Közgazdász Online


Neked mit jelent az idő? - Mihez kezdjünk a pandémia alatt megváltozott időérzékelésünkkel?

Neked mit jelent az idő? - Mihez kezdjünk a pandémia alatt megváltozott időérzékelésünkkel?

pexels-photo-4405244.jpg

Bő egy évvel ezelőtt a világunk fenekestől felfordult. Alig van olyan területe az életünknek, amelyre ne lenne hatással a koronavírus-járvány, nincs ez másképp az idő dimenziójával sem. Ha az időt nem is, az időhöz való viszonyulást befolyásolni tudjuk. Olyan konkrét gyakorlatokat és tesztet hozunk, amiket szakemberként hitelesnek és hasznos találunk.   

2021.05.01. Írta: Széles Zsuzsanna mentálhigiénés segítő, közgazdász és Széles Dorottya alkalmazott egészségpszichológiai szakpszichológus, Corvinus Hallgatói Támogatás, Idézetek: Fodor Ákos haikuk, borítókép: Tarrin Elliott, Pexels

Mit jelent az idő?  

BASHÔ-HOMMAGE 

Virágom szirmán 

vízcsepp: pillanat-gyémánt! 

Most gazdag vagyok. 

Az idő olyan kincsünk, ami valójában nem a tulajdonunk. Bánhatunk vele jól, jelentéstelivé tehetjük, és használhatjuk jól, de alkudozni nem tudunk vele. Megélhetjük, tudatosíthatjuk, mit jelent nekünk az idő, törődhetünk az időnkkel és az időnkben önmagunkkal vagy önmagunkban az időnkkel.  

Az idő fogalmának tisztázása nem könnyű feladat - emberemlékezet óta foglalkoztatja a tudomány és a művészet jeles képviselőit. Azt gondolnánk, mindenki érti, tudja, mi az idő, de igazából senki sem.  

Egy biztos: az idő telik, múlik, akár a mesékben. Nem áll meg egy pillanatra sem. Folyamatosan mozgásban és változásban van. Az idő absztrakt fogalom, megbonthatatlan egység, amit mi szakaszolunk annak érdekében, hogy valamilyen módon meg tudjuk ragadni. Ami már volt, az a múlt, ami majd lesz, az a jövő, ami pedig éppen most van, az a jelen. Lehet objektíven mérni, viszont érzékelése ennél jóval összetettebb és szubjektívebb jelenség. Daniel N. Stern nyomán az objektív, lineáris, naptári értelemben vett időt kronosznak hívjuk, míg a szubjektív idő a kairosz. A kairoszban valami történik, amely cselekvésre, valódi változásra indít.  

Néha olyan, mintha az idő „gömbben lenne”, „gyöngy az idő” – ahogy Weöres Sándor fogalmazott. A gyöngy a tökéletesség, a megbonthatatlan egység, de egyben a mozgásban lévő forma, nincs olyan pont a felületén, amelyen biztosan állni tudna. Az idő sem megállítható, sőt néha talán azt érezzük: minél inkább szorítjuk, annál inkább kicsúszik a kezünk közül. Mint az igazi természeti erőket, amik túlmutatnak rajtunk, nem tudjuk őket befogni, de talán együtt tudunk működni velük.   

Benned milyen belső kép él az időről? Időegyenes? Homokóra? Ketyegő másodpercmutató? Emlékszel olyan pillanatokra, amikor az órát figyelted és csak úgy vánszorgott az idő? És olyanokra, amikor elillant?  

A kisgyerekeknek nincs időérzékük, még az időtlenségben élnek, kisgyerekkorunkban az időt néha éjszakákban mérjük, így tagoljuk napokra („mennyit kell még aludni…?”), és ebben az időszakban nem ritkák az olyan kérdések, mint a „ma ma van? Vagy ma holnap van?”. Kiskorunkban a jövő csak azt jelenti, nem most: fél perc vagy fél óra várakozás is végtelennek tűnik, egyre megy. Ebben a sajátos időtlenségben nincsenek határidők, optimális esetben nincsen űzött sietség: csak a felnőtt sietteti, próbálja a külső elvárásokhoz igazítani a gyerek belső ritmusát. Ezt teheti többnyire ügyesen terelve, de sürgetve, szorongást keltve is. Az időhöz így társulnak érzések, elvárások. De az érzések mindenkor hatnak is arra, hogyan érzékeljük az időt.  

A vírus hatása az időérzékelésünkre 

Az idő - ha van - 

tágul-görbül, mint a tér: 

mosttól mostig tart. 

Einstein szerint az időnek egyetlen oka van: minden nem történhet egyszerre. (Miért érezzük azt, hogy mostanában mégis minden egyszerre történik?) Azt is hozzá és az ő téridő elméletéhez köthetjük, hogy a tér és az idő összefügg (bár kétségtelen, hogy a fénysebességnek egyelőre a közelébe sem jutunk). 

A járvány megfékezését célzó korlátozó intézkedésekkel, a távoktatás és a home office bevezetésével megváltoztak a terek, amelyekben az életünk zajlik. Az életterünk beszűkült. A kényszerű otthonmaradással a különböző megélt szerepeink is egy térbe szorultak, a tevékenységeink összesűrűsödtek, és óhatatlanul felborították az időhöz való viszonyunkat is. 

pexels-photo-4112287.jpeg

Az időérzékelés tudatos folyamat. Mivel a figyelmünk véges kapacitású, így minél több dologra figyelünk, annál kevésbé érzékeljük az időt. Mivel nincs kapacitása az agynak erre is figyelni, alábecsüljük a múló időt. Ha kellemetlenül érezzük magunkat, vagy unatkozunk, ha türelmetlenül várakozunk, vagy félelmet érzünk, akkor úgy érezhetjük, hogy az idő lassabban múlik. 

Az élet belső és külső ritmusa közötti összehangoltságra a világjárványhoz kapcsolódó intézkedések is hatást gyakorolnak. A korlátozásokkal kizökkentünk a megszokott életritmusunkból, és ezáltal az időérzékelésünk is megváltozott. Van, aki szerint az idő lelassult, van, aki szerint felgyorsult, és olyan is van, aki mindkét jelenséget érzékeli a saját életében.  

"Az én fejemben egy évkör jelképezi az idő múlását, de tavaly márciustól idén márciusig a fejemben őrzött kép megváltozott. Valahogy a szimbolikus belső pályámon a március közepe most nem ugyanott volt, mint tavaly. A fejemben nem telt még el egy év. Mintha a fizikai találkozások hiánya miatt nem úgy éltem volna meg az idő múlását, ahogy szoktam, mintha rövidebb szakasz lett volna ez az egy év. Ez azért furcsa, mert közben azt is érzem, hogy sokkal kevesebb időm van. Időm persze ugyanannyi van, csak egymásra torlódtak, és párhuzamosan futnak a szerepeim, mint amikor sok alkalmazás van egyszerre nyitva a mobilomon. Valahogy az egész rendszer lassabb és hamarabb le is merül." - Széles Zsuzsanna saját élménye 

A szubjektív megéléseinkben mintha mostanában gyakrabban összezavarodnánk, hogy az időnk veszendőbe megy vagy összeprésel vagy mindkettő egyszerre. Hogyan teljesítsünk, koncentráljunk a jelenben, ha elbizonytalanít a jövő? Vagy hogyan fókuszáljunk a jövőre, ha beterítenek, maguk alá temetnek a jelen feladatai?  

 AZ EMBERI ÁLLAPOTRÓL  

bizakodj — lévén 

helyzetünk mindenkor a 

l e g pillanatnyibb 

A pandémia miatt megváltozott életünkben a jövőperspektíva is átalakult, minden bizonytalanabb, és mintha az ismeretlenek vagy a lehetséges kimenetelek száma is több lenne, mint amihez korábban hozzászoktunk. Nem tudunk úgy tervezni, mint ahogy megszoktuk. 

Rosemary Sword és Philip Zimbardo állítása szerint a pszichológiai időérzékünk – vagyis időperspektívánk – igen fontos szerepet játszik abban, ahogyan a velünk történt dolgokat szemléljük, a jelenben döntést hozunk, és ahogy a jövőhöz viszonyulunk. Ha érdekel, milyen most az időperspektíva-profilod, itt kitöltheted a tesztet. Érdemes szem előtt tartani, hogy attitűdünk alakítható, saját hozzáállásunkon is múlik, hogy mihez kezdhetünk a jelenlegi helyzetben. Szerepünk van abban, hogy a jelen állapotból mit építünk be a jövőbe, ez pedig gátol, vagy segítségünkre lesz.  

Elgondolkozhatunk azon is, nem a jövő tervezhetőségének gondolata volt-e korábban illúzió? Mi van, ha a jövő csak egy következő most? Azzal viszont lehet dolgunk, hogy mitől lesz értéke számunkra. Ha a jövő perspektívájából nézünk visszafelé, mitől lenne értékes ez az időszak? Hogyan hoztam ki az elérhető jót a magam számára? Mire szánjak időt, hogy a jelenben jobban legyek? Mi az, amim van és a jövőben is segítségemre lehet?   

ESTI FOHÁSZ 

Ahova nézek: 

csak tennivalót látok. 

Szemhéjam, segíts! 

A kényszerű otthonmaradással elvesztek helyek, ahová korábban jártunk, sokkal kevesebbet jövünk-megyünk, átalakult a tér, amiben létezünk. A tevékenységeink jelentős része az online térbe költözött. Fizikailag jóval kevesebbszer kell helyszínt változtatnunk az elfoglaltságaink között, így azok időben is közelebb kerültek egymáshoz. Nem hagyunk elég időt köztük saját magunkra.  

Korábban ez a „zsilipelés”, belső áthangolódás egyik dolgunkról a másikra, sokszor éppen az üresjáratnak megélt helyzetekben történt meg, spontán: közlekedés közben, várakozás alatt, folyosói beszélgetés során. Ha egész nap egy szobában ülünk, nem kell sem a tantermek, sem az iroda és a tárgyalók, sem az otthonunk és a munkahelyünk között jönni-menni. Emiatt szükségszerűen elmosódtak a határok az egyes életterületek és szerepek között. Pedig az átzsilipelés segít abban, hogy lélekben és fejben is megérkezzünk a következő helyzetbe.

pexels-photo-6466385.jpeg

Megfigyelted már, hogy egy csendben eltöltött pár perc, egy lassabban elszürcsölt tea vagy más apró rítus hogyan segít a „zsilipelésben”? Mi az, amit megtehetsz, hogy ilyen perceket találj vagy nyerj önmagad számára?   

