Közgazdász Online


Múzeumi élmény otthon - Avagy miért szeretjük a művészeti albumokat?

Múzeumi élmény otthon - Avagy miért szeretjük a művészeti albumokat?

borito_1_1.jpgVan Gogh napraforgókkal, az impresszionisták idilli tájakkal vagy Andy Warhol a fényképeivel házhoz jönnek. A művészeti albumok segítségével mindenképp. Ha szívesen befogadnád őket, hogy mindennapos vendégek legyenek, számos kiadó rengeteg könyve közül választhatsz - bevezetünk ebbe a különleges világba.

Írta: Bera Viktor, Sipos Sára / Képek: Bera Viktor

Szeretünk múzeumba járni, kiállítást látogatni, az elmúlt hónapokban pedig bebizonyosodott, hogy még otthonról is megtehetjük - digitálisan. A művészet megtapasztalásának jó módja virtuálisan bejárni a világ legnagyobb múzeumait, bár időszaki kiállítások ritkán elérhetők. De mi van akkor, ha a kedvenc képeinket, festményeinket, kiállításunkat később is szeretnénk közelről megvizsgálni, újra és újra elővenni - mindezt kézzel fogható formában? 

Ezt a célt szolgálják a művészeti albumok és kiállítás katalógusok. Ezek tulajdonképpen olyan nagyméretű könyvek, melyek önmagukban hordozzák a művészetet. A téma pedig végtelen: egy művész életrajza, korszaka, egy stílusirányzat bemutatása, egy korszak egész művészettörténete, témát bemutató gyűjtemény vagy akár egy város. Ha pedig egy konkrét kiállításba szeretsz bele, általában kiállítási katalógus is készül belőle: ennek segítségével bármikor újra végigjárhatod. A kiállítás ideje alatt a múzeum shopokban lehet megvenni a katalógust, de a szemfülesek a raktárürítések alkalmával fillérekért juhatnak hozzá jobbnál jobb könyvekhez.kep1_3.jpg

A művészeti albumok általában közérthetően, gyönyörű képminőséggel közölnek tudást. Így egyszerre szórakoztatóak, ámulatba ejtőek, inspirálóak és tanítók is. Ráadásul a vizuális média sokkal szebben mutat minőségi nyomtatásban, mint képernyőn. Este bekuckózni Korniss Péter képeivel vagy egy kávézóban lapozgatni Kandinszkij albumát máris kiszakít a mindennapokból. Nemcsak nekünk, olvasóknak jók ezek a könyvek, akár kortárs művészeket is segíthetünk a megvásárlásukkal.

A művészeti albumok kiadása szinte külön iparág, hiszen az átlagos könyvekhez képest a papír, a nyomtatás, a tinta mind jobb minőségű. Épp ezért borsos áruk lehet, bár elég gyakoriak az akciók. A speciális nyomtatás és minőség speciális kiadókat is igényel: hamar visszatérő nevekkel találkozunk.

kep2_3.jpg

A legnagyobb név a szakmában a kölni Taschen kiadó, akiknek néhány nagyvárosban van csak márkaboltja. Itthon könyvesboltokban vagy antikváriumokban bukkanhattok egy-egy könyvükre. Akár a saját oldalukról is lehet rendelni vagy csak inspirálódni. Nagy számban megtalálhatóak a kiadványaik a Klauzál téri Klauzál13 boltjában, amit csak “raklaposként” szokás emlegetni - mivel ezeken tárolják a művészeti albumokat. Itt bele lehet nézni rengeteg könyvbe, így nem kell vakon rendelni sehonnan. 

A Taschen képregények kiadásával kezdte a 80-as évek elején, pár év múlva pedig már a művészeti könyvek következtek. Azóta is mindenféle művészeti ág megtalálható - nagy klasszikusoktól a felfedezésre váró fiatal zseniig,  konyhaművészettől kezdve a képzőművészeten keresztül a divatig. Vannak különálló albumok, gyűjtői csemegék csillagászati árakon, de megfizethető művészeti sorozatok is.

kep3_1.jpg

A legnagyobb múzeumoknak természetesen saját kiadójuk van. Itt készülnek a kiállítás katalógusok, de tematikus vagy egy-egy művészt bemutató albumokat is találunk. Itthon a Magyar Nemzeti Galéria, a Szépművészeti Múzeum, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és Vasarely Múzeum  közös kiadója remekel ebben a szerepben. A gyönyörű, igényes, minőségi példányokba belenézhetünk mindegyik Múzeum Shopban vagy a webshopban is. Külföldről, egy-egy méltán híres múzeumból pedig szép ajándék vagy emlék lehet - csak legyen hely neki a bőröndben.

Személyes kedvencünk a hazai Vince kiadó, ami külföldi albumok forgalmazása mellett számos kevésbé ismert hazai gyöngyszem kiadásáért is felel. Ehhez pedig három bolt is párosul, köztük a Klauzál13. Magukról így nyilatkoznak:

"Kiadványaink a világra nyitott, érdeklődő emberekhez szólnak. Gyakorló és tanuló értelmiségiekhez, akik kedvelik a tudomány- és a művészetközi gondolkodást, ezért szívesen forgatnak olyan köteteket, amelyek a szakírás és az ismeretterjesztés határán mozognak, mindkét megközelítés módszerét alkalmazzák."

Ha már azt sem tudod, melyik művészeti album legyen az első és kissé elveszett vagy a témában, azt javasoljuk, hogy egy átfogó művészettörténeti könyvvel kezd a kalandozást. Ez segíthet eldönteni, hogy legközelebb melyik művész, festő, fotós, korszak vagy stílus “saját” könyvére ruházz be. 

2020. augusztus 18.

