Közgazdász Online


“Ha ép lennék, valószínűleg többen tudnák, hogy ki vagyok”  - Interjú Adámi Zsanett paralimpikonnal és kommunikációs szakértővel

“Ha ép lennék, valószínűleg többen tudnák, hogy ki vagyok”  - Interjú Adámi Zsanett paralimpikonnal és kommunikációs szakértővel

adamizsanett1.jpg

Négyszer úszott világcsúcsot, a Tokiói Paralimpiára készül, az élsport mellett kommunikációs szakértőnek tanul a Corvinuson. Hogy van mindenre ideje? Honnan jött számára az úszás iránti kötelességtudat? Milyen kilátásai vannak ma egy paralimpikonnak? Adámi Zsanettel beszélgettünk.

2021. 06. 09. Írta: Szentkirályi Lili, borítókép: femcafe

Egy igazi ikon, inspiráció minden maximalista számára. Zsanett 26 éves mesterszakos hallgató a Corvinus Egyetemen, kitűnő eredményekkel, miközben világszintű úszó, többszörös paralimpikon és világbajnok. Emellett kérdés nélkül megérdemelné a képzeletbeli “legjobb időmenedzsment” díjunkat.

Zsanett 2015 óta tanul a Corvinuson, két év alatt sikeresen elvégezte a Kommunikáció- és médiatudomány alapszakot, most pedig a mesterszakon tanul, és a doktorira készül. Húsz éve úszik, a riói olimpián negyedik és hatodik helyezést ért el, négyszer úszott világcsúcsot, és két negyedik helyezést hozott el a 2019-es világbajnokságról. Mindezek mellett időt szorít a barátaira, a magánéletére és időnként a munkájára is.

Általános iskolás korod óta úszol. Mit jelentett neked akkor az úszás, és mit jelent ma?

Az elején nagyon szerettem, viszont ahogy egyre ügyesebb lettem, megjelent sok-sok elvárás. A szabadtéri, suli utáni programok eltűntek mellőlem, a barátok szerencsére ugyan nem, de nekem mindig csak az edzés volt. Emiatt az úszás szerepe átalakult: úgy éreztem, hogy nekem ez ugyanolyan kötelességem, mint mondjuk iskolába járni. 

Valahogy az úszás felettem állt, én meg teljesítettem neki: ő volt a szülő, aki megmondta, hogy mit kell csinálni, én meg mentem, mint a jó gyerek, hogy nehogy kikapjak. Mára pedig azt érzem, hogy én is felnőttem, és már inkább partneri viszonyban vagyok vele. Már nem tekintem kötelességnek, már nincs megfelelési kényszerem felé. Lemegyek edzeni, tudom, hogy nekem is jó, tudom, hogy mit profitálok belőle, tudom, hogy ismernek sokan, tudom, hogy ebből előnyöm származik, úgyhogy csinálom. 

De azt nem mondanám, hogy szeretem. 26 évesen ülök most itt, és 19-20 éve úszok, szerintem ez brutális.

image0_jpeg.jpgVagyis amikor kisebb voltál, akkor a kötelességtudat hajtott, most pedig objektívebben, a pontos előnyök tudatában csinálod?

Amikor elkezdtem az úszást, még nyilvánvalóan nem voltak átütő sikereim. Nem tudtam mivel érvelni, hogy miért én döntsem el, hogy nekem mi a jó. Csak mentem, és csináltam amit mondtak, alávetettje voltam ennek az egésznek. Ma már látom, hogy teljesítettem: úsztam négy világcsúcsot, paralimpikon vagyok, negyedik és hatodik helyezést értem el Rióban, nemzetközi és hazai szinten is elértem olyan teljesítményt, amivel  elégedett vagyok, és ezért már nem akarok megfelelni senkinek. 

Elégedett vagy a teljesítményeddel, viszont már nem szereted az úszást. Hogyhogy nem hagyod abba mégsem?

Ha az úszást nem is, a sikerélményt imádom. A sikerre éhezem. Tudom azt, hogy ezt a tanulással is megkapom, de az úszás a másik forrása.

Mikor vált egyértelművé számodra, hogy profi szinten szeretnél foglalkozni az úszással?

