Közgazdász Online


Könyvajánló: 100 éve született Boris Vian

Könyvajánló: 100 éve született Boris Vian

boris2.jpg

A múlt héten volt születésének 100. évfordulója, Franciaország szerte ünneplik, itthon a fiatalok körében mégsem ismert. Ki volt Boris Vian, és mi tette olyan népszerűvé a 20. század közepén Európában? Könyvajánló sorozatunk második részében ennek járunk utána, valamint életművéből ajánlunk három könyvet, melyeket a tavaszi szünetben akár el is tudtok olvasni.

Írta: Sipos Sára

 

Boris Vian 1920-ban született Párizs egyik gazdag külvárosában, boldog és bohém gyermekkorát azonban egy egész életét végigkísérő szívbetegség árnyékolta be. A fiatal korától jelenlévő haláltudat nagyban befolyásolta munkásságát is. Matematikusnak tanult, majd mérnökként hivatalban is dolgozott. Hamar fény derült muzikalitására, Párizsban dzsesszzenészként, zeneszerzőként és több folyóirat zenei újságírójaként kereste kenyerét, emellett író, költő és műfordító volt. ,,Mohón vetette rá magát ezekben az években mindazokra az örömökre, melyektől a háború és a megszállás évei megfosztották, így érthető az a látszólag felelőtlen élni-, játszani-vágyás, amely a még nagyon közeli, épp ezért állandóan fenyegető halál árnyékában szabadult fel” - írja róla H. Erdélyi Ildikó. A Saint-Germain-des-Prés negyed legendás alakjává vált. Kezdeti szakmai sikertelensége után regényeit először Vernon Sullivan álnéven, majd saját nevén adták ki. Betegsége alig 39 évesen ragadta el: az egyik regényéből készült film premierjén pár perc után felállt, káromkodott, dühösen szidta az adaptációt (melyhez nem volt sok köze), szívrohamot kapott és összeesett.

boris3.jpg

Életében csak az álnéven írott művei hoztak neki sikert, míg a saját nevén kiadottak nem zavarták fel a francia irodalom vizét. Az 1960-as évekre a közönség belefáradt az egzisztencialisták írásaiba, helyettük felvirágzott Vian kultusza, bár már csak halála után. Egyszerre romantikus, humoros, komor és abszurd regényei a francia olvasók körében az új korszak egyik legolvasottabb írójává tették. Vian stílusa egészen egyedi, senkihez sem hasonlítható, a cselekmények szürreálisak, mégis mélyek. Zseniálisan alkalmazta a nyelvet, illetve a műfajokat is keverte: van itt krimi, fikció, romantika, avantgárd, akár egy regényen belül is. Ha érdekel titeket egy irodalmi különlegesség, olvassatok bele egyik regényébe!

 

Tajtékos napok

A Tajtékos napok Boris Vian legismertebb, legnépszerűbb regénye, nem véletlenül. A történet egy bájos szerelem kibontakozásával kezdődik a főszereplő, Colin és Chloé között. Közhelymentes, különös programokkal teli, varázslatos kapcsolatuk a lehető legjobban alakul, azonban esküvőjük után Chloé tüdejét egy lótusz támadja meg, ami elszívja tőle az életet. Ahogy egyre inkább elhatalmasodik rajta a betegség, az élet szürke lesz, sötét, lakásuk kezd összemenni. A világ gonosz hellyé válik, nem segít rajtuk, a tragédia pedig elkerülhetetlen. 

A történet szürreális világban játszódik, Vian pedig csodálatos és meglepő képekben ír, ezzel hívja fel a figyelmet az emberi érzelmek sokszínűségére, abszurd, de elementáris voltára. Méltán nevezte Raymond Queneau francia író a kor legmeghatóbb szerelmi regényének Vian művét. Természetesen filmrendezőket is megihletett az elmúlt évtizedekben, legutóbb 2013-ban jelent meg feldolgozása Audrey Tautou és Romain Duris főszereplésével, Duke Ellington zenéjével.
boris1.jpg

A holtaknak már mindegy

A korábbi magyar fordításban Minden hulla fekete címmel megjelent regény az elsők között volt, amiket az író Vernon Sullivan álnéven adott ki, magát pedig a francia fordítóként jelölte meg. A szöveg nagy botrányt kavart, jelentősen hozzájárulva, hogy utána saját nevén kiadott művei megbuktak. Az álnéven kiadott alkotásaira jellemző, hogy több műfaj paródiái, miközben valamilyen társadalmi problémával is foglalkoznak, bemutatva az író tehetségét és értékrendjét is. Ebben a regényben az amerikai rasszizmus ellen szólal fel, beburkolva egy kalandos, pörgő sztoriba, miközben szól a jazz és gyilkosságok történnek, az emberek pedig leginkább önmagukat keresik.

