Pár hete került a magyar mozikba Joseph Gordon-Levitt első rendezése, a Don Jon. A fiatal rendező neve nem lehet ismeretlen a közösség számára, hiszen színészként már jó pár éve a hollywoodi tehetséges újoncok között emlegetik, és olyan filmekben játszott, mint az 500 nap nyár, vagy az Eredet, ahol Leonardo Dicaprio oldalán álmodozott. Úgy tűnik, hogy nála is eljött az az átváltozás, amelyből már sokat láthattunk a filmtörténelem során, inkább kevesebb, mint több sikerrel, hogy egy színész, megunva, hogy folyton neki dirigálnak, inkább kézbe vette az irányítást, és ő maga állt a kamerák mögé. Nyilvánvaló, hogy aki gyerekkorától kezdve a filmek világában él, abban egy idő után megérik a vágy, hogy a saját elképzeléseit is vászonra vigye. A szereplőként szerzett tapasztalat, és a könnyen eladható név azonabn nem mindig elég a biztos sikerhez, hogy egy ismertebb példát említsünk, Angelina Jolie, A vér és méz földjén című, eleinte ígéretesnek tűnő filmjének csúfos bukása.

Itt tehát két elemében is ott kísértett a film fölött a kudarc veszélye. Első rendezés, érthető, hogy rizikós, még akkor is, ha számtalan forgatáson vett már részt az illető. A másik oldalról, ami még inkább aggodalomra adhat okot, az a rendező-forgatókönyvíró-főszereplő triász egy személyben való, tudathasadáshoz hasonló megtestesülése, a külső perspektíva, kontroll hiányát jelenti. Annyira elvész a saját művében, hogy nem tudja kívülről szemlélni azt, hiszen nem csak egy bizonyos szeletéért felelős, hanem annak egészéért, így hajlamosabbá válik elsiklani a hibák fölött.

Szerencsére nem ígér többet a film, mint amit aztán vállalni tud, nem váltja meg a világot, nem mondja meg, hogyan éljünk, hogy 90 éves korunkig boldogok legyünk, de filmként jól felépített, szórakoztató, a történet pedig szépen végigvezetett, még ha a nagy mondanivaló inkább hat biztonssági lezárásnak, egy sokszor hallott templomi bölcselet égi zeneszóval beharangozott tanulságának, mint valami forradalmi újításnak.

A szexuális szabadság és szabadosság korában, amikor pornót találni ugyanannyi erőfeszítésbe kerül, mint a rántotthús receptjét, úgy tűnik, senki sem tud már újat mondani a témáról.  Mégis kapunk egy templomba járó, rögeszmésen tiszatásg- és testépítésmániás, igazi „macsót”, aki valószínűleg egy kérdőíven a hobby rovatot üresen hagyná. Kedvenc időtöltése, a világhálón található felnőtteknek szóló tartalmak böngészése, és a megfelelő oktatófilm kiválasztása, ugyanolyan pedánsan megtervezett, mint az egész élete. És ez a részletekig ható felépítettség úgy tűnik, nem csak Jonra, a film főszereplőjére (Don Jon egyébként a világ egyik legnagyobb erotikus kiegészítőket forgalmazó cége, és nem mellesleg a főhős kemény munkával megszerzett titulusa), hanem magára Gordon-Levittre is. A film előre jól látható cselekményszálon megy végig, ám azt aprólékosan kidolgozza.

Adott tehát Jon, aki megunja a nők hajkurászását a helyi klubban a haverokkal, ami soha nem hozza el az áhított megváltást – nem úgy, mint a ponó – és igaz szerelemre vágyik. Ekkor toppan be a szőke ciklon Barbara, Scarlett Johannson személyében, aki a leghitelesebb alakítással játsz el az első látásnál egyel rafináltabb karaktert, továbbra is az adottságait a magyar állampapíroknál jobban kamatoztató maca szerepében megmaradva. Scarlett Johannson végre egyszer az arcberendezéséhez illő szerepet kapott. Hol van már A suttogó-ból ismert Grace. Kapcsolatuk tökéletesen példázza az egymással betelni képtelen párt, ám kapcsolatuk nem emelkedik filozofikus magasságokba. De mindenki megkapja azt amit akar; Barbara egy férfit, akit úgy irányít, akár egy tank teleszkópját; Jon pedig egy nőt, akit bemutathat a családnak és elvihet a vasárnapi misére. Akár egy szép babát. Nem véletlenül hangzik el többször a szájából a „Te vagy a legszebb dolog, amit valaha láttam” mondat, hiszen minden nőt, így Barbarát is, csak a vágyai kielégítésére alkalmas tárgynak tekinti. Végül a bimbózó románcnak Jon függősége, vagyis annak lelepleződése vet véget. Ezen a ponton Jon visszasüppedhetne kedvenc karosszékébe a laptopja elé, ám Julian Moore idősebb, ám a hippi korban megragadt bohókás karaktere közbelép. Valamilyen érthetetlen módon kitartóan ragaszkodik a nála jóval alacsonyabb műveltségi szinten álló Jonhoz és a szárnyai alá veszi a fiút. Természetesen a jó győz a gonosz felett, hiszen az érzelmek mindennél fontosabbak, és erre Jon is rájön. Egy darab karakterfejlődés a filmben: pipa.

Nézzük el a szájbarágós véget, ami inkább csak kerete, mint fő tétele a filmnek. A tucat amerikai vígjátékok sematikája mögött meghúzódó társadalomkritika azt a mérhetetlenül képmutató amerikai társadalmat veszi célba, amely két, a gyóntatófülkében egy gyorskajálda kiszolgálásához hasonló instant feloldozás között minden szégyenérzet nélkül mártózik meg az alsó középosztálybeli bűnök pocsolyájában. Mi, akik csak másodkézből ismerhetjük ezt a világot csodálkozva tekintünk rá és az Újvilágot már megjárt mindent tudó prófétákra, vajon tényleg ilyen lenne? És milyen tapasztalatai lehetnek Joseph Gordon-Levittnek a nőkkel? Vajon mi is ilyenek vagyunk? Képmutatóak, hogy megfeleljünk elvárásoknak, amiket senki sem tart be?

 Szász Nóra