Szerintem hét éves korom körül. Én még abban a generációban tudtam úszni, amelyikben a régi nagyok: nem már rég visszavonult klasszisokkal példálóztak nekünk, hanem még aktívak voltak a nagy hőseink. Nagyon meghatározó volt számomra, amikor 11 évesen kijutottam az első nemzetközi versenyemre: “menőnek” éreztem, hogy válogatott mezben repülök a csapattal, anyáék nélkül, csak az edzővel és a csapattársakkal.

Milyen érdekes, hogy így emlékszel erre az első nemzetközi versenyre.

Igen, emlékszem, ahogy a csapatvezetőnk, Pásztory Dóra (kétszeres paralimpiai bajnok - a szerk.) egy plátói példaképből egy valós emberré vált az utazás alatt, akivel beszélgetni lehetett. Emlékszem, hogy nagy hó volt, és étterembe mentünk. Ő garnélarákot evett, én pedig még sosem láttam ilyet - csak néztem nagy szemekkel, hogy mi az ott a tányéron. Késő este volt, amikor nekem otthon már rég aludnom kellett volna, itt viszont még nagyban éttermeztünk.

Ez úgy hangzik, mint a szabadság.

Igen, az úszástól ezt is kaptam. Anyáékkal nőttem fel, a mindennapjaim abból álltak, hogy edzés, tanulás, otthon. Ez az élmény pedig fantasztikus volt. Azt éreztem, hogy már nagylány vagyok, és egyedül is boldogulok a nagyvilágban.

Mik a terveid a jövőre nézve az úszással kapcsolatban?

Konkrét dátumot, amikor abba fogom hagyni az úszást, nem tudok mondani, szerintem sose fogok tudni. Május 15-én utaztam Madeirára az EB-re, utána Tokió lesz nyáron, és hogy utána mi következik, azt nem látom magam előtt. Úgy vagyok vele, hogy amíg sikerem van, amíg visznek versenyekre, addig ha nem mennék, lemondanék egy lehetőségről, ami értelmetlen lenne. 

Ugyanakkor az idei paralimpia után más lesz a középpontban: nagyobb hangsúlyt szeretnék fektetni a magánéletemre, az egyetemre és a szakmai életemre. Ha emellett ki tudok jutni versenyekre, az szuper, de nem érezném magam rosszul, ha be kellene fejeznem. Van egyfajta biztonsági háló alattam, már nem érezném “cikinek” abbahagyni az úszást, hiszen már annyi mindent elértem.

Olvastam rólad, hogy szeretnél doktori képzésre menni. Mi a motiváció emögött?

A családon belüli kommunikációval szeretnék foglalkozni hosszú távon, ebből írtam az alapszakos szakdolgozatomat és egy TDK-t is. Azon belül pedig az örökbefogadással kapcsolatos családon belüli gyermek-szülő kommunikáció, szülő-szülő kommunikáció, társadalomban lévő kommunikáció érdekel. Miért tabu ez a téma, miért beszélnek nehezen erről az emberek? 

Azt gondolom, hogy akkor tudok hiteles lenni, ha minél több tudásom van a témában, és minél többet publikálok róla. Itthon ez egyáltalán nem kutatott terület. Engem is örökbe fogadtak, ami úgy gondolom, hogy nagyon jó hitelességi alapot nyújt, de mindenképpen szükségesnek tartom a doktori képzés elvégzését. Én magam is olyan emberhez fordulnék szívesen segítségért, aki ebben szakképzett.

Miért döntöttél úgy, hogy otthagyva a nemzetközi tanulmányok szakot  kommunikációra mész, és milyen a kapcsolatod azóta ezzel a szakkal?

Én alapszakon azért mentem az NT-re, mert nagyon nyomtak külsőleg, hogy ne egy “büfészakra” menjek. Sokan mondták, hogy legyek sportdiplomata a parasportban, mert az egy hiányzó szegmens. Így jött az NT, viszont hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én szakom. Úgyhogy átmentem kommunikációra, ami az eredeti ötletem volt, és végső soron sokkal jobban tetszett, jobban éreztem magam ezen a szakon. Mesterszakra is többek között azért jelentkeztem, mert imádok corvinusos lenni, nagyon szeretem az egyetemet és a tanszéket.

image1.jpegA CHERRISK-nél dolgoztál hét hónapot, de nemrégiben felmondtál. Miért döntöttél így?