Múzeumi élmény otthon - Avagy miért szeretjük a művészeti albumokat? Tovább
Egy új életérzés kiteljesedése - Ilyen volt a harlemi reneszánsz

Egy új életérzés kiteljesedése - Ilyen volt a harlemi reneszánsz

the_migration_of_the_negro_jacob_lawrence.jpgAz amerikai polgárháború utáni időszakban rabszolgaságból felszabadított afroamerikai családok tízezrei vándoroltak az USA déli államaiból északra és keletre, hátrahagyva a megbélyegző, kirekesztő környezetet és jobb megélhetést keresve. A harlemi reneszánsz, amely körülbelül 1917. és 1940. közé tehető, az afroamerikai kultúra és művészet újjászületésének időszaka volt, társadalmi és politikai identitáskereséssel ötvözve. Az időszak egyik fontos alakja Dorothy West, aki tinédzserkorában került a harlemi kulturális közegbe, és jó kapcsolatot ápolt a korszak legfontosabb íróival és művészeivel. Története beavat minket abba, milyen volt ebben az időszakban fiatal fekete írónőnek lenni, és sok más hozzá hasonló alkotóhoz és művészhez is elvezet bennünket.

Írta: Lázár Fruzsina / Borítókép: Jacob Lawrence - The Migration of the Negro (1940-41.)

Mi vezetett ide?

A művészet új testet és lelket kapott, amikor alig száz éve, az 1920-30-as évek Amerikájában afroamerikai művészek és értelmiségiek ezrei kezdték el megosztani a világgal tevékenységüket. Ennek az élettel és energiával teli időszaknak - amely szorosan összefonódott a korabeli társadalmi-politikai változásokkal - összefoglaló neve a harlemi reneszánsz. Központjának ugyanis a New York City-beli Harlem városrész számított, de jelen volt Chicagóban, Philadelphiában, Washington D. C.-ben is.

Amellett, hogy felmérhetetlen értékkel gazdagította az amerikai és globális művészeti szférát, fontos szerepet játszott az afroamerikai identitás (újra)definiálásában is.

A harlemi reneszánsz szinte közvetlen történelmi előzménye az amerikai polgárháború, amely 1865-ben ért véget. Utána az 1870-es évek végéig tartó rekonstrukciós törekvéseket - melyek többek között arra irányultak, hogy a felszabadított afroamerikai rabszolgáknak állampolgári jogokat és lehetőségeket biztosítsanak - kerékbe törték a fehér felsőbbrendűségen nyugvó és a szegregációt megszilárdító Jim Crow-törvények. A törvények elnevezése egy amerikai szórakoztatóművész rasszista sztereotípiákra épülő afroamerikai karakterének nevéből származik.Egészen a törvények 1965-ös eltörléséig előírták a faji alapú szegregációt a déli államokban, így alsóbbrendű állampolgárokként kezelve és megfélemlítve az afroamerikaiakat. Sok család ekkor döntött úgy, hogy délről északra vagy keletre vándorol, ahol az iparosodás következtében megjelenő gyárakban jóval több munkalehetőség és egyenlőbb bánásmód várta őket. A belső vándorlások nyomán a 20. század elejére az afroamerikaiak már nagy arányban éltek urbanizált környezetben - például a new york-i Harlemben vagy a fent említett nagyvárosok egyikében.

the_new_negro_cover.jpg

Alain Locke (szerk.) - The New Negro, 1927. (forrás)

Az afroamerikai lakosság változó életkörülményeit a harlemi reneszánsz magját adó hozzáállás kísérte: az 1920-as évek elejére éppen felnőtt az első afroamerikai generáció, akik saját életükben már nem tapasztalták meg a rabszolgaságot. Közülük került ki a harlemi reneszánsz sok fontos személyisége, akik elődeikhez képest új irányú törekvésekkel és attitűdökkel fordultak a világ felé: újszerű társadalmi státuszaikban újra jelentéssel töltötték fel művészetüket. Ezt az életérzést Alain Locke antológiája (The New Negro: An Interpretation, 1925) foglalja össze, a harlemi reneszánsz másik megnevezése ezért New Negro Movement.

Különös energiájú időszak volt ez, amit szerteágazó tehetségű emberek népesítettek be, és amit még az 1929-ben berobbanó gazdasági válság sem tudott teljesen megállítani.

Tizenhét és fél év - elkezdődik egy történet

dw_old_martha_s_vineyard.jpgA massachusetts-i Radcliffe College munkatársai 1976. és 1981. között több mint hetven, 70-90 év közötti afroamerikai nővel készítettek mélyinterjút, hogy összegyűjtsék a szinte kizárólag szóbeliségben hordozott emlékeiket. Az egyik interjúalany Dorothy West volt, akit írónői munkássága és jelenléte a harlemi reneszánsz egyik kiemelkedő alakjává tett. Csaknem az egész 20. századon átívelő élete (1998-ban halt meg) lehetővé tette, hogy a mélyinterjúkban az utolsó élő harlemi íróként számot adjon mindarról, ami ezt a korszakot jellemezte.

A képen Dorothy West Martha’s Vineyard-i házában.

Dorothy West Bostonból származott. Édesapját hét éves korában szabadították fel a rabszolgasorból, ezután vállalkozásának köszönhetően egészen a középosztályig sikerült eljuttatnia magát és családját. Még egy nyaralót is megengedhettek maguknak a Martha’s Vineyardon (Massachusetts-től délre fekvő sziget, kedvelt nyaralóhely). Dorothy kiterjedt családi körben nőtt fel, és már hét éves korától kezdve írt. Gyakran küldött történeteket a Boston Post szerkesztőségének: a lap két-, öt- vagy tízdolláros jutalmat kínált a beküldött történetekért, és Dorothy saját bevallása szerint általában a tízdollárost nyerte el. Gyerekkorában nyaranta gyakran találkozott Harry T. Burleigh zeneszerzővel - a család barátjával -, aki gyakran mesélt neki New Yorkról, a “varázslatos városról”. Dorothy tizenhét és fél évesen, unokatestvérével együtt került a “varázslatos városba” - éppen akkor nyert meg egy pályázatot novellájával.

opportunity_journal_1927.jpgDorothy élete New Yorkban sok szempontból nélkülöző volt: vacsorának gyakran csak egy virslivel és ananászlével kellett beérnie. Ha nagyon éhesnek érezte magát, két virslit evett. Akkoriban szokás volt mulatságokat tartani a bérelt lakásokban: a vendégek jöttek, táncoltak, jól érezték magukat, és valamennyivel hozzájárultak a bérleti díj kifizetéséhez. Dorothy azonban túl büszke volt ehhez, így más módon kellett biztosítania a megélhetését: heti tizenhét dollárt keresett ügyelőként egy színházban, később heti huszonhármat egy színdarabért, amit három társával együtt írtak. Két nagyszerű, az afroamerikai közösségben létező osztálykülönbségeket és családi viszonyokat firtató regénye mellett irodalmi folyóiratok alapításában is részt vett, időskorában pedig a Martha’s Vineyard lapjának írt rendszeresen.