Az online tér lehetőséget ad, mert tudunk kapcsolódni másokkal, a virtuális térben azonban másképp történnek a dolgok, másképp zajlik a kommunikáció. Ez a fajta jelenlét és figyelem sokkal megterhelőbb és fárasztóbb. Könnyen előfordul, hogy közben a saját testünkkel kevésbé kapcsolódunk. Miközben minden figyelmünk a monitorra szegeződik, testünk a saját fizikai valóságunkban van. Két világra kell, kellene figyelnünk egyszerre, és észlelni a jelzéseit. Figyelsz a tested jelzéseire ebben az új életmódban? Hogy van? Érzed, ha elfáradsz? Kizsigereled a tested vagy támogatod? Állj fel néha, mozgasd meg magad, egyél, igyál teremts új szokásokat, amik a fenntarthatóságot biztosítják ebben a megváltozott működési módban.   

Halaszthatatlan 

semmittennivalóm van. 

Kérlek, ne zavarj. 

Az idővel való gazdálkodás témája előhív egyfajta üzleti szemléletet, de nem lehet mindig teljesítménymódban lenni. Érdemes tudatosan időt hagyni az üresjáratra is, amikor csak vagyunk, és a figyelmünk egy fókuszált állapotból átválthat egy ellazultabb, szemlélődő üzemmódba. Önmagunkra figyeléshez számos technika elérhető a neten (relaxáció, meditáció, légzőgyakorlatok, jóga, mindfulness gyakorlatok, miről már egy korábbi cikkünkben is írtunk), de az is éppen elég, ha egy nap párszor csak úgy vagyunk, és semmit teszünk. Nem rágódunk a tegnapi dolgokon, nem agyalunk a holnapi határidőn, a tudatunkkal a valós időben maradunk, és önfeledten átadjuk magunkat a jelen pillanatnak. Ilyenkor tud az élet is belépni a pillanatba. Ennek során olyasmit is észrevehetünk, aminek az észlelését a koncentrálás és feladatmegoldás során elmulasztjuk. 

Amikor a figyelmünk megnyílhat a finom érzékszervi észlelések felé, könnyebben meghalljuk a madarak csiripelését, (amit egyébként is hall a fülünk, csak nem észleli a figyelmünk), könnyebben észrevesszük, hányféle árnyalata van a zöldnek a természetben, vagy, hogy egyébként milyen érzetek vannak a testünkben, és hogy milyen érzések kavarognak bennünk. Ez így nagyon filozofikusan hangzik, de idézd csak fel, hány ilyen élettel teli pillanatra, élményre emlékszel!  Akkor tudunk jól lenni, és még igazán jól teljesíteni is, ha időről-időre töltődünk, ha nem merítjük le az elemeinket. 

A természet ereje 

ÚTIKALAND 

Egy pille illeg 

hajóm orrán: bámulom: 

most ő kormányoz. 

A szabadban töltött idő szerepe is felértékelődött. A természet minden érzékünkre hat, ami egy komplex idegrendszeri élmény, így – a környezetpszichológiai kutatások szerint is - jó hatással van a mentális működésünkre.   

Az elmúlt egy évben lassan a pozitív pszichológiából is elegünk lett, valahogy semmitmondóvá váltak az okos tippek. Már nehéz tudatosan pozitívnak maradnunk, értelmet és örömöt viszont találhatunk abban, ami van. Ha kimész a szabadba, a természet él, moccan, susog, zizeg, nem állt le, a növények nőnek, az évszakok forognak, a Nap felkel és lenyugszik, működik az a rend, amelynek élőlényként mi is a részei vagyunk. Lehet, hogy éppen ez adhat támpontot ebben a megváltozott időészlelésben.  A napirend - szó szerint is - segít adott napon belül is tartani a rendet: időben kelni, időben elvégezni, amit kell, időben lefeküdni, időt hagyni, időt szánni mindarra, ami fontos. Ha ünnep jön, arra lélekben készülni. Ha nem jön a tavaszi hangulat, akkor venni egy csokor tulipánt, és engedni, hogy hasson ránk.  

Ha meg tudod oldani, időről időre sétálj egyet arra, ahol fákat, bokrokat, virágokat látsz! Távolodj el kicsit a saját mindennapos gondjaidtól, ha lehetséges, menj fel egy dombra, nézz körül magasabbról. Érezd, hogy haladsz az úton, eljutsz rajta egyik helyről a másikra, mozgásban vagy. Próbáld ki, és érints meg egy fát. Érezd, hogy ő is él, te is élsz. Érezd az erejét, törzsének stabilitását, lásd meg óriási lombkoronáját, és képzeld el, hogy a felszín alatt, legalább akkora gyökérzete tartja meg őt biztosan. Mi bennetek a közös? Mit tanulhatsz tőle? Mi köt össze benneteket?  

ÉBREDÉS 

fölépíteni 

és belakni magamat 

napmintnapmintnap

Neked mit jelent az idő? - Mihez kezdjünk a pandémia alatt megváltozott időérzékelésünkkel? Tovább
Mit tegyünk, ha krónikus beteg van a családban? - Palkovits Nóra és Szatmáry-Czégényi Boglárka pszichológusok írása

Mit tegyünk, ha krónikus beteg van a családban? - Palkovits Nóra és Szatmáry-Czégényi Boglárka pszichológusok írása

hospice-1797305_1920.jpg

A koronavírus mellett a krónikus betegségek is komoly terhet rónak a családokra. Különösen igaz ez a jelenlegi helyzetben, amikor sok szűrés, halasztható kezelés elmaradt, az ápolás pedig a családtagokra hárul. Mit tehetünk családtagként, ha krónikus beteg van a családban? Hogyan segíthetjük leginkább a felépülést?

2021.04.16. Írta: Palkovits Nóra és Szatmáry-Czégényi Boglárka, borítókép: truthseeker08, Pixabay

A betegségek témája köré szerveződő sorozatunk első cikkében a Covid19 saját élményű bemutatásáról és egészségpszichológiai vonatkozásairól olvashattatok.

Korunk egyik nagy kérdése, hogy a járvány a társas beszélgetéseink, kollektív gondolkodásunk, egyéni tapasztalataink nyomán milyen jelentéssel él bennünk tovább és milyen nyomokat hagy bennünk. A szociális távolságtartás állandó élményeként vagy épp a globális közösséghez tartozás megtapasztalásaként (“a világ másik végén élők pont azt élik meg, amit én”) marad meg emlékezetünkben? Mivel a most dúló járványhelyzetben nincs biztos módszer a betegség megelőzésére, az információk pedig sokszor ellentmondóak a vírus terjedésével kapcsolatban, sok szorongást és feszültséget élhetünk meg mindannyian a mostani időszakban.  

Vannak azonban olyan betegségek, melyeknél a preventív szemlélet kialakítása bizonyítottan hatékony, így ennek elsajátításával már fiatal felnőtt kortól sokat tehetünk saját magunk és családunk egészségéért.

(forrás: Urbán Róbert: Az egészségpszichológia alapjai, ELTE PPK, 2017)

A betegség fogalma egyénenként, családonként és kultúránként más-más reprezentációban jelenik meg a gondolatainkban, eltérő színezettel kerül, vagy épp nem kerül szóba beszélgetéseinkben. Az utóbbi eset gyakran a betegséggel járó stigmatizációról árulkodik. A betegség épp úgy az életünk része, mint az erőnk teljében töltött időszakaink, amelyet egészségnek nevezünk. Az egészség definíciója az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint több és komplexebb, mint pusztán a betegség hiánya.

stethoscope-840125_1920.jpg

Kép: Parentingupstream, Pixabay

Krónikus betegség, ami mindenkire hatással van

A krónikus betegség hosszan tartó, lassú lefolyású betegséget vagy egészségi állapotot jelöl. Ebben az esetben a teljes gyógyulás nem mindig elérhető, a teljes gyógyulás hiánya pedig önmagában is veszteséget jelent. Életünk bármely szakaszában megjelenő krónikus betegség krízishelyzetet teremt, a krízissel való megküzdés pedig időbe telik.  

Minőségi változás azonban krónikus betegség esetében is elérhető, a kóros folyamatok lassíthatóak, vagy megállíthatóak. Cél lehet, hogy a betegséggel együtt is minél egészségesebb, minél teljesebb életet tudjon élni az érintett. 

A család rendszerszintű megközelítésében azt az elvet alkalmazzuk, mely szerint az egész több, mint a részek összege, vagyis az egyes tagok viselkedése, vélekedése nem csupán összeadódik, hanem létrehoz egy olyan többlet tartalmat, amely mentén egyedivé, más rendszerektől elkülönültté válik. A rendszeren belül az egyes tagok eltérő mértékben és módokon, de mind hatással vannak egymásra, ennek értelmében bármelyik családtag életében fellépő változás, nehézség a család egészére kihatással lesz.  

Ez tehát azt jelenti, ha egy családtag megbetegszik, az nem csak az ő erőforrásait fogja igénybe venni, hanem a rendszer összes tagjától egy új, sajátos alkalmazkodást kíván. Ezeket a sajátos szerepeket érdemes az élhető egyensúly szempontjából tudatosítanunk.

Milyen szerepekbe kerülhetünk, ha krónikus beteget ápolunk?

A betegség megjelenése nem csak a beteg számára jelent adaptációs folyamatot, a család többi tagja is új kihívásokkal, és korábban nem ismert, nem gyakorolt, nem megszokott feladatokkal szembesül. Ilyen feladat lehet a beteg ápolása, úgynevezett instrumentális támogatása, amikor fizikai jelenlétünkkel és erőnkkel segítjük őt például mozgáskorlátozottság, ágyhoz kötöttség esetén. Máskor érzelmi, lelki támogatással kerülünk családtagként segítő szerepbe egy szerettünk vagy barátunk mellett.  

