami olyanhoz nyúltak hozzá, ami már eredeti formájában is tökéletes volt. Kép: kunsthalle-berlin.de

A hagyományos művészeti terek és a bennük található kultúrkincsek sok esetben önmagukon is túlmutatnak: gondoljunk csak a Louvre-ra, ami nemcsak kiállítótér, hanem Párizs egyik szimbóluma. Vagy vegyük például az ott megtekinthető Mona Lisát, ami amellett, hogy a nyugati kultúrkör valószínűleg egyik legikonikusabb festménye, a reneszánsz jelképe is egyben. Az ilyen és ehhez hasonló helyszínek az egyetemes emberi kultúra képviselői, a bennük rejlő értékekkel együtt. Ezért lényeges, hogy ezek a színhelyek ne veszítsenek az értékükből a digitális kiállítások színre lépése miatt. 

A hagyományos kiállítások tagadhatatlan előnye az eredeti festmények adta élmény. A gondolat, hogy az, amit éppen látunk, ugyanúgy csodálatot keltett emberekben évszázadokkal ezelőtt, mint bennünk, az igazán különlegessé teszi az élményt. Az, hogy egy zseniális képességekkel megáldott alkotó fél évezrede elkészített valamit, ami a mai napig fennmaradt, szintén elképesztő. Ebben a véletlennek is nagy szerepe van, hiszen számtalan műalkotás a történelem martalékává lett, viszont ami fenn tudott maradni, közel eredeti állapotban, az a kincsvadászok, a múzeumok és főként a restaurátorok munkáját dicséri. 

A kérdés viszont továbbra is fennáll: milyen módon érdemes a művészeti alkotásokat befogadni? Érdemes-e nagyvárosok múzeumait meglátogatni akkor, ha az élmény helyben is átélhető? Mindent összevetve, ha van rá lehetőségünk, akkor feltétlenül érdemes kiállításokat látogatni. Az ilyen élmények jellemzően lehetőséget kínálnak a belső csodálkozásra, önmagunk mélyebb megértésére, az érző cselekvésre, illetve inspirálóan hathatnak a saját életünkre is. Az előbb említettek azonban a kivetítők segítségével immerzív élményt kínáló eseményekre is igazak lehetnek. A lényeges az, hogy egy szépművészeti tárlat milyen érzéseket vált ki belőlünk, és kevésbé az, hogy miként. Aki viszont ódzkodik a nem hagyományos kiállításoktól, az próbáljon meg úgy gondolni a digitális tárlatokra, mint egy zeneszám feldolgozására: újszerű és más nézőpontból közelíti meg a mondanivalót, ezért érdemes tenni vele egy próbát. Legfeljebb kiderül, hogy az eredeti jobban tetszik nekünk.