,,A cselekmény nagy része éjszaka vagy hajnalban játszódik. A sötét utcák és lepukkant lebujok a primitív ösztönök világába vezetnek, ahol az olcsó whisky, az izzadtság és a cigarettafüst bűze borít mindent. Ebben a közegben egy stabil, kiegyensúlyozott személyiség is csak komoly nehézségek árán tudná megőrizni az identitását, ám egy komplexusokkal terhelt embernek esélye sincs” - olvasható róla az e-kultúra blogján.

 

Ki érti a csajokat?

Teszi fel a kérdést magának a regény főhőse, Francis - nem is egyszer. Vian ezen műve egy harmadik típust képvisel életműben: irodalmi fricska, paródia, de komolytalan, szürreális, blőd, a fekete humor kiváló megtestesítője. A főszereplő cseppet sem szimpatikus, inkább buta, alpári, szélsőséges és hímsoviniszta. Mégis ő akar lenni az elrabolt szépség, Gaya kiszabadítója, ezért autó- és pénzlopásba keveredik, és magára haragítja Washington teljes drogmaffiáját, akik elől menekülnie kell.

Furcsán hangzik, ugye? Az is, de egyben az egyik legszórakoztatóbb könyv, amit valaha olvastam. Hogy miért, azt a moly.hu egyik hozzászólója fogalmazza meg a legtalálóbban: ,,A történet ostobasága miatt mind érezzük az eseményeket irányító erők és eszmék idiotizmusát. [...] Boris felkínálja nekünk a lehetőséget, hogy vele együtt röhöghessünk egy közepesen ótvar kalandregényen, és képzeletben felpofozhassuk a popkultúra összes műmájer macsóját.” 

Boris Vian akármelyik regényét veszitek le a polcról, nem nyúlhattok mellé. Lehetnek látszólag különbözőek, biztosan mindegyik rendkívül szórakoztató, valótlan, parodisztikus, zseniális megírt és egyben elgondolkodtató olvasmány lesz. Ha nincs meg nektek egy kötet sem, online meg tudjátok rendelni őket, és az Országos Széchenyi Könyvtár oldalán egyik regényét, a Venyigeszú és a plankton címűt ingyenesen elolvashatjátok. Már csak azt kell eldöntenetek, hogy melyikkel kezdjétek! 

 

Képek forrása: Photomaton Archives Cohérie Boris Vian, IMDb, Agence France-Presse

2020. március 16.

Könyvajánló: 100 éve született Boris Vian Tovább
Miért Fellini a világ legnagyobb filmrendezője?

Miért Fellini a világ legnagyobb filmrendezője?

kep3.png

Federico Fellini közel száz évvel ezelőtt látta meg a napvilágot a közép-olaszországi Rimini városában. A híres rendező és forgatókönyvíró mára már kultikussá vált filmjeivel 25 különböző díjat és rengeteg Oscart nyert. A világ az elmúlt hetekben megtelt az olasz mesterről való megemlékezésekkel, ezért mi is körbe jártuk, miért is volt fontos ő, amihez fontos támpontot adott az Olasz Kulturális Intézet Fellini-estje is. (Kicsit) szubjektív tapasztalatok a valaha élt legnagyobb rendezőről és művészetéről.

Írta: Bálits Mihály

 

A kereskedő szülőktől származó rendező az olasz fasizmus alatt nőtt fel és sok pályatársához, például David Lynchhez hasonlóan a képzőművészet nyomán kezdett el érdeklődni a filmek iránt. Fiatalon bábokat készített, agyagozott, képregényekért rajongott és a cirkusz, valamint a színjátszás mellett a mozi is érdekelte. A római jogi egyetemre való beiratkozása miatt sikerült elkerülnie a katonai szolgálatot, bár az előadásokra nem járt be. Újságíróként, grafikusként keresett pénzt, majd rádiójátékoknál segédkezett íróként, ahol már profi színészekkel dolgozhatott együtt. A háború után forgatókönyvíróként és beugró rendezőként foglalkoztatta Roberto Rossellini rendező, aki felfedezte Fellini képzelőerejét, írói tehetségét és vizuális érzékét. Pár Rossellinivel eltöltött dolgos év után 1951-ben megalkotta első saját filmjét, a Fehér Sejket.