Az újfajta feladatok egyben átrendeződést igényelnek a saját, korábban megszokott tevékenységeinkben. Nem ritka az életmódbeli váltás a teljes családnál, például diabétesszel vagy krónikus magas vérnyomással élő családtag esetén, így ezzel is egyfajta közösségi támogatást nyújthatunk a betegségben aktívan érintett személynek. Ilyenkor a testmozgás, a táplálkozás területén honosodhatnak meg új szokások, amiben támogató lehet a nem érintett családtag együttműködése is. Ez még prevenciónak is jól jöhet, ha az említett betegségek családi halmozódásának kockázatára gondolunk.

elder-1425733_1920.jpg

Kép: menchu, Pixabay

Számottevő erőforrást igényel a betegség megjelenésekor a családban, az adott személy betegségszerepének alakulása is. Gyakori, hogy az elfogadás és az együttműködés akadályokkal teli, ami konfliktusokat, a kapcsolatok terheltségét eredményezi. Ez különösen igaz, ha állandósul a betegszerep.  

Az átrendeződés, az új feladatok, a betegséget övező bizonytalanság, gyakori szorongás legtöbbször megnehezíti a családtag egyéni feladatait, szerepvitelét, amire sokféle válaszreakciót adhatunk.

Lehetséges, hogy belehelyezkedünk egyfajta kompenzációként a “jó gyerek/testvér/partner” szerepébe, és csak arra ügyelünk, hogy “ránk ne legyen gond”, ilyenkor előfordul, hogy túlteljesítünk a családon kívüli szerepeinkben, például a munkahelyen, az iskolában, hogy úgymond kárpótoljuk a családot a nehézségekért saját sikereinkkel.  

Hasonló mellérendelt szerep, ha a saját jelentkező szükségleteinket háttérbe szorítjuk, a saját szorongásainkat nem kommunikáljuk, azaz nem jelenítjük meg a családi rendszerben, ha valami nem megy jól, ha nekünk magunknak is támogatásra lenne szükségünk.  

A fent említett szerepmódosulások egyik gyakori velejárója, amikor a gyerekszerep megélése ütközik akadályokba az új feladatok megjelenésével a családban. Amikor a gyerek sokszor tudattalanul érez felelősséget az életkorán túlmutató problémák megoldásában, és időről-időre felnőtt, gondviselői szerepet vállal magára. 

A leírt reakciók, új szerepek kialakulása természetes válasz a betegség, mint kihívás megjelenésekor, ugyanakkor fontos, hogy hosszú távon kezeljük a keletkezett “figyelem-deficitet” és a visszatartott, “elhallgatott” szükségletek problémáját a többi a családtag életvezetésében, mivel a család egy rugalmas, változásra képes rendszer, ami az egyéni igények kifejezésén keresztül alakítható.  

Az a családtag, aki aktívabban szerepet vállal a beteg ellátásában, mind fizikai, mind mentális szempontból megterhelődhet. Ebben segíthet például a tudatos időbeosztás, a szabadnapok beiktatása. A családi rendszerben sok erőforrás lehet, közös figyelemmel és a feladatok elosztásával könnyebben tehermentesítjük egymást. 

Mi történik velem egyéni szinten?

A Covid19 betegség jelen tudásunk szerint eltérő módon és mértékben, de minden korcsoportra veszélyes lehet, mégis eltérő reakció, viselkedés figyelhető meg az embereken. Ugyanez elmondható az örökletes betegségekhez fűződő preventív egészségmagatartásunk kapcsán. Attól függően, hogy egy esemény vagy adott esetben egy betegség megjelenésével kapcsolatban milyen meggyőződéseink vannak, kétféle típust különítünk el. 

A szenzitizátor módon működő emberek jellemzően erőteljesebben reagálnak a testük jelzéseire, többet monitorozzák az egészségi állapotukat, ami szorongóbbá teheti őket. Előnye lehet azonban ennek a beállítódásnak, hogy a testükre irányított folyamatos figyelmüknek köszönhetően a szenzitizátorok gyakrabban járnak el szűrővizsgálatokra, így az esetleges betegségük, már a kezdeti szakaszban felismerhetővé válik, ami a prognózis szempontjából kiemelt jelentőségű. 

A represszorok ezzel szemben kevésbé aggódnak saját egészségük miatt, sokkal kijjebb esik számukra az a zóna, amit már veszélyesként értékelnek. Előnye ennek a megközelítésmódnak, hogy sokkal kevesebb negatív gondolat jelenik meg a világról alkotott kiértékelésük során és sokkal inkább bíznak a saját erejükben, megoldó készségükben az életük számos területén. 

Mint ahogy látjuk, egyik esetben sem jó vagy rossz stratégiákról beszélünk, hanem olyan szemléletmódokról, melyek mentén megszűrhetjük az információt és a megküzdésünket a kihíváshoz igazíthatjuk. Probléma főként akkor jelentkezik, ha valamelyik kiértékelési mód szélsőségesen aktívvá válik, mert meggátolja az élet hirtelen változásaihoz való rugalmas alkalmazkodást.

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a krónikus betegségekről való gondolkodásomba beengedem azt a tapasztalati tudást, amit a családi élményeimből hozok (például: ha valaki vesedaganattal küzdött a felmenőim között, elmegyek évente hasi ultrahangra), ezzel figyelmet szentelek egy dedikált időben a prevenciónak, ugyanakkor nem olvasok minden nap újabb és újabb cikkeket a témában, hogy növeljem a szorongásomat.  

A felelős magatartás kialakításakor fontos szempont, hogy valamit ne túlzó vagy alulműködő szinten csináljunk. Gondoljuk végig a lehetőségeinket, a jó és rossz kimeneteket egyaránt, mert így tudunk egy élhető viszonyt kialakítani a betegséggel, akár a saját magunk, akár a hozzátartozónk esetében.

Mit tegyünk, ha krónikus beteg van a családban? - Palkovits Nóra és Szatmáry-Czégényi Boglárka pszichológusok írása Tovább
Tények és tévhitek a karriertervezésről

Tények és tévhitek a karriertervezésről

b_v_0082_3.jpg

A karrierről és az életpálya-tervezésről mindenkinek vannak elképzelései. Nemcsak a saját karrierjét illetően, hanem általánosságban is. Ezek az elképzelések, hiedelmek erősen hatással vannak ránk, amikor a saját jövőnkről gondolkodunk, vagy amikor döntéseket hozunk. Ebben a cikkben azokról a hiedelmekről osztok meg néhány gondolatot, amelyekkel a leggyakrabban találkozom a mindennapokban.

2021.04.09. Írta: Pintér Fanni a Corvinus Hallgatói Támogatás pálya- és karriertanácsadója, pszichológusa, borító: Bera Viktor, Közgazdász

Karrier? Életpálya?  

A tévhitek dobogójának legfelső fokán egészen biztosan az az elképzelés állna, hogy a karrier egy folyamatosan felfelé ívelő, de legalábbis előre haladó egyenes pálya. Talán ezért is segíthet, ha inkább a szakmai életút kifejezést használjuk, hiszen, ha egy utat képzelünk magunk elé, akkor jobban meg tudnak jelenni a kanyarok, fel-le ívelések, elágazások, ösvények. Mert a karrier bizony egy ilyen út. Élő és dinamikusan változó rendszer, amelyben alkalmazkodunk, fejlődünk, tanulunk és újrakezdünk. 

Annak ellenére, hogy sokszor egy folyamatosan felfelé ívelő pályaként képzeljük el a karriert, arra is hajlamosak vagyunk, hogy statikusan gondolkodjunk a szakmai életpályánkról. Mintha egy pontban meghatározható lenne a kezdete vagy a vége, vagy mintha egy-egy választásunkkal az egész előttünk álló utat előre meghatározhatnánk. Jellemző, hogy az egyetemi évek elejéhez kötjük a karrierünk kezdetét, vagy esetleg az első munkahelyre való belépést olyan végleges döntésnek gondoljuk, ami kizárhat sok más lehetőséget.

b_b_45_1.jpg

Kép: Burkus Brigitta, Közgazdász

Bár fontos mérföldkő mind az egyetem, mind az első munkahely, de valójában az életpályánknak semmiképp sem a kezdete vagy a vége. Attól még, hogy közgazdásznak tanulunk nagyon sokféle módon valósíthatjuk ezt meg, hiszen nincs két egyforma szakmai életút. Mégis néha olyan, mintha a karrierről csak előre tekintve, jövőorientáltan vagy visszatekintve a múltba, retrospektív módon lehetne gondolkodni. Pedig, ha belegondolunk, valójában a jelenben tudunk a legközelebb lenni önmagunk aktuális vágyaihoz, elképzeléseihez. 

Már rég tudnom kellene, hogy mit szeretnék? 

Szeretjük azt gondolni, hogy azok az emberek, akik örömmel, szenvedéllyel végzik a munkájukat vagy sikeresek, már hamar tudták, mivel szeretnének foglalkozni, és tudatos, egyértelmű lépéseket tettek annak érdekében, hogy elérjék céljaikat.  

Valóban vannak olyan emberek, akik már életük egy korai szakaszában rátalálnak arra, amit később hivatásuknak tudhatnak. Nehéz megmondani, hogy ez min múlik, de egészen biztosan szerepet játszik benne a személyiség, a környezet és a lehetőségek. Talán a véletlen vagy a szerencse is.  

Néhányan valóban tudhatják akár egész korán, hogy mi érdekli őket, de sokan hosszabb utat járnak be, mert a saját vágyaik nem feltétlenül összeegyeztethetőek a környezetük elvárásaival, vagy sokoldalú érdeklődésük miatt félnek attól, hogy ha valami mellett elköteleződnek, akkor egy másik dologról lemaradnak, vagy talán csak nem ismerik, melyik választás merre viheti őket. 

A valóság a sikeres önmegvalósító emberekkel kapcsolatban sokkal inkább az, hogy ha megkérdezzük őket, akkor egy olyan történetet mesélnek el, amelyben sok kérdés, dilemma, próbálkozás, újrakezdés, tanulás és befektetett munka a főszereplő. 

