Salman Rushdie vitathatatlanul kortárs íróink legnagyobbikaihoz tartozik. Élete kalandos utat járt be, elismertségét különbözőképpen ítélik meg, míg az iráni vezető kimondja rá a fatvát, vagyis a halálos ítéletet, addig Erzsébet királynő lovaggá üti az irodalmi munkásságáért.
Az egykoron Indiában született Rushdie írói pályája második regényével, az Éjfél gyermeikei-vel ívelt fel (1981), amely még abban az évben Booker-díjat kapott. Stílusára oly jellemző mágikus realizmus talán abból fakad, hogy példaképként tekint Marquezre, aki ennek az irányzatnak a szülőatyja. Aki ódzkodna egy hatszáz oldalas szépirodalmi regény elolvasásától (egy Varian vagy Mankiwnél izgalmasabb!), másfél órában megtekintheti film formájában, amelyben maga az író is is szerepelt volna, csak utólag kivágták a jelenetet. Egyébként az írás egyetlen alternatívájaként a színészkedést tudta volna elképzelni, csak ahhoz nem volt túlzott tehetsége. Még szerencse, ma lehet gazdagabbak lennénk egy középszerű színésszel, azonban egy páratlan íróval meg szegényebbek.
Munkásságát leginkább az 1988-ban publikált műve, a Sátáni versek befolyásolta, amely megosztotta az egész világot, leginkább vallási (ebből fakadóan földrajzi) dimenzióban. A muszlim országokban istenkáromlással vádolták, Iránban még a fatvát is kimondta rá az a Khamenei, akit az irániaknak szinte istenként kell tisztelniük (persze a háta mögött mehet az ő káromlása is, csak ne legyen könyvben publikálva). Rushdie Londonba menekült, ahol Margaret Tatchertől kapott rendőri védelmet. Ő ugyan elkerülte a fizikai bántalmazást, de művének több fordítója súlyos sérüléseket szenvedett egy-egy atrocitás során. Angliában sem volt nyugodt élete, sorozatosan ostromolták az akkori ellenzék tagjai, leginkább azért, mert Thatcher védelmezettje volt, és a ‘80-as évek Angliájában akkor ez volt a módi, Thatcher minden egyes intézkedésébe belekötni.
A bujkálás 10 évét legutóbb megjelent önéleterajzi regényében, Joseph Antonban foglalja össze, amelyet elmondása szeirint nem akart megírni, és rossz munkának is tart egyben. Legfőképpen azért, mert úgy gondolja, regénye csupán azért érdekes, mert valójában megtörtént. Az író, saját bevallása szerint másokról szeret írni, nem pedig magáról. A cím egyébként (Josph Anton), Rushdie álnevét jelöli, amely talán egy icike-picikét túlzott önbizalmáról is árulkodik, mert az Csehov és Conrad keresztnevét jelöli.
Egy másik műve, a Szégyen is Booker-díj jelölt volt, amely a pakisztáni politikai zűrzavart hivatott ábrázolni mesés és egyben brutális elemekkel. Megjelenik Zulfikar Ali Bhutto karaktere is, akit ugyebár később egy merényletben meggyilkoltak (amit a mai napig tagadnak az érintettek), és az egykori pakisztáni elnök, Muhammad Zial-ul-Haq, aki az ország történelmében a leghosszabb ideig, 11 évig kormányzott. Akinek van egy kis politikai érdeklődése, illetve gyomra, amely fel tudja dolgozni az állandó kegyetlenséggel átszőtt gyilkosságok részletes leírását, annak csak ajánlani tudom. Aki inkább a kikapcsolódást választaná, a személyes kedvencemet tudnám csak felhozni, Harún és a mesék tengerét, amely kivételesnek tekinthető Rushdie munkáit elnézve. Mesének mese, csak épp a realizmus hiányzik belőle. Egy teljesen új, az író által kreált világban találhatjuk magunkat, ahol a jó és a rossz harcol, mint a klasszikusokban. Akár meg is lehetne filmesíteni, (manapság marvel filmek amúgy is divatosak, túlságosan is), hisz a bolygót, ahová Hárún csöppen, megsemmisülés veszélyeztet, de aztán jön Hárún, a hős, és megmenti!
A viccet félretéve, nem csupán azért ajánlom Rushdie-t, mert korszakunk egyik legkiemelkedőbb írója, vagy mert regényei egy olyan új világba kalauzolnak el, amelyben egy teljesen új perspektívával kell szembesülnünk az Indiai-szubkontinensről és annak kulturájáról, ennél jóval nemesebb szándék vezérel. Felhívnám a figyelmet arra, hogy nemzetközisek nevével még tanóra keretein belül is találkozhatnak (már akik bejárnak előadásra). És ez utóbbi már önmagában egy olyan érv, amelyet nem hagyhatok észrevétlenül, hiszen nem olyan sok névvel találkozik az ember ezen a képzésen, Spenglert vagy Huntingtont leszámítva, és ha már őket, vagy épp a közgazdaságtan nagyjait unjuk, felüdülés lehet egy kis szépirodalmat olvasni.
írta: Dzunic Anna