A fasizmus és a háború alatt felnőtté váló ifjú író-rendező pont Rossellinivel együtt született bele a világégés utáni egyik filmművészeti trendbe, a (neo)realizmusba, ami áthatotta legtöbb alkotását. De ami még fontosabb, hogy a maestrot ezzel együtt mindig is érdekelte, hogy mi van a felszín alatt – ezért filmjeiben a realizmus váltakozik a szürrealizmussal.

kep2.pngA kis, tengerparti olasz falu, a fasizmus tombolása, illetve a háború olyan gyermekkori tapasztalatokat jelentettek számára, melyekből táplálkozhatott mindkét irányzat: ettől olyan sokszínű Fellini szinte minden alkotása. Ebből eredően tudta ilyen jelentős mértékben rajta hagyni bélyegét a filmművészeten. Ahogyan a szexualitást ábrázolja, az időt lefesti és amilyen humorral mindeközben operál, mind-mind jellemzői egy nagyon mély lírai lenyomatnak, ami sokszor profán viccekkel és általában lenyűgöző képi világgal keveredik.

Olyan erős volt a hatása a filmművészetre, hogy szinte észre sem vesszük, hány híres rendező munkáját befolyásolta. Paolo Sorrentino, Scorsese vagy a Coen testvérek filmjeit nézve viszont felfedezhető, hogy Fellini ott van a Nagy Szépségtől kezdve a Casinon át a Nagy Lebowskiig. Aki nem hiszi, nézze meg valamelyiket, és utána kapcsolja be csupán 20 percre a Rómát vagy a 8 és felet. Egyik alkotót filmjei mélysége, másikat az időhöz való viszonyulása, harmadikat utánozhatatlan humora kapta meg. Ebből kifolyólag az olasz rendező kicsit olyan, mintha minden filmes apukája lett volna. Ha valaki belenéz az elmúlt pár év Oscar-nyertes filmjeibe (például a Moonlight-ba vagy Shape of Water-be), még bennük is rá lehet bukkanni Fellini nyomaira.

 

Határtalan képzelőerő

Fellini jelentőségének tulajdonítható, hogy az Olasz Kulturális Intézet az évfordulóra külön estét szervezett az Uránia Nemzeti Filmszínházban, ahol beszélt a szervezet és az Uránia vezetője is. A beszédek után pedig levetítették azt a filmet, amely talán a legjobban sűríti össze Fellini művészetét: az Amarcordot.

A filmet eredetileg 1973-ban mutatták be. Mint Fellini összes filmje, ez is Olaszországban forgott, viszont akármennyire is zseniális tájakat lehet látni benne, a kész anyag nagyjából 95 százalékát stúdióban vették fel. Az a jelenet például, ahol a város népe a fasiszta vezért várja, a filmstúdió bejáratánál forgatták. A cselekménynek nincs sok eleme, sőt nem is biztos, hogy van cselekmény: a film a rendező szülővárosának egy évét mutatja be. Túljátszott, túldramatizált, vicces, groteszk karakterekkel, tragikus halálesettel, egy kisvárosban megtalálható minden embertípussal. 

amarcord.png

De mindezekkel együtt az Amarcord végtelenül szürreális: ahogyan a fasisztákat éltetik, vagy ahogy a molett fiú az esküvőjét hőn áhított szerelmével elképzeli, mind-mind jól ábrázolják a kis sztorikból összetevődő film felszín alatti abszurditását, mélységét és báját. Keretes szerkezetről van szó, és a lényeg csak a lazán összekapcsolódó, anekdotikus történetfüzérekben lelhető fel. Meg persze a gyönyörű, festői olasz tájban: az ezekbe beleszőtt groteszk képek azok, amelyek az egész film lélekemelő mivoltát adják. Mint például az a jelenet, amikor a főszereplő család egyik megbolondult tagja felmászik a tanyán egy fára, és az Istennek sem akar onnan lejönni, miközben kővel dobálja az érte siető család tagjait, és azt kiabálja, hogy „nőt akarok”.