Nagyon nehéz döntés volt, hiszen nagyon szerettem a munkámat, de úgy éreztem, nem tudtam tartani a magamtól elvárt minőségi szintet, ami viszont nekem nagyon fontos. Ha azt érzem, hogy nem tudok teljesíteni, az mindig nagyon rossz érzés. Februárban mondtam fel, három  hónap a felmondási idő, úgyhogy most hagytam abba.

Akkor ez a maximalizmus egy kicsit abból is fakad, hogy ha nem is lesz sikerélményed, akkor ne magadat okold, és meglegyen a “mindent megtettem” érzés?

Igen, ez is biztos a sportból jön: egyéni sportot űzök, rajtam múlik, hogy hogyan teljesítek, nem úgy, mint egy csapatjátékban. Ha én nem teszem oda magam edzéseken, akkor biztos, hogy nem fogok jól úszni. Ez egy kicsit olyan, mint például most a TDK: tudtam, hogy két hét alatt dobtam össze, közel sem volt benne annyi energiám és munkám, mint mondjuk a szakdogámban, ami sokkal jobban is sikerült. Ha vissza is pattanok, mindig talpra állok utána, nem szoktam megijedni.

Akkor könnyen megküzdesz a kudarccal?

Hát, azért nem szeretem, de szerintem senki sem. A kudarc is motivál, bár talán nem is kudarcként élem meg annyira ezeket, mint inkább tanulási lehetőségként.

Milyen Magyarországon paralimpikonnak lenni? Mennyi támogatást, figyelmet kaptok a többi olimpikonhoz képest?

Az áprilisi Glamour-napok alatt most először fordult elő a Glamour történetében, hogy egy paralimpikon - Illés Fanni - szerepelt a címlapon. Róla pont a napokban olvastam egy Facebook-bejegyzésben, hogy a Forbes hasábjaira is rákerült, ami szintén történelminek számít a paralimpikonok életében itthon. Én abszolút azt látom, hogy ez az egész jó irányba mozdul, azon viszont még szerintem lehetne javítani, hogy még több paralimpikont jelenítsenek meg. Sajnos az olimpikonokhoz képest töredéknyi figyelmet, reklámot és szponzorációt kapunk.

ikon.jpgSzeretnél ebben a változásban aktív szerepet vállalni?

Kép: Glamour

Rio előtt a Telekom reklámarca voltam az “Együtt dobban a szív” kampányban: ott én voltam az egyetlen paralimpikon. Emellett az Ikon magazin címlapján is szerepeltem, amit szintén nagyon szerettem. Jelenleg nincs ilyen megjelenésem, de el tudom képzelni, hogy még lesz.

Ennek az egyik oka, hogy a saját márkaépítési- és marketingképességem hagy némi kívánnivalót maga után, úgy is mondhatjuk, hogy nincs arcom hozzá. Sportolóként szerintem fontos a szerénység, viszont így is szükségesnek érzem, hogy fejlődjek a saját branding területén.

Emellett a szponzoráció is fontos szempont - én sajnos ebben sem vagyok túl jó. Nehezen keresek fel cégeket, hogy szeretnének-e támogatni, többek között emiatt is lesz hamarosan egy menedzserem. 

Hol tart ezzel kapcsolatban a társadalmi diskurzus?

Azt tudom, hogy a Magyar Paralimpiai Bizottságnak vannak támogatói, illetve annak idején például én is kaptam apanázst.

Viszont azt gondolom, hogyha ép lennék, négy világcsúccsal, riói és világbajnoki negyedik helyezésekkel, valószínűleg többen tudnák, hogy ki vagyok, és jóval több megkeresésem lenne. 

Nyilván ez az én hibám is, mert nem fektetek ebbe energiát, de szerintem az alaphelyzet sem jó. Úgy gondolom, hogy ezen még bőven van mit csiszolni. Társadalmi diskurzus sajnos egyáltalán nincs erről. Mindenki örül annak, ha kap valamit, de nincs egy irányított összefogás ennek érdekében. 