A képen The Opportunity Journal (1927.): afroamerikai írók és költők munkásságát támogató lap.

A megtestesült reneszánsz

Dorothy személyesen és meglehetősen közelről ismerte a harlemi reneszánsz számos nagy íróját és alkotóját, azonban állítása szerint ők kevéssé érzékelték, hogy éppen egy korszakos megújulás részesei. Csak összegyűltek Wallace Thurman (regényíró) nappalijában, gint és kekszet hoztak, körbeültek, ettek, és azokról a nagy könyvekről beszélgettek, amiket meg akartak írni. Éltek, alkottak és nem kértek elnézést a gondolataikért.

A harlemi reneszánsz sokszínű művészeti palettáján a domináns költészet és próza mellett festészet, szobrászat, jazz és swing, opera- és táncművészet is szerepelt (a kor afroamerikai táncairól szóló írásunk itt olvasható). Azonban az összes művészeti ágban születő alkotás az afroamerikai identitás és önkifejezés erejét hordozta, emellett magukba foglalták azt a friss harciasságot is, amellyel az afroamerikaiak érvényesíteni kívánták politikai és polgári jogaikat. Az általuk kifejezett valóság fogta össze őket, közös jelentés húzódott meg bennük.

archibald_j_motley_jr_black_belt_1934.jpg Archibald J. Motley Jr. - Black Belt, 1934. (forrás)

A Harlemben központosuló élénk, afroamerikai kulturális tevékenység sok tehetős fehér embert is vonzott. Ilyen volt az újságíróként, később pedig fotósként tevékenykedő Carl Van Vechten, aki számos fiatal fekete írót és művészt ismert és támogatott, kulturális szervező munkássága - mely több afroamerikai szerzőt segített hozzá művei publikálásához - pedig a harlemi reneszánsz fontos hajtóerejének bizonyult. Temérdek portrét készített barátairól és ismerőseiről. Híres-hírhedt partijaiban, amelyeket Central Park melletti lakásában adott, olyan művészeket látott vendégül, mint Bessie Smith bluesénekes. Van Vechten közeli barátjának mondhatta többek között Walter White és James Weldon Johnson írókat is - utóbbi halála után a Yale Egyetemnek adományozta hatalmas volumenű gyűjteményét, és megalapította a James Weldon Johnson Memorial Collection of Negro Art and Letters-t (J. W. J. Néger Művészet és Levelek Emlékgyűjteménye).

Hagyaték

A harlemi reneszánsz művészeti alkotásaiban az afroamerikai lét és létezés valóságára találhatunk.

the_weary_blues_book_langston_hughes.jpgBennük van az állampolgári jogokért és az egyenlőségért folytatott harc, a törekvés önmaguk egyéni és közösségi kiteljesítésére, a barátságok, a keresés és beilleszkedés igyekezete, a személyes történetek, amelyek egy közös jelentésben értek össze. Mindez azonban csak részben fedi azt, amit a harlemi reneszánsz alkotói átéltek és megörökítettek.

A képen Langston Hughes első verseskötete, The Weary Blues.

Az önkifejezést alapvető emberi viselkedési funkciónak mondhatjuk, de a művészetben olyan keretek közé kerül, melyek egyedivé és kortalanná teszik. Megszilárdítják a valóságnak egy dimenziójában, ahol bárki hozzáférhet, befogadhatja, megismerheti és akár belsővé is teheti. Nem könnyű megmagyarázni, miben áll e korszak jelentősége az afroamerikai állampolgárok számára; inkább csak átérezni lehet, sok figyelemmel és nyitottsággal. Valahogy úgy, mint az alábbi vers olvasásakor: nem tudjuk, milyen lehetett megélni mindezt, de meg tudjuk érteni, és megengedhetjük, hogy érzékenyebbé változtasson minket.

A képen Langston Hughes (Carl Van Vechten portréja).

langstonhughes.jpg

Langston Hughes: Ábrándos változatok

Karom szélesre tárni

künn a fényes verőn,

táncban forogni, várni,

míg ég a nap, merőn.

A fa alatt, az esten

merengni szerteszét,

hogy száll az éj le resten,

mely, mint én, oly setét.

Ez álmaimnak álma

karom szélesre tárni

a nap felé zihálva.

Táncolni egyre! Várni,

míg fény van szerteszéjjel,

aztán pihenni kéjjel,

mint egy fa-csemete,

ha jő a nyájas éjjel

mely, mint én, fekete.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Egy új életérzés kiteljesedése - Ilyen volt a harlemi reneszánsz Tovább
Szociális hátránnyal élők támogatása a művészet eszközeivel? Hogyan lesz ebből sikeres vállalkozás?

Szociális hátránnyal élők támogatása a művészet eszközeivel? Hogyan lesz ebből sikeres vállalkozás?

amass_group_photo_by_francisca_magalhaes_kickoff_viseu_portugal_2020_02.jpg

A Corvinus is részt vesz az Európai Unió Horizon 2020 kutatási programjában, amely a szociális hátránnyal élő kisebbségek helyzetén szeretne javítani. A magyar kutatócsoport vizuális nevelési és drámapedagógiai eszközöket fejleszt, hogy a hátrányos helyzetű fiatalok könnyebben hozzáférhessenek az oktatáshoz. Sipos Júlia Kárpáti Andreával, a magyar kutatócsoport vezetőjével beszélgetett. 

Borítókép: AMASS group photo by Francisca Magalhaes Kickoff Viseu Portugal 2020.02, melyen Somogyi-Rohonczy Zsófia, a Corvinus tudományos segédmunkatársa, múzeumpedagógus vett részt.

karpati_andrea_2.jpgAz EU egyik legmagasabb presztízsű kutatási programja a HORIZON 2020, mi ennek a projektnek a célja?