Talán ezekért a jelenetekért választotta az Olasz Intézet az Amarcordot a megemlékezés alkalmára. Fellini a film megjelenési évében simán vitte az Oscart ezzel a filmmel, amely annyira jól egyesíti a szürreális és a neorealisztikus stílusjegyeket, hogy időtlen lesz tőle. Mindezek az elemek persze megtalálhatóak Fellini más filmjeiben is, mint például a már említett 8 és félben vagy a legtöbbre tartott Rómában. Pont erről a filmről beszélt korunk egyik leghíresebb olasz rendezője, a már említett Sorrentino, talán a legjobban megfogalmazva a száz éve született mester lényegét: szerinte a titok Fellini határtalan képzelőerejében rejlik.    

 

A film Shakespeare-je vagy Mozartja

Sorrentinohoz hasonló véleményen vannak a magyar filmesek is. A HVG nemrég megszólaltatott pár magasan jegyzett magyar rendezőt, hogy mondják el róla véleményüket. Az Oscar-díjas Deák Kristóf azt állítja, Fellinitől tanulta azt, hogy társadalmi témájú történetet mesélni csak úgy érdemes, ha szépségbe, fantáziába, emelkedettségbe csomagolja az ember, míg a Moszkva tér rendezője, Török Ferenc a művész szabadságát emeli ki:

Szabadon alkotott, sokat improvizált, nem követte a forgatókönyvet, nagyon is mert és szeretett szabálytalan lenni, ez volt az egyik titka. Hasonló erejű művész, mint a festészetben Pablo Picasso.”

Reisz Gábor, aki a VAN mellett a tavaly kijövő Rossz Verseket is jegyzi, azt írta róla: „Rengeteg filmnyelvvel kísérletezett, őrületesen szabadon fogalmazott, játszi könnyedséggel váltogatta a szürrealizmust a hús-vér realizmussal”. Gigor Attila pedig azt mondta: „Nem tudom megmondani, hogy Fellini lehet-e a film Shakespeare-je vagy Mozartja”. Hozzátette azt is, ami feltételezhetően nagyon jól összefoglalja a világ filmeseinek véleményét:

„Én kevés művészt tudnék mondani, akiről azt gondolom, hogy az életműve nélkül szegényebb lenne az emberi kultúra, vagy legalábbis nagyon más lenne. Nagyon keveset. Fellini ilyen.”

 

Bálits Mihály

2020. január 31.

Kiemelt kép: Fellini és Donald Sutherland mint Casanova / COLLECTION CHRISTOPHEL/© PRODUZIONI EUROPEE ASSOCIATI/PRODUZIONI EUROPEE ASSOCIATI

Képek forrása: IMDb - Amarcord

Miért Fellini a világ legnagyobb filmrendezője? Tovább
A berlini fal valósága

A berlini fal valósága

A leomlás 30. évfordulója

150070.jpg

Mi történt?

Valószínűleg kevés olyan ember van, aki látta a Kémek hídja című filmet, és nem borzongott bele legalább egyszer a berlini fal gondolatába. (Aki nem látta, most ne olvasson tovább, hanem gyorsan menjen, és nézze meg.) A fal, amely két világot választott el egymástól, épp tegnap harminc éve omlott le.

A Kémek hídja megkönnyebbüléssel végződik. Mi fellélegzünk, mert nem kell arra gondolnunk, mi lett volna, ha rosszul sül el a dolog. Sokaknak azonban épp az ellenkezője jutott: a keletnémet állam 1961 augusztusában felhúzta a falat, amely attól fogva történetük, életük közepén húzódott. Az NDK azzal indokolta a fal megépítését, hogy az államnak szüksége van rá, mint a fasizmus elleni védőbástyára. Ez a „bástya” családok ezreit szakította szét, sokakat megfosztott állásától, másokat tanulmányaik félbehagyására kényszerített — ezért a fal épülése közben és után is több százan próbáltak átmenekülni az NSZK területére. Ez csak néhányaknak sikerült, mert a keletnémet határőrök mindent megtettek, hogy megakadályozzák a szökést, és azok az őrök, akiknek ez sikerült, még jutalmat is kaptak.

44758.jpgA fal huszonnyolc hosszú évig állt, és ezalatt Berlin két fele lassan eltávolodott egymástól. A német főváros NDK-hoz tartozó oldalán az emberek többsége szegény volt, míg Nyugat-Berlin egyre csak fejlődött. Idővel nem csak fizikai, de társadalmi és gazdasági határ is képződött a két országrész között, ami csak megerősítette az elszigeteltséget.