Nem is túl reális tizennyolc évesen dönteni abban a kérdésben, hogy mit szeretnénk csinálni a hátralévő életünk jelentős részében. Abban tudunk dönteni, hogy elinduljunk valamerre, ahol aztán elkezdhetünk megtanulni gondolkodni önmagunkról. A tapasztalatszerzés, azaz a tökéletes helyett a lehetséges kipróbálása azért különösen fontos, mert sokszor az igenek a nemekből tudnak megszületni.

b_v_0113_3.jpg

Kép: Bera Viktor, Közgazdász

Gondoljunk csak a gasztronómiai ízlésünkre: kóstolás mentén formálódik. Amíg nem ismerünk egyetlen ízt sem, addig szinte lehetetlen megbecsülni, hogy mi az, ami ízleni fog, mi az, ami kevésbé. Színek, illatok alapján már tudunk előjelzéseket tenni, de többnyire ezt is tapasztalás alapján szoktuk. Minél több ízt ismerünk, annál jobban meg tudjuk jósolni, hogy mi az, amit kedvelni fogunk, és mi az, amit kevésbé. Ez pontosan így van az életpályánkon való eligazodásban is. Nem attól lesz a döntésem tudatos, hogy biztosan meg tudom mondani, hogy hova vezet, mit fogok érezni, mit fog nekem adni, hanem attól, hogy éber maradok és figyelek. Figyelek arra, hogy az engem ért hatások, találkozások, élmények milyen érzéssel töltenek el, hova visznek, és meghagyom magamnak a választás szabadságát, vagyis azt, hogy a tapasztalataim alapján formálom a döntéseimet. 

Ha valamit kipróbálok, és aztán úgy döntök, mégsem abba az irányba szeretnék továbbmenni, akkor eggyel több tapasztalat van a hátizsákomban, amit igazodási pontként el tudok helyezni a saját térképemen. Egy-egy ilyen szakasz sosem zsákutca, legfeljebb kerülőút, de közben olyan kompetenciákkal gazdagodhatok, amik máskor, máshol, máshogyan hasznomra válhatnak.  

A tudatosság tehát nem azt jelenti, hogy megpróbálom megjósolni a megjósolhatatlant. Tudatosnak lenni sokkal inkább azt jelenti, hogy törekszem arra, hogy reflektíven tudjak rátekinteni az engem ért hatásokra, és merjek feltenni magamnak kérdéseket. 

Az egész életem egy döntésen múlik?

Sokunknak lehet ismerős, hogy egy-egy döntési helyzetben úgy érezzük, hatalmas teher nehezedik a vállunkra, és talán minden azon múlik, hogy mit választunk. Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy gyakran a lehetőségek tárháza is végtelennek tűnik. Így minden elköteleződés tulajdonképpen egy lemondás is. Lehet-e jó döntést hozni anélkül, hogy jelen lennénk az itt és mostban? Egyáltalán mi a jó döntés definíciója? Honnan fogom tudni, hogy jól döntöttem? 

A döntésre hajlamosak vagyunk statikus pillanatként tekinteni, miközben a legtöbb döntésünk egy hosszú, dinamikus folyamat része. Vagyis a döntéseink nagy része nem a döntés pillanatában születik meg. A választás nem redukálható az adott pillanatra, hiszen sok hatás érvényesül bennünk akkor és ott. A saját tapasztalataink, mások véleménye, a gondolataink az érzéseink mind-mind részei a döntéseinknek.  Viszont tudatosíthatjuk, hogy miről is döntünk valójában az adott helyzetben.

sz_zs_0017_jpg_1.jpg

Kép: Szép Zsóka, Közgazdász

Gyakran annyi terhet pakolunk egy-egy döntésünkre, hogy nagyon meg is nehezítjük ezáltal. Ha például úgy gondolom, hogy egy mesterképzés kiválasztásával eldöntöm az egész jövőmet, akkor ennek a döntésnek érzelmileg nagyon nagy súlya lesz. Érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy mi minden múlik a döntésemen? Az is, hogy tíz év múlva sikeres, boldog és kiegyensúlyozott leszek-e, mind a munkámban, mind a magánéletemben? Érezzük, hogy egész másként tekintünk egy döntésre, ha ilyen nagy súllyal terheljük meg. Pedig ebben a helyzetben is az a fontos, hogy önazonosak legyünk a választásainkkal, hiszen azt, hogy tíz év múlva milyen lesz az élet ezer más dolog is befolyásolni fogja. Vajon meg tudom magamnak engedni azt, hogy máshogyan érezzek, máshogy gondoljak valamit? Tudok elfogadó lenni önmagammal? Meggondolhatom magam? Hibázhatok? Hiba-e egyáltalán, ha utólag valamiről máshogy gondolkozom?  Komoly erőforrást jelent, ha ezekre a kérdésekre megengedően tudunk válaszolni.  

Nem kell, sokkal inkább lehet

Vajon a “kell” tud valódi elköteleződést jelenteni, lehet-e rá építeni? Ezen a ponton szerintem fontos a realitás szerepét hangsúlyozni, mert valóban vannak kötelező dolgok az életünk során. Ha egyetemre szeretnék menni, akkor le kell érettségiznem. Ha diplomát szeretnék szerezni, akkor szakdolgozatot kell írnom. A fontos az, hogy tudjunk saját motivációkat találni a vágyak megvalósításának útján. A karrierrel kapcsolatos választásaink, döntéseink esetében is azt érdemes végiggondolnunk, hogy mit szeretnénk, mire van lehetőségünk, és ez a kettő hogyan viszonyul egymáshoz. Ha a környezeti vagy társadalmi elvárás nyomaszt, akkor az nem tud valódi elköteleződést jelenteni.  

Az életpálya-menedzsment hasonló az építkezéshez. Nem lehet a tetővel kezdeni. Gyakran esünk abba a hibába, hogy túlságosan a jövőre fókuszálunk, és emiatt nehezen igazodunk el a jelenben.  

Sem a saját életemet, sem a világ változásait nem tudom megtervezni előre. Lehet, hogy a jelenlegi prioritásaink közvetetten nem járulnak hozzá az általunk kitűzött célhoz, mégis itt és most fontosak számunkra. Minél több belső igazodási pontunk van, vagyis minél inkább ismerjük önmagunkat, annál önazonosabban tudunk választani.

o_zs_0021.jpg

Kép: Őrsi Zsanett, Közgazdász

Valakivé válni 

Carl Rogers pszichológus gondolatait kihangosítva: mindenkiben megtalálható az erő, amelynek segítségével fejlődni és növekedni tud (Rogers: Valakivé válni – A személyiség születése, 2015). 

Valakivé válni nem egy pillanat műve. Sokkal inkább a folyamaton van a hangsúly. Ahogyan a személyiség hatással lehet az életpályára, úgy az életpálya is hatással lehet a személyiségre. A kérdés, hogy tudunk-e úgy tekinteni a tanulásra, a munkára, mint egy olyan lehetőségre, ahol megfogalmazhatjuk saját magunkat? A saját történetemet milyen történések mentén szemlélem? Mik az én meghatározó élményeim? 

Az én legmeghatározóbb élményeim között az életpálya építés tekintetében egészen biztosan találkozások, lemondások, elbizonytalanodások, újrakezdések szerepelnek, amelyek hol tapasztalattá, hol inspirációvá váltak a történetemben, és segítettek haladni. A legizgalmasabb pedig az, hogy ez még korántsem a vége.  

Ha úgy érzed, inspiráltak a felvetett kérdések, vagy esetleg máshogy gondolkodsz a témáról, és szívesen beszélgetnél velünk, a Hallgatói Támogatás segítő szakembereivel ilyen és ehhez hasonló kérdésekről az életpályád kapcsán, akkor jelentkezz hozzánk egyéni tanácsadásra!

Tények és tévhitek a karriertervezésről Tovább
Mit tehetünk a fiatalkori kiégés ellen? – Dr. Németh Marietta szakpszichológussal beszélgettünk (I. rész)

Mit tehetünk a fiatalkori kiégés ellen? – Dr. Németh Marietta szakpszichológussal beszélgettünk (I. rész)

burnout_1.jpgÉrezted már, hogy semmihez sincs motivációd? A fiatalkorban tapasztalt kiégésről szóló cikkek szinte futótűzként terjednek, emberek százezrei osztották meg őket. Miért érzi úgy megannyi fiatal felnőtt, hogy a fáradtságra, kimerültségre nincs logikus magyarázat? Hogy jobban megértsük ezt a jelenséget, Dr. Németh Mariettával, a Budapesti Corvinus Egyetem Hallgatói Támogatásának vezetőjével beszélgettünk.

2021. 03. 13. Írta: Burkus Brigitta / Borítókép: Keenan Constance, Pexels

Nemrég megjelent a témában egy cikk a 444-en, ami nagy nyilvánosságot kapott. Az írásból kiderül, hogy a fiatal felnőttkorban tapasztalt kiégés itthon sem ismeretlen: a fiatal generációk tagjai gyakran azt érzik, összeroskadnak a társadalmi elvárások és a végeláthatatlan munkafolyamatok súlya alatt. Persze csak titokban. A mindennapi teendők felhalmozódása és teljesíthetetlensége egy generációnyi halogatás-mestert termelt ki magából, akik tanácstalanul állnak saját élethelyzetük előtt. Sokan úgy érzik, kiégtek.

marietta.jpg

A képen Dr. Németh Marietta, aki 2003-ban kezdett el a Budapesti Corvinus Egyetem Diáktanácsadó Központjában dolgozni, ami egy éve bővült jelentősen, és jelenleg Hallgatói Támogatás néven működik.

Már itt is vagyunk a kiégés előszobájában

“A kiégés nem váratlanul, egyik pillanatról a másikra tör ránk, inkább azt mondhatnánk, hogy lassan és alattomosan érkezik” – mondja Dr. Németh Marietta. “Sok esetben mire az illető vagy a környezete észreveszi, hogy valami nincs rendben, addigra a folyamat már meglehetősen előrehaladott. Kialakulása akár évekig is eltarthat, miközben a kiégés lépcsőin lefelé vagy időnként felfelé araszolunk.”