A H2020 az EU legnagyobb volumenű kutatási és fejlesztési vállalkozása, amiben merőben új tudástermékeket állíthatunk elő.  Most a feladat az volt, hogy a szociális hátránnyal élő társadalmi rétegeknek segítsünk művészet alapú fejlesztéssel. A cél a kisebbségek vagy más olyan társadalmi csoportok segítése, akiknek nem megfelelő az oktatáshoz való hozzáférésük. (Fotó: Prof. Dr. Kárpáti Andrea egyetemi tanárként a Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikáció és Szociológia Intézetében tanít, emellett az EU Horizon2020 nemzetközi projekt magyar kutatócsoportjának vezetője.)

Mi a vizuális nevelés és drámapedagógia eszközökkel fejlesztünk, mert aki ismeri a hátrányos helyzetből induló fiatalokat, tudja, hogy képekből kiválóan tudnak tanulni, így vizuális kommunikációs képességeik is fejlődnek.

A drámapedagógia pedig feloldja a gátlásokat és fejleszti a rezilienciát, vagyis a rugalmas gondolkodást, amely segít megoldást találni a mindennapi élet problémáira.

A kísérleti programokban részt vevő fiatal megtanulja kezelni az indulatait, vagyis megtanul kommunikálni másokkal. Tehát a képi és szóbeli kifejezőképesség, a problémamegoldó gondolkodás a tanulásban is fontos képességei területén fejlesztünk.

amass_logo.jpgA Corvinus Kommunikáció és Szociológia Intézetének Kommunikáció- és Médiatudomány Tanszéke 2020 februárjában kezdte meg az EU HORIZON2020-SC6 keretprogramjában a  Művészetpedagógia a társadalom perifériájára sodródottakért (Acting on the Margins: Arts as Social Sculpture - AMASS) című projekt megvalósítását. A projekt célja olyan csoportok segítése vizuális neveléssel és drámapedagógiai eszközökkel, amelyek egyébként csak korlátozottan férnek hozzá az oktatáshoz. 

Nemzetközi csapatban

A kutatásban nyolc ország vesz részt, mennyire sokszínű a paletta?

amass_participant_map.jpgNemzetközi kooperációban dolgozunk, több társ egyetemmel és hazai partnerekkel, mint a Magyar Rajztanárok Országos Egyesülete és számos múzeum.

A konzorciumban két kelet-európai partner vesz részt, a Corvinus és a prágai Károly Egyetem, déli partnereink portugáliai és máltai egyetemek, de északi partnereink is vannak. A finn University of Lapland vezeti a konzorciumot, és svéd és angliai egyetem is a csapathoz tartozik. A kutatási projektet pedig 2023. január 31-én fejezzük be, tehát az idei februári indulástól számítva három naptári évben végezhetünk egyszerre kutatási és innovációs munkát. (kép: a projektben résztvevő országok)

Van, aki még sosem járt múzeumban

Kiknek lehet segíteni vizuális kultúrával?

Mindegyik projekt más csoportot céloz meg, mi, vagyis a Corvinusos csapat a szegénységben élő gyermekekre koncentrál, általános és szakközépiskolákban, illetve nevelőotthonokban élő gyermekek fejlesztésére vállalkoztunk. Felkért partnereink ebben olyan múzeumok, mint a Szépművészeti Múzeum / Magyar Nemzeti Galéria vagy éppen a kerületünkben található Ludwig Múzeum kortárs művészeti gyűjteménye.

Lesznek iskolai órák és múzeumi foglalkozások, tehát „művészeti, pedagógiai szendvicseket” nyújtunk át, ami a gyerekek számára a múzeumokkal való első ismerkedés, kulturális megmerítkezés is lesz.

Fiatal roma vállalkozó nők

Itt a Corvinuson egy sajátos csoportot fognak fejleszteni, ezek a fiatal, vállalkozó roma nők. Miért ők?

olah_jolan_amulok_o_f_77x57.jpgNekik a közösségi média használatban szeretnénk segítséget nyújtani, hiszen egy jó vállalkozói ötlet mellé ma már elengedhetetlen az a képesség, ami a közösségi média felületein való megjelenést biztosítja, képekben, írásban. Ezekről workshopokat fogunk szervezni számukra.

Kommunikációs képzést nyújtva, a hatékony önkifejezés és a munka világában való boldogulás támogatására, vállalkozásaikhoz és kulturális identitásuk erősítésére online médiaplatformok és médiatartalmak készítését tanítjuk, így fejlesztjük digitális kompetenciájukat.

(kép: Oláh Jolán: Ámulók (olajfestmény); fotózta: Kenéz György, 2011.09.20; Kugler Art Galéria)

Kreativitás és reziliencia                                                                

Hol keresik a célcsoport tagjait, a képzés és fejlesztés alanyait?

A Magyar Rajztanárok Országos Egyesülete országos hálózatával segít a szervezésben. Sok más iskola mellett a Ludwig Múzeum körzetében lévő iskolákban is keresünk partnereket, hiszen a kilencedik kerületben olyan iskolák is találhatóak, ahol a hátrányokkal induló gyerekeket találhatjuk, és nemigen járnak múzeumba a gyerekek. A roma nők hangja is kevéssé hallatszik, de ebben a projektben kreativitásukat is fejleszthetjük, hogy hatásosabban megszólalhassanak. (fotó: Pexels.com)

grayscale-photo-of-laughing-woman-2971782.jpg

A rezilienciára, vagyis a rugalmas problémamegoldó gondolkodásra nekik is szükségük van, csak kevéssé jutnak ilyen képességek közelébe. A roma kultúra alig szerepel az iskolai tananyagban: nincs roma művészeti múzeum, népművészetük, népi iparművészetük, tárgyaikról is kevés információt találunk a weben.

Reméljük, hogy a programjainkon részt vevő fiatalok nemcsak leendő vagy már működő vállalkozásuk médiaplatformjait alkotják meg, hanem kulturális identitásukat erősítő médiatermékeket is készítenek majd.

Miután a Corvinus kutatócsoportjának feladata a nemzetközi kutatócsoport értékelése is, és monitorozza az egész projekt tudományos munkáját, egy év múlva már arról is beszámolhatunk, hogy a többiek milyen eredményeket érnek el.