Azonban a Szovjetunió gyengülésével egyre sürgetőbbé vált a fal lebontása. 1987-ben még Ronald Reagan, az amerikai elnök is ellátogatott Nyugat-Berlinbe, és beszédében a határzár feloldását követelte. 1989. november 9-én végül az NDK bejelentette, hogy enyhít az NSZK-ba való átjárási tilalmon. Percekkel később már tömegek közelítették meg a falat, az emberek felmásztak rá, és az áthatolhatatlanság megtört. 

Sokezer ember sokezer emléke

A történelmi adatok mindig fontosak, hiszen talán ezek adják a legpontosabb képet a tényekről. A berlini fal történetét azonban rengeteg tragédia, emlék, vágy és érzés övezi. Ezek azok a darabkák, amelyek nem a tényekre, hanem az emberek személyes valóságára irányítják a figyelmünket, és kérdéseket vetnek fel. Valóban minden különbséget eltörölt a két országrész között a berlini fal leomlása? Vajon a Nyugat feltárulásával elérkező hatalmas szabadságot nem volt túl nehéz elviselni? És visszaadható annyi elvesztett, megnyomorított év? 

Alább néhány visszaemlékező történet részletei olvashatók (gyűjtés: The Guardian).

„Ki ne akarná betenni a lábát a tiltott területre? Ezt a területet kávéaroma és öblítőillat itatja át, minden friss, kedves és teljes. Az emberek itt különlegesek, évtizedek óta a világ minden lehetősége az övék. Bármit megvehetnek, amit csak a szívük kíván. Hogy néznek ki ezek az emberek? Egy barátom szerint „Egy nyugatnémetet arról ismerhetsz fel, hogy a lehető legfesztelenebb módon csukja be az autója ajtaját”.” (Jenny Erpenbeck, született 1967-ben, Észak-Berlinben)

„1991. nyara volt, én pedig Krétán töltöttem az időm. Éppen sétáltam, mikor zajongást hallottam a közelből: kiáltozást, nevetést. Mi történik? Valaki ünnepel? Esetleg egy sportesemény? Ahogy közelebb értem, ráeszméltem, hogy a zaj egy mindenféle csúszdákkal felszerelt vízi vidámparkból származik. Némely csúszda kellemesen, lassan kanyargott, mások meredekek és gyorsak voltak. Engem az döbbentett meg, hogy a vidámpark nem gyerekekkel, hanem hatvanéves férfiakkal és nőkkel volt tele. Hozzám hasonlóan ők is keletnémet származásúak voltak. Azonnal megértettem, miért ilyen izgatottak: ezek az emberek harmincévesek is elmúltak, mikor a Fal megépült — ez pedig azt jelentette, hogy még sosem járhattak ilyen vidámparkban. Ezek a csúszdák csak Nyugaton, csak 1961. után léteztek.” (Thomas Brussig, született 1964-ben, Észak-Berlinben)

„Az NDK-t megfojtják a határai. A nyugati oldal folyamatosan megfigyel minket, és csak a néhai művészt – meg a „felderítőket”) engedik átkelni; a többiek számára zárva marad. Amióta azonban Magyarországon szeptember 10-én felhúzták a vasfüggönyt, emberek tízezrei siettek egy új élet felé. Ez a lehetőség nekünk nem játszik. Mi itt akarunk maradni, megragadni a hatalmat, hatástalanítani a férfiak és „öregek” irányítását, belülről újjáépíteni az NDK-t. A saját utunkat akarjuk járni. De vajon tudjuk-e egyáltalán, merre vezet ez az út?” (Kathrin Schmidt, született 1958-ban, Gotha-ban)

források:

- theguardian.com

- history.com

- rubicon.hu

- mult-kor.hu

2019. november 10.

Lázár Fruzsina

 

A berlini fal valósága Tovább
Michael Jackson

Michael Jackson

A popzene legendája öt éve nincs velünk

Még ma is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Pontosan 5 évvel ezelőtt, a reggeli kávémat kortyolgatva hallottam csak úgy fél füllel, hogy elveszítettük a pop királyát. Nem is figyeltem oda, gondoltam: ó ugyan, már megint valami rosszmájú pletyka. Sajnos ezúttal tévedtem. 5 perccel később már a legjobb barátnőm is megerősítette a hírt egy sms-sel. Igaz, ő nem az MTI, de azért mégiscsak éreztem, ez már nem vaklárma. Nem csak engem, az egész világot megrázta 2009. június 25-e.

jancko1.jpg

Michael Jackson Tovább