Érdekesség, hogy a kiégés a korábban egészségesen működő, jól teljesítő személyeknél alakul ki gyakrabban. Mivel sok tünete másfajta betegségre is jellemző lehet, a pszichológus szerint fontos, hogy szakember mondjon véleményt a kialakult állapotról. 

burnout_2.jpg

Fotó: Karolina Grabowska, Pexels

“A depresszív tünetek általában megjelennek a burnout esetében is, de másképpen, mint a depresszióban.”

Fontos, hogy felismerjük, ha a kiégés felé haladunk, és minél hamarabb megfelelő stratégiát alkalmazzunk a megállítására. Amikor a kifáradás, kimerülés első jelei mutatkoznak, sok esetben nem megfelelő megküzdési módokat alkalmazunk.Ebben nemcsak a személy, hanem a munkahelyi környezet és a társadalmi elvárások is közrejátszanak. Érdekes megállapítás, hogy minél inkább megbecsüli a munkát az adott társadalom, annál magasabb a kiégés előfordulása – teszi hozzá a szakember.

A fiatal felnőtt azért különösen veszélyeztetett, mert jellemzően nagy lendülettel és bizonyítási vággyal veti bele magát a munkába, majd utána többnyire szembesül a valósággal, ez a reality shock. A pszichológus úgy gondolja, a kiégést a fiatal felnőttek között sem kizárólag önmagában a munka mennyisége okozza. „A folyamatosan magas érzelmi stressz vezet ide, ami az egyre magasabb elvárások, az állandó kihívások, a folyamatos változásokhoz és a komplex környezethez való alkalmazkodás kényszere, a gazdasági és egzisztenciális bizonytalanság és az állandó készenlét következtében alakul ki”.

Milyen tünetek formájában jelentkezik a kiégés?

“A kiégés legjellemzőbben energiacsökkenés formájában (fizikai, lelki és szellemi szinten egyaránt) jelentkezik. A leggyakoribb tünetei a kimerülés és reménytelenség érzése, a célok elvesztése, az inkompetenciaérzés, a csökkent produktivitás, a negatív önértékelés, az empátiás készség beszűkülése, valamint az érzelmi kiüresedés” – mondja Dr. Németh Marietta.

A burnout általában olyan krónikus stressz következtében alakul ki, aminek hosszan tartó elviselésében a szervezet kifárad. A munka világában ilyen tartós stresszt okozó tényezők lehetnek például a kiszolgáltatottság, a munkavégzésben a személyes kontroll és autonómia alacsony szintje, a bizonytalanság, ami fakadhat a munkakör tisztázatlanságából, szerepkonfliktusokból vagy a teljesítmény és karrierút körülhatárolatlanságából, de akár a folyamatok átláthatatlanságából is. 

“Ha tartósan jelen van a folyamatos, túlzott megterhelés vagy akár az alulterhelés, a túl sok vagy túl kevés felelősség, a nem komfortos munkakörülmények és a munkahelyi jó kapcsolatok hiánya (főnökkel vagy munkatársakkal), akkor ezek szintén szerepet játszhatnak a kiégés kialakulásában. Ha arra gondolunk, hogy stressznek nevezünk mindenfajta igénybevételt, ami alkalmazkodásra kényszerít minket, akkor a pandémia időszaka különösen stresszel teli, és sajnos elég régóta tart ahhoz, hogy kimerítse erőtartalékainkat. Lehet, hogy nemsokára vagy már most is beszélhetünk specifikusan Covid-kiégésről is.”

Mit jelent a kiégés?

“A kiégésre, vagy más néven a burnout-ra, mint tünetegyüttesre elsőként a hetvenes években figyelt fel Herbert Freudenberger pszichológus. Úgy gondolta, hogy a kiégés szempontjából a legveszélyeztetettebbek a “segítők”, például az önkéntesek és az egészségügyi szférában dolgozók, akik nagy lelkesedéssel, idealisztikus elképzelésekkel, ám csekély támogatással végzik munkájukat, és a munkavégzésbe teljes személyiségükkel bevonódnak. A folyamatosan nagy érzelmi igénybevétel, a munka eredményességének bizonytalansága, a kudarcok és a kevés megbecsülés kikezdik a motivációjukat, az elköteleződésüket, és a kezdeti lángolás kiégésbe fordul. Azóta töretlenül folyik a témakör vizsgálata, és további kutatások kiterjesztették a kiégés fogalmát a segítő szférán túli területekre is. A kiégést ma már tágabban értelmezzük: az egyén és munka viszonylatában létrejövő krízisnek tekintjük.” 

Dr. Németh Marietta szerint a kiégés egyszerűen fogalmazva a munka világának depressziója lett. A pszichológus úgy véli, bár nem azonos mértékben, de szinte mindenkit veszélyeztethet a kiégés.

Statisztikák szerint a felnőtt lakosság 15-20 százalékát érinti ez az állapot, és a számok folyamatosan növekvő tendenciáról árulkodnak. A felmérésekből az is kiderült, hogy a fiatal felnőtt korosztály az egyik legjobban veszélyeztetett társadalmi csoport– mondja a pszichológus. 

Kórképből kor-kép 

Manapság a kiégés jelenségét tömegesen észlelik magukon az emberek, így nagyon sokan magukra ismerhettek olvasás közben. Dr. Németh Marietta úgy fogalmaz: “a burnout kórképből kor-képpé vált”.

“A szerzők – többségükben a filozófus Byung-Chul Hanra támaszkodva –, a jelenséget korunk társadalmi-működési sajátosságából vezetik le.  A kontextus, amibe elhelyezik a problémát, egy merőben új nézőpontot kínál a megértéséhez. Eddig leginkább az egyén és a munkaadók felelősségét és tennivalóit hangsúlyozták a kutatók, és a gyakorlatban a pszichológusok, az orvosok, a HR-esek. Ennek következtében az egyén sokszor élte meg személyes kudarcként, hogy próbálkozásai csekély eredményre vezettek a kiégés tüneteivel való birkózásban.”

burnout_3.jpg

Fotó: Olia Danilevich, Pexels

“Kialakul a személyes kudarc élménye: azt tapasztalja, hogy tehetetlen, nem tud változtatni.”

“Ha azt tapasztaljuk, hogy nekünk valami nehezen megy, elvesztünk a feladatokban, minden nap csatába indulunk, de minden nap elveszítjük, ha belefásultunk az életünkbe, és boldogtalannak érezzük magunkat, akkor elkezdjük saját magunkban keresni az okát. Miben vagyok hibás, mit csinálok rosszul?  Nem vagyok elég okos, tehetséges, kitartó, egyáltalán mi a baj velem?”

“Az új értelmezési keretben a személyes felelősségről a társadalmi felelősségre irányul a figyelem, amivel együtt a személyes kudarc élménye enyhébb lehet, de legalábbis átértelmeződik: nem feltétlenül velem van a baj, amiért ezt érzem.” A generációs életérzésbe való elhelyezés elosztja az egyéni felelősséget:máris könnyebben lélegzünk, ha úgy látjuk, mások is ezzel küzdenek, nem vagyunk egyedül.”

Slow-living vagy betegszabadság? Mi lehet a megoldás?

Az Európai Unióban minden negyedik munkavállalót érintenek a munkahelyi stressz következményei. Az Európai Bizottság 2002-es kimutatása alapján az EU-15 országokban a munkahelyi stressz költsége megközelítőleg 20 milliárd euró volt évente. Ez az összeg azóta is tovább növekedett, és egy 2013-as felmérés eredményei szerint a munkahelyi stresszből származó hiányzások, a csökkent munkaképesség és a kimerült állapotban dolgozó munkavállalókból származó költségek összesen 514 milliárd euróba kerültek a munkaadók számára. Az USA-ban az éves egészségügyi kiadások mintegy 5-8 százalékát teszik ki az ebből származó költségek – mondja Dr. Németh Marietta.

A burnout jelenleg nem diagnosztikus kategória, tehát szigorú értelemben véve nem betegség, miközben egy jól elkülöníthető, jellegzetes tünetegyüttes és súlyos problémákat jelent. A skandináv államokban és a nyugat-európai országokban az orvos akár több hónapra kiírhat pihenésre, vagy részmunkaidőt javasolhat a kiégés tüneteivel, azonban Magyarországon ez sajnos nem így működik. Pedig a nem megfelelően kezelt munkahelyi stressz a második leggyakoribb munkával összefüggő megbetegedés, ami a kieső munkanapok 50-60 százalékáért felelős” (az első helyen a munkabalesetek állnak)

A szakpszichológus úgy látja, Magyarországon jelenleg nehezen elképzelhető, hogy „pusztán” munkahelyi stressz miatt a dolgozók táppénzre menjenek, és ezzel lemondjanak a fizetésük 40-50 százalékáról. Hozzáteszi, hivatalosan nem is mehetnek, legfeljebb ezzel összefüggő betegség miatt (ilyen például depresszió).

A szakpszichológus ennek ellenére úgy látja, társadalmi szinten elindultak megoldási törekvések.A megelőzés a burnout esetében is sokkal eredményesebb és olcsóbb megoldást jelentene – teszi hozzá Dr. Németh Marietta. A fenntartható fejlődéssel is kapcsolatban áll ez a kérdéskör, mert az erőforrások, így a humán erőforrások kihasználása helyett a fenntartható felhasználásra vonatkozónak az üzenetei.

burnout_4.jpg

Fotó: Belle Co, Pexels

“Stresszmentessé nem tudjuk tenni az életünket, de a kezelésében lehetünk hatékonyabbak.”

Napjainkban divatossá váltak olyan kifejezések, mint a „slow living” vagy ennek svéd csemetéje a lagom, amit magyarul „éppen elég”-re fordítanak. Mindezek a lassulásra és a fenntarthatóságra egyaránt felhívják a figyelmet”. Valóban itt az ideje a lassításnak, és érdemes figyelmet szentelni a munkán kívüli életterületeknek is. (Ki)kapcsolódni kellene és pihenni – de nem azért, hogy kirakhassuk a közösségi médiára!A pszichológus rámutat arra, hogy “teljesítménypihenés” közben valójában a közösségi média által generált megfelelési kényszernek dolgozunk. Ilyenkor a saját időnkből veszünk el, és csak tovább fogy az energiánk”.