Vendégszerző: Sipos Júlia

Szociális hátránnyal élők támogatása a művészet eszközeivel? Hogyan lesz ebből sikeres vállalkozás? Tovább
A benyomás ereje - Mit tanít nekünk Claude Monet az otthonlétről?

A benyomás ereje - Mit tanít nekünk Claude Monet az otthonlétről?

claude_monet_sunset-on-the-seine-at-lavacourt-winter-effect.jpg

Monet már egészen fiatal korában elkezdett a művészet felé orientálódni: Eugene Boudin jóvoltából rátalált a brit gyökerekkel rendelkező plein air mozgalomra, amely megalapozta saját stílusát, a későbbiekben pedig az impresszionizmust is, amit Párizs-környéki művésztársaival az 1860-as évek elején hozott létre. Miért érdekes ez éppen most? Sebesen változó, állandó igazodást követelő életvitelünkben nem sok időnk jut a szemlélődésre - néha azonban a sors úgy hozza, hogy a világ összes ideje a nyakunkba szakad. Ahelyett, hogy a közösségi médián ütnénk el az időt, érdemes egy kicsit kilépni a virtuális terekből, és belemerülni valóságba - a képzőművészet ennek tökéletes tárgya lehet. (Borítókép: Wikipédia Commons)

Írta: Lázár Fruzsina

monet_in_his_garden2.jpgMonet a képi ábrázolás evolúciójának forradalmi idejében élt. Akkoriban jelent meg a fényképezés, amely a realizmust egészen új szintre emelte: nem kellett többé órákon keresztül mozdulatlanul ülni egy portréért. A valósághűség már nem attól függött, mennyire volt tehetséges egy festő. Az új masinának csupán egy kis fény kellett, és az eredmény olyan lett, mintha tükörbe néztek volna; az emberek szabadon birtokolhatták saját képmásuk tetszőleges számú másolatát. (Kép: Monet giverny-i kertjében, 1905; forrás: Pinterest)

Mi sem lehangolóbb, mint ráébredni arra, hogy van egy mechanizmus, ami tökéletesen helyettesíti, sőt, felülmúlja az emberi munkát. Néhány tizenkilencedik századi festő szomorkodás helyett letért a kitaposott útról, és kiment a szabadba. Gyors, finom ecsetvonásokkal dolgoztak, munkáikhoz nem használtak vázlatokat, érzékeikre hagyatkoztak. Míg a fénykép lencséje az objektív igazságot keresi, az impresszionista mozgalom a pillanatnyi benyomásról szól: ezek a festők az örökmozgó fényt igyekeztek lekövetni. Ez gyakran azt jelentette, hogy naponta csak néhány percük volt festeni: John Singer Sargent brit impresszionista Carnation, Lily, Lily, Rose című műve két éven keresztül készült, (egy videó erről az elképesztő munkafolyamatról), épp azért, mert a képen megörökített fényviszonyok csupán egy rövid ideig voltak láthatók alkonyat idején.

carnation_lily_lily_rose_john_singer_sargent.jpg

Az azonnaliság korában ezt nehéz értelmezni. Ha látunk valami szépet, lefényképezzük, hogy velünk maradjon a kellemes érzés, amit a látvány ébresztett bennünk. De hogyan maradhatna meg ez egy egyszerű képben? A valóság mindenki számára máshogy néz ki, de egy sietve elkészített fotóban ez az egyediség nem tükröződik. Az elhamarkodott fotózással sokszor megszakítjuk a befogadás folyamatát, megelégszünk azzal, hogy birtokolhatjuk a valóság egy lenyomatát. Ez a lenyomat azonban leredukálódik egy cseppre a tengerben, amelyet semmi sem különböztet meg a többitől. Nemsokára érdektelenné is válik, és mi továbblépünk. (kép: Wikipédia Commons)

Claude Monet ellenben a színek és fények festője volt: az általa vallott művészetben az áll a középpontban, hogy ki hogyan látja a világot. A szem és a lélek között közvetlen útvonal van.

Manapság annyira rászorulunk a minket körülvevő tengernyi előregyártott mintára és világértelmezésre, annyira összenőttek a preferenciáink a trendekkel, olyan kevés időnk és lélekjelenlétünk van arra, hogy csak szemléljünk és befogadjunk, és ne akarjunk azonnal reprodukálni vagy felülmúlni másokat… Néha eszembe jut, hogy talán már csak akkor és úgy látjuk meg a szépet a világban, ahogy az algoritmusok által gondosan kiválogatott tartalom meghatározza számunkra.

Az otthonlétben megélhetjük, hogy az életünket egy olyan külső erő alakítja át, amelyet nem tudunk megkerülni. Minden lelassul körülöttünk, a ritmusunk, az eddig jól működő szokásaink egy időre hasztalanná válnak. Mintha légüres térbe kerültünk volna, semmi sem történik.

Az impresszionizmus arra tanít minket, hogy ebben a csendben, látszólagos mozdulatlanságban is folyik tovább az élet. Most megkaptuk a lehetőséget, hogy megérkezzünk a saját valóságunkba, hogy időt és teret adjunk a benyomásainknak, hogy nézzük a körülüttünk izgő-mozgó, folyton változó világ apró csodáit, az arcunkat a fény felé fordítsunk, lélegezzünk, és pihenjünk.

Monet vízililiomai:

water_lilies_monet.jpg

Forrás: Wikimedia Commons

 

Források:

https://www.alkotasutca.hu/claude-monet

https://www.tate.org.uk/art/art-terms/i/impressionism

https://www.tate.org.uk/art/artists/claude-monet-1652

A benyomás ereje - Mit tanít nekünk Claude Monet az otthonlétről? Tovább
Élősködők - Spoilermentes kritika és programajánló

Élősködők - Spoilermentes kritika és programajánló

parasite_birthday.jpg

Hogyan lehet kritikát írni egy olyan filmről, amelynek éppen a rétegek lefejtésében rejlik a lényege, ahol a cselekmény “extra” tartalmára jócskán várni kell? Ebben az írásban ezt kíséreljük meg az Élősködők kapcsán, és egy kis ízelítőt adunk a mű látványvilágában rejlő különlegességekből is, hiszen a napokban a Corvinuson is megnézhetitek! (borítókép: La Voz)