Nekem is van most két szponzorom, és vannak a fejemben márkák is, akikkel szívesen együttműködnék, csak neki kéne fogni ennek az egésznek. Egy félelmem viszont van. Nem tudom hogyan kezelném azt a választ, hogy szép vagy és tehetséges, szuper dolgokat értél el, de mozgássérült vagy, úgyhogy bocs, de nem. 

A paralimpiai közösség összetartóbb, erősebb a nehézségek miatt?

Szerintem nem. Inkább klubszinten igaz ez az összetartás. Nem mondanám, hogy nem erős a közösség, de régen erősebb volt. Amióta a nagy legendáink abbahagyták az úszást, egy kicsit szétesve érzem az egészet. Ez valamennyire az én hibám is talán. Ahogy említettem korábban, nekem nagyon fontos a tanulás és a szakmai elismerés, ezért inkább arra vágyom, hogy úgy éljek a köztudatban, mint Adámi Zsanett, kommunikációs szaktanácsadó, nem úgy, mint Adámi Zsanett, paralimpikon úszó. Végső soron nekem a tanulásban elért és a szakmai eredményeim fontosabbak. Ezért nem is teszek eleget azért, hogy erősítsem ezt a közösséget, ami szomorú, de sajnos nincs erre is kapacitásom. Az olyan társaim, mint például Illés Fanni viszont alkalmasak lehetnek erre. Ha én nem is, de van itt más, aki tud ezen változtatni.

“Ha ép lennék, valószínűleg többen tudnák, hogy ki vagyok”  - Interjú Adámi Zsanett paralimpikonnal és kommunikációs szakértővel Tovább
Akit az úszás választott

Akit az úszás választott

Világbajnok magyar úszónk. Áprilisban döntötte meg negyedszerre saját világcsúcsát. Riói paralimpiai negyedik helyezést ért el száz méteren. Ki az?

Adámi Zsanettel, a Budapesti Corvinus Egyetem sportcsillagával beszélgettem.

14206011.jpg

Mikor kezdtél el úszni?

A. Zs.: 15 éve úszom. 1O éve vagyok tagja a Magyar Paralimpiai csapatnak.

Miért ezt a sportágat választottad?

A. Zs.: Az úszás választott engem. Az általános iskolában adott volt, hogy rehabilitáció szempontjából minden tanuló lejárjon a helyi uszodába heti 1 alkalommal. Ilyenkor mozgásnevelő segítségével oldottunk meg különböző feladatokat, gyakoroltunk a kezdetektől. Majd fél év alatt észrevették, hogy nagyon ügyesen mozgok, így átraktak konkrét úszóedzőhöz a nagy vízbe. Ott sok új kihívás volt: hideg víz, mély víz és úszásnemekkel való ismerkedés. Szerencsére ebben is hamar jó tudtam lenni. Első osztályban vettem részt életem első versenyén, egy helyi bajnokságon. Első helyezett lettem. Összességében hatalmas pozitív energiát tudott adni az úszás, illetve hihetetlenül kíváncsi voltam, hogy meddig juthatok el. Csak hallottam, hogy beszélik: „ebben a lányban nagy tehetség van”. Motiváltak a szüleim, barátaim és persze az edzőm is. Szépen sorban vittek versenyekre, majd a hazaiaknál eljutottam odáig, hogy nem volt és a mai napig nincs ellenfelem. Nemzetközi viszonylatban természetesen már akadt, aminek nagyon örültem! Életem első nemzetközi versenyén tizenegy évesen vettem részt. Nem volt egy leányálom, de büszke vagyok a sikeres szereplésemre. 2010-ben kerültem be a válogatottba, aminek jelenleg is tagja vagyok. Ez hatalmas pluszt tud nekem adni a hétköznapokban a mai napig.

Ez hobbi, vagy munka a számodra?

A. Zs.: Mivel diák vagyok, ezért úgy vélem a legnagyobb feladatom, hogy teljesítsek az Egyetemen. Vagyis a munkám a tanulás. E mellett nem mondanám munkámnak az úszást, de nem is hobbi ma már. Kötelezettség talán. Elsődleges célomnak tartom, hogy legalább egy, de inkább több diplomás embernek mondhassam magam, illetve hogy a magánéletben egy sikeres nő lehessek, aki az eszével is dönt meg csúcsokat, nem csak a sportban, hisz jó sportoló akkor lehet valaki, ha agyban ott tud lenni a helyzetekben, okos. Az úszás számomra egy olyan dolog, ami néha nagyon fáj, néha nagyon nem akarom, de mindig tud valami pluszt adni, amit másban nem találtam meg. Mindemellett hatalmas rejtély is, hisz ki tudja hol a csúcs?