A “teljesítménypihenés” helyett érdemes valóban azt csinálni, ami feltölt és pihentet, még akkor is, ha az olyan tevékenység, ami jelenleg nem számít trendinek– teszi hozzá Dr. Németh Marietta.

A pszichológus szerint a kiégésért a munkahelyek mikroklímája is felelős. A hangzatos work-life balance sok esetben csak egy szlogen maradt. Nagyon sok helyen nem működik, nem megvalósítható, mivel a körülvevő környezetben a teljesítményelvűség diktálja a normákat. Emiatt elkopnak az életnek azon területei, amik egyébként szükséges érzelmi muníciót szolgáltatnának.A kiégés a munkahelyen kezdődik, majd lassan az élet minden területére kiterjed.

Vannak szakemberek, akik a kiégést az egyik legnehezebben kezelhető és legveszélyesebb teljesítmény- és karrierkrízisnek tartják, ezért nagyon fontos, hogy megelőzzük, de legalábbis a kialakulás kezdetén vegyük észre, és merjük felvállalni az érzéseinket – mondja Dr. Németh Marietta. Ehhez azonban szerinte egy szemléletében és működésében is aktívan támogató társadalmi és munkakörnyezetre van szükség. Jelentős védőfaktort jelentenek a társas támogatás egyéb formái is, így egy jól működő család, a barátok köre vagy bármilyen megtartó közösséghez való tartozás.

A beszélgetés hosszúsága miatt az interjút két részletben közöljük. Bár a kiégés diagnosztizálása sokszor még egy szakembernek is problémát okoz, a saját bőrünkön érzékelt tüneteket egyéni szinten is lehet kezelni. A második részben a koronavírus-helyzet egyetemistákra gyakorolt súlyos hatásairól és olyan megküzdési stratégiákról lesz szó, amelyek segítségével megelőzhető vagy javítható a kiégés állapota. Kövesd a Facebook-oldalunkat, hogy ne maradj le róla!

Mit tehetünk a fiatalkori kiégés ellen? – Dr. Németh Marietta szakpszichológussal beszélgettünk (I. rész) Tovább
"A betegségemre nem gondolhatok úgy, mintha csak az én történetem lett volna" - Hogyan éltem meg a koronavírust egészségpszichológusként?

"A betegségemre nem gondolhatok úgy, mintha csak az én történetem lett volna" - Hogyan éltem meg a koronavírust egészségpszichológusként?

gui-avelar-rhegsxis4bg-unsplash.jpg

Elkaptam a koronavírust. Betegnek lenni nehéz, ez a járvány mégis sajátos abban, hogy soha ennyiszer nem írtuk le, mondtuk ki egy olyan vírus nevét, amiről ennyire keveset tudunk. Sokat tehetünk magunkért, ha a gyógyulás ideje alatt figyelemmel követjük, hogyan hat ránk a betegség, a felépüléskor pedig összegezzük az átélteket. Fontos, hogy mi történik velünk, de még fontosabb, hogy mit kezdünk a történésekkel. Hogyan segít az egészségpszichológiai nézőpont ennek megértésében? Hogyan támogatta egészségpszichológus énem önmagamat a betegség során, és hogyan segített az élmény tapasztalattá alakításában?

2021.03.10. Írta: Széles Dorottya alkalmazott egészségpszichológiai szakpszichológus, Corvinus Hallgatói Támogatás, borítókép: Gui Avelar, Unsplash

2020 szeptemberében elkaptam a koronavírust. A kezdeti tünetek észlelésekor nem erre gyanakodtam, azt hittem, kimerülés, esetleg meghűlés vagy gyenge influenza. Ám a tünetek fokozódtak, majd a szaglásom és ízérzékelésem elvesztésekor nehéz volt másra gondolni. A pozitív tesztet feketén-fehéren magam előtt látni szinte hihetetlen volt, hiszen a pandémia kezdete óta minden egyes lakáson kívüli kimozdulásomra nagyon ügyeltem, betartottam a szabályokat. A „miért pont én”, „hogy történhet ez meg velem”, „mit rontottam el”, „legalább egy menő utazás során kaptam volna el az Azori-szigeteken” gondolatok természetesen azonnal megjelentek. Nem tudom, hol és hogyan kaptam el a vírust. Fizikailag rosszul voltam, de tudatosítanom kellett, hogy ezek áldozathibáztató, beszűkült mondatok. Érthető, hogy ilyenek jutnak eszembe, de nem segítik a gyógyulásomat.

Fontos volt megerősíteni magamban azt a tudást, hogy elsősorban önegyüttérzésre van szükségem. Napokig igen gyenge voltam, ez a gyengeség-érzés szinte semmihez sem volt fogható, amit addig tapasztaltam. Pillanatok alatt kiszolgáltatottá váltam: fizikailag és szellemileg is ezerfelé szaladó aktív énem helyett egy ágyban fekvő, lépéseket is igen nehezen megtenni tudó, végtelenül fáradt árnyék-önmagam lettem. Tudtam, hogy egyszer vége lesz ennek az állapotnak, de betegség idején az időérzék átalakul. Kizökkentem a megszokott ritmusomból, a jelen igen hosszúnak tűnt, a napok néha összefolytak.

kelly-sikkema-mw55efs-ws0-unsplash.jpg

Kép: Kelly Sikkema, Unsplash

A testem pedig olyan tüneteket jelzett, amikkel mindeddig még nem találkoztam. Leginkább a vegetatív idegrendszert és keringési rendszert érintő tüneteim voltak, amit abból tudtam, hogy a nagyfokú gyengeség és hőemelkedés mellett szorítást, gyakran fájdalmat éreztem a fejemben, a mellkasomban, a szívtájékon, a tüdőmben, a gyomromban és az izmaimban. Már kicsi mozgástól, de főleg a lépcsőzéstől nagyon megemelkedett a pulzusom, és erős fájdalmat éreztem az ereimben, izmaimban. Utána órákig pihentem. Én ilyen jeleket tapasztaltam, de a Covid-19 sokféle tünettel jár együtt széles spektrumon, amik lehetnek gyengébbek vagy erősebbek.

A tünetek megjelenésétől számított 14. napon még mindig nem voltam jól, ekkor kezdtem aggódni igazán. Hullámzóan váltották egymást a jobb és kevésbé jó napok. Elbizonytalanodtam: miben bízhatok, hogyan tervezhetek? Mi fog velem történni? Hogyan előzhetem meg a szövődményeket?

Elköteleződés önmagam mellett az egészségemért

Elég jó szövetségese tudok lenni önmagamnak, de ebben a helyzetben ki kellett választanom azokat a szempontokat, amik igazán lényegesek a gyógyulásom szempontjából. Minimalizálni akartam a szövődmények kialakulását, és önmagam jó segítője akartam lenni a gyógyulásban. Ezért egy „covid-specifikus” szerződést kötöttem magammal:

  • Ez egy új betegség, kevés adat áll rendelkezésre. Minden, amit érzek, érvényes. Lehet, hogy nem tudom megmagyarázni, de megfigyelem. Bízom a testi érzékelésem igazságában és a testem bölcsességében.  
  • A segítséget elfogadom, sőt kérem. A jó segítség számomra tapintatos és gyakorlatias (pl. szüleim naponta röviden felhívnak; van, aki bevásárol; van, aki gyógyszert hoz; van, aki megfordítja a párnámat és szeretettel néz rám). 
  • Az elsődleges cél a biológiai egyensúlyom helyreállítása: igyekszem sokat pihenni; megfelelő vitaminokkal és ásványi anyagokkal segítem az immunrendszeremet; ha keveset is, de jó ételeket eszem, és elég folyadékot iszom. 
  • Monitorozom a testemet: figyelem a pulzusszámot, testhőmérsékletet és légzésszámot. Tudom, hogy felnőtteknél a normál pulzusszám percenként 60-90 között van. Ha tartósan percenként 90 feletti pulzusszámot tapasztalok, azonnal segítséget hívok. A légzőgyakorlatok sokat segítenek: ha nehéz is a mozgás, akár pár lépést is megtenni, összekötöm lassú légzéssel.  
  • relaxációt ebben az állapotban is tudom használni. Ez olyan eszköz számomra, amit ismerek és szeretek, megtart és erőt ad. Képes megnyugtatni, összeköt a belső erőforrásaimmal. Jobban rálátok aktuális állapotomra és a fájdalomérzet is mérsékelhető. Főleg a keringési panaszoknál jelent segítséget, a szorító érzést segít átalakítani.  
  • A spiritualitást meg tudom élni a hitemen keresztül. Másodlagossá válnak a szerepeim, eltűnnek a sallangok. Közelebbi módon érint meg annak a kérdése, hogy vajon az életem értelmes és értékes-e. Erre tudok igennel felelni. Amikor megjelenik bennem a félelem az elmúlástól, el tudom viselni ennek szorongató érzését. Az ima is erőforrás.  

A betegségem elhúzódott, nagyjából másfél hónap múlva éreztem stabilan jobban magamat. Kivizsgálás után mind a vérvétel, mind az EKG, mind a Covid-19 teszt eredménye megnyugtató eredményeket hozott. Tudtam, hogy a megerősödés és a rehabilitáció szakasza még csak most kezdődik, de a betegség aktív szakaszát lezárhatom.

A körülöttem lévő szociális háló rengeteget jelentett: a családom, párom és barátaim érzelmi támogatása és gyakorlati segítsége felbecsülhetetlen volt.

A betegségre nem gondolhatok úgy, mintha csak az én történetem lett volna: bennem zajlott, én voltam felelős önmagamért. De nemcsak én tartottam magam, hanem a többiek is tartottak engem. Ennek az élménye azzal sem múlik el, hogy meggyógyultam, máig fel tudom idézni, ki hogyan segített. A fájdalom, szorongás állapotában bizonyos dolgok fontosabbnak tűntek, ezeket igyekszem most is szem előtt tartani. Mit szeretnék elmondani a szeretteimnek, mivel, kivel szeretnék még időt tölteni? Kik azok a barátaim, akik igazán hiányoztak? Mit nem halogatnék tovább, és szánnék rá több időt?

