Bejgli, mézeskalács, fenyőillat, gyertyaláng, forralt bor, roskadozó asztal, csinos dobozok – majd letépett csomagolópapírok a fa alatt, társasjáték, habkönnyű filmek, csilingelés, angyalszárnyak és persze az elengedhetetlen családi perpatvar, mely nélkül már nem is lenne igazi az a bizonyos nagybetűs hangulat.  Pulykasült vagy halászlé? Jobboldal vagy jobb a bal? Diósan lenne jobb az a mákos? Neveljük a büdös kölyköt vagy hagyjuk, hogy vigyázzon magára? Fehéret, vöröset, vagy ne adjisten rosét?

Mindegy is, a lényeg, hogy legyen miről érvelni, mit cáfolni, min látványosan megsértődni, és végül,  természetesen kizárólag békítő szándékkal, minek apropóján sürgősen megbontani azt a házi pálinkát. A témák tárháza mindannyiunk oltári szerencséjére gyakorlatilag végtelen, és ha a sztenderdekhez éppen nem is lenne gusztusunk, nem kell félnünk, garantált, hogy a nagytestvér nem feledkezett meg rólunk, és kormányunk gondoskodóan előkészített számunkra valami legalább útdíj színvonalú, gondolatébresztően és csámcsogásra buzdítóan pikáns megvitatnivalót. Vagy legalább egy közeli ismerősről kiderült, hogy meleg, vagy mondjuk, hogy terhes, opcionálisan, hogy sikeres lett, és akkor máris remek apropónk nyílik megváltani a társadalmat és az egészségügyet, desszertként meg mondjuk a vallást.

A legjobb családban is előfordul az ilyen, sőt gyakorlatilag kötelező elem – hát akkor miénktől meg aztán tényleg miért is várnánk mást. Mégis rendszerint és receptszerűen, évről évre, majd december elejétől napról napra alaposan megfogadjuk, hogy idén aztán nem úgy lesz, idén kétszer meggondoljuk, mielőtt megtesszük azt az igazán frappáns, enyhén mégis karcos megjegyzést, sőt, hogy idén majd nem akarunk vigyázni unokatestvérünk vonalaira még akkor sem, mikor az a harmadik szelet sütemény után nyúlna. Nem meglepő módon azonban papírforma szerint mindig becsúszik az aljas porszem abba a fránya gépezetbe, és bumm, máris beköszönt az elmúlt karácsonyok szelleme.

Mi azért idén is megpróbáltuk, még jobban, mint eddig, és valóban nem csak a levegőbe beszélve, hanem komoly elvi áldozatokat vállalva, mégpedig egy tökéletes fenyőfa képében. Ugyanis, picit bolond családunk az elmúlt évek során profi szintre fejlesztette a kis testi hibás, kicsit ferde – kicsit kajla – kicsit borzas fenyőfácskák hazahozását, mondván akár ilyen, akár olyan, azért a miénk lesz, mások meg biztos nem akarják majd befogadni. Ne ráncold a homlokod – jeleztem, hogy picit bolond, meg azt is, hogy a legjobb családban is megesik, meg azt is, hogy az nem a miénk. Lényeg a lényeg, a fenyőink mindig igazán különlegesek voltak, a maguk módján. No de idén, megelőzendően a tányérvető versenyt úgy döntöttünk, ez a fa aztán nem fog dőlni se jobbra, se balra, szélsőségesen meg pláne nem, sőt, még azt is szilárdan elhatároztuk, hogy még csak kajla sem lesz, nehogy az a túlzottan toleráns, liberális világnézetünk szúrjon szemet.