Mi a titkod? Hogyan tudsz sorra világcsúcsokat dönteni?

A. Zs.: Nincs titok. Csak élvezem a szituációt, ami a medencében van amikor úszom. Mindenki sikeres tud lenni valamiben. Én örülök, hogy tudom, ez az úszás. És hogy ezt 15 éve tudom. Ez nem titok szerintem, hanem az egésznek a kulcsa. Kell, hogy legyen motiváció. Kell, hogy adjon egy olyat, amit másban nem talál meg az ember. És természetesen kell a siker érzése, tudata is. Fogalmazhatok úgy is, hogy szerencsésnek mondhatom magam, hiszen ez a „kötelezettségem”, amit imádok csinálni.

Ki a példaképed?

A. Zs.: A példaképem Gyurta Dániel. Úgy gondolom, ő egy hatalmas sportember, aki mindenki számára példaértékű lehet a nyilatkozatai, viselkedése, fairplay-e miatt! Jelenleg nem szerepelt jól a riói olimpián, de azt is hihetetlen alázattal és nyugodtsággal tudta kezelni, ami nagyon nem egyszerű. Nyilván, ez legbelül egy hatalmas vívódás. Örülök annak, hogy január óta az UTE egyesület tagja vagyok és a Gyurta teammel dolgozom és készülök a versenyekre. Nagyon nagy energiát tud ez adni a számomra, hisz Dani mindig is a példaképem volt minden téren. Az, hogy most egy csapatban készülünk, vannak közös edzéseink, fantasztikus érzés!

Mire kell nagyon odafigyelni egy nagy szabású világversenyen? Vannak olyan kihívások, amire nem lehet előre felkészülni?

A. Zs.: Nem lehet mindenre felkészülni! Bármikor jöhet egy olyan helyzet, ami ismeretlen az ember számára, hiába tudja mire kéne figyelnie. Jelen esetben a Riói Olimpián egy teljesen más környezetbe csöppen bele pár nappal a verseny előtt az ember (új hely, más ágy, stb.). Biztos könnyebb lenne a saját ágyamból felkelve lemenni a Komjádi uszodába, és úszni egy jót, de ez a varázsa ezeknek a versenyeknek. És az ember csak így juthat el ilyen körülmények között Brazíliába.

Hogy tudod összeegyeztetni a profi sportolói karrieredet az egyetemmel?

A. Zs.: Huh, összeegyeztetni a tanulást a sporttal nagyon nem egyszerű. Abszolút ez az egyik legnehezebb dolog az egészben. Az egyik mindig a másik rovására megy valamilyen szinten, bármit is tesz az ember. Ugyanakkor hatalmas váltás tud lenni, ami nagyon jól jön egy vizsgaidőszak után. Vagy épp egy VB után visszamenni a padba. Másképp fog az agy, miután úszik az ember. Vizsgaidőszakban az edzéseket pihentettem, hiszen nem bírtam mindkettőt egyszerre maximális erőbedobással csinálni. Ilyenkor el kell gondolkodni, hogy éppen mi a fontosabb. Viszont mindkettő mindig nagyon meghatározó és fontos volt az életemben. Ha úszom, tanulni nincs kedvem, ha tanulok, úszni nincsen kedvem. Ez már csak ilyen!

Milyen volt az első éved a Corvinuson? Betöltötte a várakozásaidat?

A. Zs.: Szuper jó évem volt! Mindkét félévben volt egy-egy tárgy, ami elsőre nem sikerült, de másodjára már nagyon jól. Tehát összességében, nagyon jó évem volt. Fura volt belecsöppenni az egyetem forgatagába a gimnázium után, de nagyon tetszik! Most nem a cikk kedvéért mondom ezt, de imádok a Corvinus hallgatója lenni, és nagyon büszke vagyok rá!

Akit az úszás választott Tovább
süti beállítások módosítása