Hálás vagyok a testemnek is, mert végig tudta, mit kell tennie, mire van leginkább szüksége. Ez egy újabb elköteleződés a testem iránt is: tiszteletet érdemel, és jól teszem, ha figyelek rá.

Hogyan látom mindezt egészségszakpszichológus szemmel?

A megbetegedés lehetősége közelivé vált. Szorongásforrás szeretteink és a saját egészségünk féltése. Világjárvány van, és soha ennyiszer nem mondták még ki, írták még le egy vírus nevét sem. Mindannyian vesztettük és vesztünk valamit, az életünk sokadszorra rendeződik át, eddig megszokott rutinjaink gyökeresen átalakulnak. Kollektív gyász idejének is nevezhető ez az állapot, és tudhatjuk, hogy teljesen normális, ha a gyász szakaszait tapasztaljuk meg. Ezek nem mindig lineárisan következnek egymás után, és a szakaszok hosszúsága is eltérő lehet. A tagadástól kezdődően átéljük a düh, az alkudozás, a szomorúság és az elfogadás állapotait.  Az elfogadás nem passzív állapotot jelöl: mi az, amit mégis meg tudok tenni magamért és a környezetemért?  

Szorongásos állapotban automatikusan próbáljuk stabilizálni magunkat, és ameddig lehet, igyekszünk fenntartani az „igazságos világba vetett hitünket”. Például azt gondoljuk, hogy

  • „Aki elkapja a vírust, biztosan nem volt elég körültekintő.” 
  • „Biztosan van valami lelki probléma a háttérben, ami miatt nem tudott ellenállni a szervezete.” 
  • "Hogyhogy nem gyógyult még meg? Állítólag 10-14 nap alatt vége az egésznek.” 
  • „Az én környezetemben is megjelent a vírus, bezzeg én nem lettem olyan rosszul.” 
  • „Ezek nem valódi tünetek, ezek csak pszichoszomatikusak.” 

Efféle mondatokkal erősítjük a stigmatizáció folyamatát, és az áldozathibáztatás dinamikája indul be éppen. Koronavírust elkapni így válhat annak a stigmájává, hogy „nem védekeztem elég jól” vagy „nem voltam elég erős”. E mellett megjelenhet annak a félelme is, hogy ha másokat akaratomon kívül megfertőzök, az „az én hibám”. Mindeközben a realitás az, hogy világjárvány van, tehát a vírust bárki elkaphatja, nem oké a megbetegedés miatt okolni az adott személyt.

elena-mozhvilo-dsak64lnvgo-unsplash.jpg

Kép: Elena Mozhvilo, Unsplash

A koronavírus-stigmától való félelem paradox reakciókat is eredményezhet: a személy elrejti betegségét mások elől; kerüli, halogatja, hogy egészségügyi ellátást vegyen igénybe; vagy ahelyett, hogy vigyázna magára, eltávolodik az egészségét megőrző szokásoktól. Ez más betegségeknél is megjelenhet, a tagadás pillanatnyi menekülést jelent a betegséghez kapcsolódó nehézségektől, félelmektől. Ezért is fontos a stigmatizálás elkerülése.

Ha valóban segíteni szeretnénk, lényeges tapintatosan fogalmazni mind szóban, mind írásban. Érdemes kerülni az álhírek terjesztését és a tényeknél maradni.

Én is kaptam a fentiekhez hasonló mondatokat, néha kedvességbe és aggódásba burkolva. Érteni véltem, hogy ezekkel a mondatokkal a beszélő saját szorongását és védekezését fejezte ki, ugyanakkor ennek végiggondolása és az elég jó reakció megtalálása részemről plusz energiát jelentett. Ez pedig beteg, kiszolgáltatott állapotban nem jelent segítséget. Érdemes szem előtt tartani azt az alapelvet, hogy „befelé támogass, kifelé aggódj”. Tehát az adott nehézségben kevésbé érintettel oszd meg a saját feszültségedet, az érintetettel egyszerűen törődj: neki nem a feszültségedre, hanem a támogatásodra van szüksége. Ilyenkor az együttérzés és a partneri viszony megtartása jelenti a legnagyobb erőt.

A betegséggel a kiszolgáltatottság érzése jár együtt, ugyanakkor rengeteget tehetünk az adott személy méltóságának erősítéséért és fenntartásáért. Ehhez nemcsak a „mit”, hanem a „hogyan” kérdésével kerülhetünk közelebb. Hogyan fordulok felé, szólok hozzá? Hogyan érintem meg? Hogyan vagyok tekintettel rá és az igényeire? Figyelembe veszem-e személyisége teljességét akkor is, ha éppen beteg?  

Sajátos élmény volt számomra, hogy az a vírus, amiről eddig a médiában hallottam, a világ egy távoli részében ütötte fel a fejét, most a testemben belül jelent meg, és éreztette hatását. Óhatatlanul eszembe jutott a klímaváltozás témája: néha ezt is olyan távolinak reméljük, miközben ebben élünk, hat a mindennapjainkra. Így lettem jóval klímatudatosabb, és bizony ezt is a poszttraumás növekedés-listámhoz írom. Még inkább értékelem a szeretteimmel való kapcsolatot, és hálásabb vagyok a mindennapokért. Megerősödött a spiritualitáshoz való viszonyom, együttérzőbb vagyok másokkal és önmagammal. Inspiráló, töltő kapcsolatokra igyekszem időt szánni, és támasza lenni másoknak is. Jobban értékelem az apró örömöket, és elmondhatatlanul büszke és hálás vagyok, hogy újra bírok emelkedőn gyalogolni.

alla-hetman-gpiy8btgrym-unsplash.jpg

Kép: Alla Hetman, Unsplash

Ezeket tehetjük meg magunkért:  

  • erősítsük immunrendszerünket megfelelő minőségű és mennyiségű vitaminokkal, nyomelemekkel (D-vitamin, C-vitamin, Omega-3 és minél szélesebb flavonoid komplex) 
  • erősítsük immunrendszerünket építő, bátorító kapcsolatok kialakításával és fenntartásával 
  • gyűjtsünk erőforrásokat: miből nyerek erőt, energiát? Mi motivál, aminek hosszútávon is pozitív hatása van rám és a kapcsolataimra?  
  • mozogjunk 
  • töltsünk időt a természetben  
  • találjunk számunkra fontos értékeket: mi jelent olyan értéket, ami megalapozza a mindennapjainkat, de akár önmagunkon túlmutató célja is van?  

Ha a Corvinus hallgatójaként olvasod a cikket, és úgy érzed, hogy szakértői segítségre lenne szükséged, akár közvetlenül, akár közvetetten hat rád a pandémia, írj nekünk! A Hallgatói Támogatás szakembercsapatától kaphatsz a témához kapcsolódó, ingyenes pszichológiai támogatást! Várjuk a leveled a pszichologus@uni-corvinus.hu e-mailcímre!

"A betegségemre nem gondolhatok úgy, mintha csak az én történetem lett volna" - Hogyan éltem meg a koronavírust egészségpszichológusként? Tovább
Első randi, rózsaszín köd és harmonikus párkapcsolat - Három történet és egy párkapcsolati füzet, ami közelebb vihet a saját válaszodhoz

Első randi, rózsaszín köd és harmonikus párkapcsolat - Három történet és egy párkapcsolati füzet, ami közelebb vihet a saját válaszodhoz

pablo-heimplatz-osbozgvoez4-unsplash.jpg

Miért fontos az első randin, hogy önmagunkat adjuk? Mit tegyünk, ha felszállt a rózsaszín köd, és a konfliktusok miatt egyre stresszesebbek vagyunk? Mi lehet a harmonikus párkapcsolat titka? Három kérdés, három író, három történet és egy párkapcsolati füzet, ami segíthet egy olyan helyzetben, ahol nincs két egyforma válasz.

2021.02.14. Írták: Belayane Najoua, Hegedüs Kata, Taxner Tünde, borítókép: Pablo Heimplatz on Unsplash

Valentin-napon minden a rózsaszín ködről szól, ennek ellenére keveset foglalkozunk a kapcsolatunk valódi tartalmával. Pedig a köd nem tart örökké, az idillt konfliktusok törik meg, a harmonikus kapcsolat pedig komoly tudatosságot igényel. 

A Corvinus Hallgatói Támogatás pszichológusai az egyetem hallgatóinak készítettek egy párkapcsolati füzetet, ami segíthet abban, hogy átlendüljünk egy-egy nehezebb időszakon. Következő írásunkban a füzet segítségével, újságíróink személyes történetén keresztül vizsgálunk meg három párkapcsolati életszakaszt, az első randi izgalmától kezdve a rózsaszín köd feloszlásán át a harmonikus együttlét kihívásokkal teli időszakáig.

A Hello, Drágám! című füzetet ezen a linken tudod letölteni!

A randizás alapszabálya: add önmagad!

Írta: Belayane Najoua

A randizás sosem könnyű, főleg nem az első. Spontánok, szimpatikusak, izgalmasak szeretnénk lenni és reménykedünk benne, hogy a másik fél is a várt benyomást kelti bennünk. “Sokan túlkomplikálják az ilyen dolgokat” - hangzik a szállóige, ami szerintem valamilyen szinten igaz is. Személy szerint én túl sokat agyalok, túlságosan is megtervezem, hogy mi fog történni, hogyan fog történni, és ha úgy történik, akkor én mit fogok csinálni. Ennek általában az a vége, hogy semmi sem úgy történik, ahogy a fejemben elképzeltem.

“Ahogy az életben a legtöbb jó élmény, úgy a randi is annyiféleképpen lehet jó, ahányan elképzeljük azt. Nincsenek receptre felírható megoldások.” (25.o.)