Írta: Lázár Fruzsina

Mostanra talán már senkinek nem kell külön elmondani, hogy az Élősködőket a 2020-es Oscar gálán négy díjjal is jutalmazták. Bon Joon-ho filmje volt az első nem angol nyelvű film a gála történelmében, amelynek odaítélték a legjobb filmért járó díjat - ez pedig akár a laikus szemlélő számára is megérdemeltnek tűnhet.

parasite_gettyimages.jpgA film egy szegény és egy gazdag család életét állítja szembe: ahogy a történet kibontakozik, két szinte teljesen elkülönülő világ egymásba csavarodását kísérhetjük végig. A kontraszt nem csak a cselekmény, hanem a kameramozgások, a látószögek megválasztásának szintjén is megjelenik; a filmben használt vizuális és strukturális elemek érzékenyen összesített kompozíciójában megmutatkoznak és kibontakoznak a társadalmi rendszer egyenlőtlenségei. (kép: IMDb)

Bong Joon-ho mesteri montázsaiban észrevehetjük, hogy egy-egy jelenet során nem vágással vált a két beállítás között; jellemző a kép vízszintes, gyakran szinte áramlást idéző mozgatása. Ez a dinamikusság a történetmesélés fontos eszköze: elsősorban vezeti a szemet, emellett olykor újabb elemeket hoz be a képbe, újrakeretezi a jelenetet, finoman magánál tartja az irányítást. Azzal, ahogy felhívja a figyelmet a precízen elrendezett részletekre, egyszerre nyújtja a nézőnek az önálló felfedezés és az elengedett sodródás élményét.

Példák az ilyen típusú kompozícióra:

parasite_1.png

parasite_2.png

parasite_3.png

(forrás: Thomas Flight YouTube)

A négytagú Kim család egy szuterénben él, lakásuk egyetlen ablaka a járda magasságában helyezkedik el, a napfény elvétve talál csak be a sötét helyiségbe, és ahhoz, hogy kijussanak az utcára, fel kell mászniuk néhány lépcsőfokon. Zsúfolt kis szoba, korlátozott mozgástér: szűk képkivágások mutatják, milyen nélkülöző és bezárt életet él ez a család.

A Park család háza ellenben csupa fény és tér. Tágas lépcsőház, kertre néző hatalmas üvegablak, finom színek, ragyogó felületek. A tekintetünk szabadon felfedezheti a terepet, sehol nem akad bele málló vakolatú falakba, kupacban álló kacatokba. A Kim család “félig föld alatti” állapotának érzékletes ellentételezéseként az ő házuk egy domb tetején áll, de még a kaputól is lépcsők sora vezet fel a bejárati ajtóig.

A történet egyszerű: Kim Giu, a Kim szülők egyetemista korban lévő fia egy szerencsés fordulat nyomán angoltanári állást kap a Park családnál. Látva a fényűzést, fondorlatos tervet kezd szövögetni - és a Kim család kitúrva a régi, megbízható alkalmazottakat, szépen lassan beférkőzik a Park család életébe. Kockázatos lépéseik szórakoztató sora következik, amíg a cselekmény el nem jut a csúcspontjáig, amit akár telítettségi pontnak is hívhatnánk. Érezzük, hogy ennek még itt nincs vége… És valóban nincs.

bongjoonho.jpg“Ugyan zsánerfilmeket készítek, mégsem követem az ilyen típusú filmkészítésben használatos nyelvet. Megtöröm a zsáner szabályait: így próbálok üzeneteket közvetíteni a társadalomról.”

- Bong Joon-ho a saját rendezői elveiről (IMDb)

 

 

A zsánerfilm a populáris kultúra műfaja, a közönségfilmek kategóriájába tartozik. Célja a szórakoztatás, profitszerzés.

Egy spoilermentes kritika az Élősködőkről olyan, mint a jéghegy csúcsát szemlélni: éppen csak kóstolót ad arról, milyen komplex élményt nyújthat a film. Meg kell nézni ahhoz, hogy megélhessük, milyen zsigeri reakciókat ébreszt: őszinte nevetést, a rettegés szorítását, méltatlankodást, együttérzést. Igazán mély, ösztönös reflexeket mozgósító alkotás került ki a dél-koreai stáb kezei közül, amely olyan észrevétlenül, olyan kiváló arányérzékkel adagolja nekünk a feszültséget és az enyhülést, hogy a végén, míg futnak le a  fehérbetűs nevek a fekete képernyőn, mi csak ülünk, és zsibbadtan várjuk az ébredést.

A filmet március 3-án 19 órától a Corvinus Művészeti Akadémia szervezésében (újra) megnézhetitek a NapKöziben!

87521941_3104663182890606_378241208364826624_n.jpg

Facebook-esemény: https://www.facebook.com/events/2552263901662126/

források: https://www.youtube.com/watch?v=ZF6O93noHRc

https://www.imdb.com/name/nm0094435/bio?ref_=nm_dyk_qt_sm#quotes

https://oscar.go.com/news/2020/oscar-best-picture-winner-2020-is-parasite

 

Élősködők - Spoilermentes kritika és programajánló Tovább
Mi volt a legutóbbi mondat, ami boldoggá tett? – So-So Projekt a társas magány ellen

Mi volt a legutóbbi mondat, ami boldoggá tett? – So-So Projekt a társas magány ellen

soso1.jpg

Az online közösségi hálózatok világában minden pillanatban elérhetőnek kell lennünk, sőt, az azonnali válaszra is készen kell állnunk, emiatt olykor túlzottan terhelőnek is érezhetjük a kapcsolatok folyamatos jelenlétét az életünkben. A dolog másik oldala örömtelibb: idő és tér már nem akadályozhat minket abban, hogy fenntartsuk a barátságainkat, de ha úgy adódik, akár új embereket is bármikor megismerhetünk. Mégis ez a kor – amelyben minden eszközünk megvan a közösségi léthez – a legmagányosabb az összes eddigi közül.

A So-So Projekt alapötlete corvinusos diákoktól származik. A kezdeményezés a fotók és a közvetlen kapcsolatteremtés eszközeivel harcolt a társas magány ellen; most újabb izgalmas programot szerveznek, méghozzá új helyszínen, friss és gondolatébresztő ötletekkel. Az egyik ötletgazdát, Palotás Zsuzsit kérdeztük az értékről, amit a So-So Projekt megteremtett és fenntart.