De vajon van-e tökéletes randi? És van-e tökéletes randipartner? Huszonkétévesen arra jöttem rá, hogy nincs. De ez így van rendjén. Ha minden úgy lett volna az egyes randijaimon, ahogy elképzeltem, akkor virág helyett nem kaptam volna egy üveg olívabogyót, romantikus városi séta helyett nem bújtunk volna el hajón (ami hirtelen elindult, velünk a fedélzeten), a szeretlek helyett nem kaptam volna egy google által lefordított levelet és az első romantikus nyaralásomon nem jöttem volna rá, hogy milyen gondoskodó tud lenni a férfinem, ha én éppen a halálomon vagyok, ahelyett, hogy az Ermitage-ban sétálgatnék. 

tim-foster-hrz5s-ipcwe-unsplash-2.jpg

Kép: Tim Foster on Unsplash

Az egyik legspontánabb, legizgalmasabb randim a kedvenc pizzázómban volt. Igazából mondhatjuk, hogy egy vadidegennel találkoztam, akit csupán pár napja ismertem. Őszintén nem tudtam, hogy mit várjak ezért “ha más nem is lesz, maximum egy tapasztalat” címen izgatottan sétáltam le a házunk melletti étterembe, ahol már várt rám a repülőtéri idegen. A repülőtéren ismerkedtünk meg teljesen véletlenül, és vele kapcsolatban nagyjából semmi nem illett abba a képbe, amit elképzeltem. Nem beszéltünk egy nyelvet, nem éltünk egy helyen, más élethelyzetben voltunk és az életcéljaink is különböztek. Ültünk egymással szemben, és nem tudtam, mit mondjak: inkább próbáljam meg lenyűgözni, vagy legyek spontán? Egyfolytában járt az agyam, hogy vajon ő most mit gondol rólam - tetszem-e neki, érdekes vagyok-e, vajon mit vár el ettől a találkozótól? Ha nem beszéltünk pár másodpercig, akkor egy értelmes kérdés után kutattam, de mind olyan bugyutának tűnt. Aztán eszembe jutott nagymamám mondása: 

“Ha nem jön rá magától, hogy milyen értékes vagy, akkor vagy túl buta, vagy nem érdemel meg.”

Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nem passzolunk egymáshoz, más az érdeklődési körünk, érzések helyett szcenáriókban gondolkodik, de a lényeg, hogy onnantól kezdve mindig csak magamat adtam. Ez azért jó taktika mert ha a kapcsolatunk új szintre lép, akkor a másik azt a személyt szeresse, akik valójában vagyunk, és ne azt, aki megjátssza magát. Ha pedig véget ér, akkor ne legyen ott az esély, hogy lehetett volna valami köztünk, ha nem játsszuk meg magunkat. Ráadásul a megjátszás nagyon fárasztó tud lenni.

Hogyan tudod az önbizalmad növelni? A Hello drágám füzet tanulmányozásával a gyakorlatok során erre is van lehetőséged. Alkoss egy képet önmagadról, amely azt fejezi ki, hogy te hogyan látod önmagad, szerinted mi lehet vonzó benned, milyen értékeid vannak, mit tudsz adni egy kapcsolatban.

Hidd el, hogy a lehető legjobbat mutatod, ha önmagadat adod! 

Mi történik ha elszáll a rózsaszín köd?

Írta: Hegedüs Kata

A kezdeti idill és a másik félre való folyamatos fókuszálás idővel elenyészik, erre a fázisra szokás mondani, hogy szépen, lassan felszáll a rózsaszín ködfelhő, és elindul az igazi kapcsolat. Már annyira nem prioritás, hogy minden nap találkozzunk a párunkkal, és a kapcsolattartás is az egész napon át tartó beszélgetésből egy pár kérdéses “Szia, hogy vagy, milyen volt a napod?” kommunikációra csökken. 

A kezdeti szerelemfelhő eltűnik, és jobban megismerjük a párunkat, aki, nehéz beismerni, de nem tökéletes.

“Vannak különbségek, melyekhez könnyebb alkalmazkodnunk, vannak viszont olyan helyzetek, amelyek kifejezett kihívást jelentenek.” (41.o.) Ebben a szakaszban fordul elő, hogy lankad a másikra szánt figyelem és előbb vagy utóbb az egyik fél ezt megelégeli, és létrejönnek konfliktusok. Pánikra nincs ok, ez minden párkapcsolattal megesik, viszont fontos, hogy az idő múlásával a robbanásra kész vulkánt ne engedjük felrobbani. A párkapcsolati önismereti füzetben olyan asszociációs feladatokat találunk, amik segítik ezeket a kisebb-nagyobb kihívásokat elsimítani. 

Kezdeti konfliktusra a “Robban a vulkán” című fejezet egy asszociációs gyakorlatot hoz segítségül. A pároddal rajzoljatok egy vulkánt, és osszátok fel a vulkán területét öt részre, a vulkán alján helyezkedjen el az egyes, utána sorjában a többi szám, majd töltsétek ki a rubrikákat válaszaitokkal a következő öt kérdésre: 1 - A köztünk lévő különbség ezeken a területeken egyáltalán nem zavar; 2 - Egy kis kellemetlenséggel jár számomra, amikor ezt az eltérést észlelem; 3 - Kifejezetten stresszes leszek tőle; 4 - Szomorúvá tesz, ha erre az eltérésre gondolok; 5 - Borzasztóan idegesít, fel tudnék robbanni tőle.

image-2.png

Kép: Hello drágám önismereti füzet

Ez a feladat segít abban, hogy behatároljuk azokat a különbségeket, amelyeket könnyebb elfogadnunk, és ezáltal közelebb kerülünk egymáshoz, vagy éppen nehezebb elfogadnunk a másikban és fel tudnál robbani tőle, mint egy vulkán.

A rózsaszín köd után egy újabb és mélyebb szintre lép a kapcsolat, és felmerülhetnek benned olyan érzések, hogy meg akarod változtatni a partneredet. Ilyen esetekben mielőtt cselekednél, gondold át, hogy

“mennyire adódhat abból a feszültség, hogy bizonyos pontokon nagyon mások a szokásaitok, és valójában nem egymásra vagytok dühösek, hanem arra, hogy egy-egy helyzet megoldásának nagyon eltérő stratégiával álltok neki.”

Ezek mind olyan tanácsok és gyakorlatok, melyek elvégzésével az én párkapcsolati problémáim is könnyedén megoldhatóak lettek volna, így csak ajánlani tudom őket. Ne felejtsük, hogy egyik kapcsolat sem tökéletes, viszont egy lényeges alappillér, hogy időről időre átbeszéljük az érzékeny pontokat, amelyekre lobbanékonyak vagyunk, hiszen útmutatóként szolgálhat a párkapcsolati önismeretünk elmélyítésében.


Összetevők a harmonikus, beteljesült párkapcsolathoz

Írta: Taxner Tünde

Nagyszüleim röpke 55 éve élnek együtt házasságban, szüleim pedig több mint 25 éve. Számomra ez életcél: nem a szép számok és a hagyományok miatt, hanem azért, mert látom rajtuk, hogy a beteljesült élet egyik legfontosabb alapköve a harmonikus párkapcsolat. Egymásnak egy olyan biztos védőhálót jelentenek a mindennapokban, ami nemcsak irigylésre, hanem komoly tiszteletre méltó, és összetartja a család különböző személyiségekből, világnézetekből és korosztályokból álló szövevényét. Mondhatjuk, hogy a szerencsének köszönhetnek ennyi boldog közös évet, és biztosan a sors keze is benne van, de én minden nap látom, hogy tesznek is azért, hogy kiegyensúlyozott legyen a kapcsolatuk. Mi lehet a titkuk, és hogyan tehetsz te azért, hogy hosszú távon harmonikus kapcsolatban élhess?

Én is folyamatosan keresem a válaszokat, és tisztában vagyok vele, hogy a csodálatos családi minták nagyon sokat segíthetnek a saját életutamon, azonban az önismeret és a saját tapasztalatok jelentik az első valós lépéseket. A Hello, Drágám! füzetben nagyon megragadott egy ábra, ami sematikusan ugyan, de segít megfogalmazni azokat a komponenseket, amik elengedhetetlenek egy beteljesült kapcsolathoz.

hellodragam1.png

Kép: Hello drágám önismereti füzet

Az intimitás számomra felszabadultságot jelent, hogy önmagam lehetek amikor a másikkal vagyok, és ezt a füzet is megerősíti:

“Intimitás, ha azt éljük meg, hogy a másik emberrel bensőséges a kapcsolatunk, el merjük mondani neki a vágyainkat, elképzeléseinket, a világról alkotott gondolatainkat anélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy ezt a másik fél elfogadhatatlannak tartja.” (125. o.)

Alapja a bizalom és a minél biztonságosabb kötődés a másikhoz, amit ha a szenvedély is kiegészít, romantikus szerelemről beszélhetünk. A tudatosságot azonban az elsöprő érzelmek és a vonzalom sem moshatják el teljesen: ha hosszú távon szeretnénk boldogok lenni együtt, az elköteleződés is nagyon fontos tényező. Felelősséget vállalni, felállítani és tudatosan tartani magunkat a kapcsolat kereteihez, kettőnk közös működésének “szabályaihoz”. Alapja a másik tisztelete és a valódi odafigyelés. Sue Johnson, az érzelemfókuszú párterápia megalkotója szerint fontos, hogy meghallgassuk a társunkat, és reszponzívak legyünk - érzelmileg, tettekkel és szóban egyaránt. A kulcs a kommunikáció, de fontos hallgatnunk a szívből jövő megérzéseinkre is.

Hogyan néz ki mindez a gyakorlatban, hogyan tudod megerősíteni a kapcsolatodat? A füzetben több gyakorlat szerepel, ami ebben segít, egyet mi is kipróbáltunk. Egyikünknek sincs sok köze a szabadkézi rajzhoz vagy a kézműveskedéshez, minden sztereotípiát lerombolva nekem még kevésbé, mint a barátomnak. Mégis belevágtunk, hogy megrajzoljuk kapcsolatunk logóját, ami nagyon érdekes élmény volt, mert tükrözte azt, hogyan viszonyultunk abban a pillanatban egymáshoz, milyennek látjuk egymást és a kapcsolatunkat. Ha kedvet kaptál, a feladatot a füzet 129. oldalán találod. Jó felfedezést kívánunk!

Első randi, rózsaszín köd és harmonikus párkapcsolat - Három történet és egy párkapcsolati füzet, ami közelebb vihet a saját válaszodhoz Tovább
süti beállítások módosítása