Írta és készítette: Lázár Fruzsina

 

Össze tudnád foglalni néhány szóban, hogy a projekt milyen keretek között, hogyan született?

2018-ban kezdtük, harmadév első félévében volt egy “Projekt: tervezés és vezetés” nevű kurzusunk, KomMédia alapszakon. A feladat egy körülbelül fél évet felölelő projekt kivitelezése volt, témamegkötés nélkül. A lényeg az volt, hogy egy valódi projekt jöjjön létre, valódi folyamattal, csúcsponttal, nehézségekkel. Média szakosként rengeteget tanultunk a közösségi platformokról, a működésükről, hatásaikról, felmerült, hogy mennyi negatív vonzatuk van, és hogy hogyan tudnánk mindezt pozitívba átfordítani. Az egyik csapattársunk ötlete volt, hogy próbáljuk meg feldolgozni a face-to-face kapcsolódás és az online világ elszigeteltségének problémáját. A So-So a social solitude (társas magány) kifejezés rövidítése. Fontos volt, hogy nem akartuk nagyon expliciten megformálni a mondanivalónkat, szerettünk volna egy elvontabb, mélyebb értelmezést is adni neki. Végül egy képkiállítást szerveztünk a Móricz Zsigmond körtér közelében, az Óvóhelyen; a képeken random budapesti emberek szerepelnek, akiket a hozzájuk intézett utolsó kedves mondatról kérdeztük. Ezzel az is volt a célunk, hogy felébresszük az emberekben a kérdést: mi volt az utolsó „élő” kapcsolódásom, ami nem a virtuális világban esett meg?

 

A projektetek a mindennapok felszínességére épít: miben nyilvánul ez meg? Milyen tényezői, színterei vannak?

A közösségi platformokról néha egy mosógép jut eszembe, amibe, ha beledobáljuk az olykor esetlen és piszkos kis hétköznapjainkat, két kattintással patyolatra lesznek mosva. Ettől a kreált tökéletességtől pedig hiába várunk őszinte kapcsolódásokat. Kézzel mosni macera, de lehet tartósabb lesz az eredmény. Rengeteg inger ér minket online, és bármennyire igyekszünk is szelektálni vagy egyenesen kiszállni, nem lehet. Annyira hozzászokunk ehhez az ingerdömpinghez, hogy amikor „csend van”, iszonyú magányosnak érezzük magunkat. Mi arra próbáljuk felhívni a figyelmet, hogy ezek nem szomorú vagy borzasztó pillanatok, hanem teljesen normálisak.

“Nem kell, hogy mindig boldognak érezzük magunkat, de képesnek kell lennünk emlékezni az értékes dolgokra az életünkben.”

Amikor  a járókelőket kérdeztük, volt, hogy elképesztően sokáig gondolkoztak a válaszon. Megesett, hogy lefotóztunk valakit, de végül nem tudtuk felhasználni a képét, mert nem jutott eszébe semmilyen kedvesség, amit neki mondtak. Az emberek nem emlékeznek ezekre az apróságokra: vagy egyértelműnek veszik őket, vagy nem érzik elég fontosnak ahhoz, hogy megjegyezzék. Telítődünk az impulzusokkal, és leginkább a negatívak maradnak meg. Szerintem ez az a felszínesség, amiről szó van.
zsuzsi.jpg

Most újabb kiállításra készültök. Mi az, ami nem változott a projektben, mi az önértéke?

Az üzenetünk: „nem vagy egyedül a kapcsolatok korában”. Szerintem ez mindig, sőt, egyre aktuálisabb lesz. A formai kereteket illetően pedig megmaradtak a kiállítás képei. Felmerült, hogy Pécsen is – ahová a So-So kiállítás most egy hónapra odaköltözik – menjünk körbe, és készítsünk új képeket az ottani emberekről, de aztán arra gondoltunk, hogy az eredeti portrék szereplői sem feltétlenül budapesti lakosok voltak. Most az a lényeg, hogy egy új közönséghez vigyük el a kiállítást és az üzenetünket. Ami újdonság, hogy most egy kerekasztal-beszélgetéssel is készülünk a PécsiBölcsésszel együttműködésben. Szokták mondani, hogy ha egy művészeti produktum jelentését megmagyarázzák, az elvesz az értékéből. Én ezzel nem értek egyet, a beszélgetés célja egyébként sem a magyarázat, inkább a megértés, a társas magány mélyebb jelentésének átadása. Azt tapasztaltam, hogy ha az emberek nem értenek valamit, tovább sétálnak. Mi ezt szeretnénk megakadályozni. A kiállítótér egyébként a Pécsi Egyetem Bölcsészettudományi Karának aulája lesz: ez egy közösségi tér, ami azért is jó, mert az érdeklődőknek nem kell külön erőfeszítést szánni a kiállításra, hiszen a képek ott lesznek az orruk előtt előadásra menet vagy akár ebéd közben is.

 

Mi köt titeket Pécshez?

Ez az emberi kapcsolódások csodája. Nyáron részt vettem egy slam táborban, ahol az egész országból jöttek költők, írók és slammerek. Ott összeismerkedtem Rónoki Bercivel, aki Pécsre jár egyetemre, és a PécsiBölcsész szerkesztőségében is dolgozik; neki meséltem a projektről, ő pedig továbbadta ezt a főszerkesztőnek. Innentől kezdve elindult a közös gondolkodás.

 

Kik lesznek a kerekasztal vendégei, és miért hívtátok el őket?

Három résztvevő lesz: az egyik Szöllősi Mátyás, fotóriporter és író, a Budapest Katalógus megalkotója, amiben budapesti emberek fotóit és történeteit gyűjtötte össze, a munkásságából adódóan sok ponton kapcsolódik hozzánk. Emellett a meghirdetett fotópályázatunk zsűrijeként is részt vesz majd a munkában. A második Székely Zsuzsanna, az Ifjúsági Lelki Elsősegély egyik szolgálatvezetője: testközelből ismer olyan történeteket, ahol a fiatalok „kedves mondatért”, megértésért és segítségért tárcsázzák a számot. Meghívtuk még Kiss Georginát, aki amellett, hogy költő, középiskolai tanár is. Rá azért gondoltunk, mert nap mint nap szemlélője osztályok kapcsolati hálózatának, az abban létrejövő kölcsönösségeknek és visszautasításoknak.

 

Az elmúlt egy évben mi történt? Hogyan élt tovább a projekt? Ki maradt a csapatban?

Régebben viccelődtünk azzal, hogy majd turnézunk a kiállítással, mert nagyon élveztük az egész folyamatot. A csapatunk azért szuper, mert mindenki másban jó: valaki fotózik, valaki videózik, valaki az online tartalmakért felel, valaki a sajtóval tartja a kapcsolatot… Így jól kiegészítettük egymást, nagyon lelkesek voltunk, és a projekt sikeres volt. Éreztük, hogy ebben van lendület, csak aztán jött az államvizsga, szóval egy időre félretettük a dolgot. Most viszont újrakezdtük, és mindenki örömmel vett részt, a jó dinamika is megmaradt. Annyiban más a munka, hogy már nem vagyunk szaktársak – habár a fél csapat maradt mesteren a Corvinuson –, nem látjuk egymást minden nap, így a szervezés főleg online keretek között zajlik, de ez talán még gördülékenyebbé teszi a dolgot.
soso2.jpg

Most egy fotópályázatot is meghirdettetek. Mi a célotok ezzel?

A téma a társas magány, és ezt mindenki szabadon értelmezheti. Mi jut eszébe valakinek erről a két ellentétes szóról, amik szinte egymásnak feszülnek? Érkeznek olyan képek, amiken el kell gondolkoznom, hogy mire is vonatkozhatnak, mert elsőre nem értettem. De éppen ez a lényeg, hogy gondolkozzunk rajta, nem pedig az, hogy minden ki legyen mondva helyettünk.

 

Merre mennétek tovább a jövőben?

Sok ötletünk van, többen felvetették már, hogy menjünk el az ő városukba, falujukba is. Ha van rá igény. Szívesen megyünk, az a kérdés, hogy mennyi erő van a projektben és bennünk, mennyi újítást kell belevinni, hogy érdekes maradjon, de az érték se vesszen el. A vándorlás azért is nehezebb egy kicsit, mert minden helyen fel kell építenünk és meg kell ismernünk a közönséget, emellett pedig, mivel például most messze van a helyszín, ironikus módon csak online tudunk szervezkedni.
soso3.jpg

A So-So Fotópályázatára március 10-ig lehet jelentkezni, a sosoprojekt@gmail.com címen, So-so pályázat tárggyal. Regisztráció itt [https://forms.gle/2UBRjRXQZFcQG4nC6].

A pécsi esemény [https://www.facebook.com/events/2500489070268058/]

A So-So Projekt Instagram oldala [https://www.instagram.com/sosoprojekt/]

Portékép: Kralik Dániel

A Közgazdász Online további cikkeiért kövesd be a Facebook-oldalunkat! 
https://www.facebook.com/corvinuskozgazdasz/

Mi volt a legutóbbi mondat, ami boldoggá tett? – So-So Projekt a társas magány ellen Tovább
7 cicás gif, ami megjósolja mit csinálsz a vizsgaidőszak vége után

7 cicás gif, ami megjósolja mit csinálsz a vizsgaidőszak vége után

Bevégeztetett. Vagyis #ennyi. Befejeződött kínzásod, az időszak, mikor elvárták tőled, hogy információkat tanulj és tudj. Most már végre folytathatod életed elvesztegetését, belesüppedhetsz a semmittevés dagonyájába. Megérdemled, hiszen két hónapig olyan keményen dolgoztál, mint a kicsivel idősebb társaid az egész év folyamán. Ám vajh hogyan tovább?

Mi tudjuk! Az ősi rúnák másolatain, amit a maja Nostradamus vetett kínai bambusznádból készült papiruszra, megtaláltuk a Kiválasztottról, vagyis Rólad készült jóslatot, így 90% bizonyossággal megmondjuk, hogy mit csinálsz a hirtelen rád szakadt időddel. 

7 cicás gif, ami megjósolja mit csinálsz a vizsgaidőszak vége után Tovább
A 43,8 millió dolláros kérdés

A 43,8 millió dolláros kérdés

Azt írja az újság, hogy a Sotheby's árverésén Barnett Newman amerikai képzőművész Onement VI című festménye (hiteles magyar fordításban: kék alapon fehér csík) 43,8 millió dollárért kelt el. A Microsoft-alapító Paul Allen, a kép tulajdonosa igazán elégedett lehet az eredménnyel: a festmény immáron a legdrágább Newman-művé avanzsált.

Barnett Newman az absztrakt expresszionizmus jeles képviselője. Ez a művészeti irányzat főképp a II. világháború után, az Egyesült Államokban terjedt el, bár a kifejezéssel először Vaszilij Kandinszkij művészetét illették még 1929-ben.

Laikus számára egy absztrakt expresszionista mű onnan a legkönnyebben felismerhető, hogy láttán a műértő közönség felhorkan, miszerint:

"Ezt én is megcsinálhattam volna!"

Tulajdonképpen mellékes kérdés, de az emberiség elsöprő többsége valamilyen oknál fogva mégsem alkot absztrakt expresszionista műveket, bár megcsinálhatná. Mindenesetre, az biztos, hogy két vastag és egy vékony csíkért pofátlanság ennyit kérni, hiszen "nem ér ennyit". Persze, más megvilágításba helyezi a dolgot, hogy ma már egy egyszerű Givenchy ruháért is képesek 900 ezer dollárt adni, holott egy darab rongy nem ér ennyit. És pénteken a Vásárcsarnokban a saját szememmel láttam, hogy valaki az első osztályú kígyóuborka kilóját 780 forintért méri, ami meg azért már mégiscsak botrány.

Továbbkattintás után egy teljesen laikus, esztétikailag totál képzetlen hallgató értekezését olvashatja az absztrakt expresszionizmus nagyszerűségéről, akinél a művészi önkifejezés odáig terjed csupán, hogy szokott mentalevél- vagy mustárszínű nadrágot hordani.

A 43,8 millió dolláros kérdés Tovább