Egyszóval, minden egyben volt: fa feldíszítve, káposzta megtöltve, pálinka a biztonság kedvéért bekészítve. Csak hát, ebben az élet című mesében a jó, és még inkább a naiv mindig elnyeri méltó büntetését, úgyhogy menetrend szerint este hatkor áthaladt az első rapszodikus hangulatvilágú, szabad vegyértékű – értsd, senkinek semmi fogalma nincs arról, hogy miről is szólt – hiszti, amit nyolc óra tájban már egy lassabb lefutású gondolati bukfencparádé követett a házi cirkusz politikai porondján. Radikalizmus és megszállottság, észérvek és „csakazértek”, a retorikai eszközök tárházának teljes skálája, mely a mély sóhajoktól a vitatársak villára tűzéséig terjedő vonulatot rajzolt. Ismerősen cseng? Hát hogyne, a nagycsaládi terülj-terülj asztalok nélkülözhetetlen fogásába mindannyian bele-bele kóstolunk, ki desszert villával, ki a tálaló kanállal, jobbára csak mértékkel, de úgy, ahogy mi szeretjük, magyarosan-csípősen-paprikásan, családonként variálható fűszervilággal.  Ízlelgetjük, kóstolgatjuk, aztán előbb-utóbb csak túlzottan elkezdi kaparni a torkunk, és éles kormányváltással – vagyis, hogy pont annak ragozása nélkül – átevezünk  csendesebb vizekre, és úgy viselkedünk, hogy az este bizonyos pontjairól harmadik feleknek cenzúra nélkül is mesélhessünk majd.

Nevetünk, mosolygunk – de úgy rendesen két pofára –, felsorakoztatjuk a rosszabbnál rosszabb szóviccek teljes hadosztályát, elmeséljük a nyaralásokat, a síeléseket, a munkahelyi bonyodalmakat, a hétköznapok két ballábas kalandjait, majd egy óvatlan pillanatban komolyabb témákba is beleereszkedünk, hogy egy rémisztő pillanatban arra a döbbenetes következtetésre jussunk, hogy nocsak, megy ez nekünk anélkül is, hogy két lábon járó céltáblaként tekintsünk a másikra. Jobb esetben még azt is megállapítjuk, hogy milyen rettentően buták voltunk egy fejezettel előbb, és vállat vonva elkönyveljük, hogy mit van mit tenni, a karácsonyesték már csak ilyenek. Cukormáz, süteményillat, lobogó gyertyák és tűlevelek – egy pillanatra kiélvezzük ezt a leírva irdatlanul giccses kompozíciót, és elvonatkoztatunk tőle, hogy mostanában mennyire nem divat panaszkodás helyett picit beleszeretni ebbe az egészbe.

Bontogatunk, csodálkozunk, meglepődünk, lessük a többiek a reakcióját, olykor egy picit csalódunk, de a legszélesebb mosollyal állítjuk, hogy igen, mi mindig, egész életünkbe erre a kötött rénszarvasos pulcsira vágytunk, és igen, még azt is megerősítjük, hogy különösen kreatív megoldás volt, hogy a hátán kilóg egy farok, az elöl csüngő agancsokért meg egyszerűen odavagyunk. Van ilyen, vágjunk jópofát, elvégre évente csak egyszer van karácsony – ami a természet bölcs előrelátására vall.

Mellesleg, tudja valaki, hol lehet rózsaszín rénszarvasosat kapni? Úgy érzem, egyszer még jól jöhet egy olyan ajándékozás kapcsán, amikor bizonyítani akarom, hogy a barátaimnak mellettem igazán semmi szüksége ellenségekre.

Visszatérve a fő sodorvonalba, azért hosszabb távon mégsem járná, hogy béka legyen, béke meg még annál is kevésbé, úgyhogy idővel feltétlenül szükséges kiteríteni azt a terepet, amely fölött összecsapva ingyen és bérmentve ismét kecses mozdulatokkal tekergethetjük kifelé egymás nyakát. Sanda gyanúm szerint Isten a nyolcadik napon épp ezen ürügyön felbuzdulva teremtette meg társasjátékot. Stratégiai vagy asszociációs, táblás vagy kártyás, egyszerű vagy bonyolult, lehet csalni vagy sem? Lényegtelen, valaki úgyis fog, valaki ellen pedig jogtalanul összeesküdnek majd, míg egyesek nem átallanak sunyin a győzelemre törni. Kard ki kard, a frontvonalak felállnak, a bicskák a zsebekben kinyílnak, a valóság fakó konfliktusai engedhetetlen ellenségeket szül – taktikázunk, trükközünk, küzdünk, cselezünk, szövetkezünk és árulunk. Benne van, élvezzük, szórakozunk – hiszen ez csak játék. Már ameddig nyerésre állunk, de jajj annak, aki előttünk foglalná el a hőn áhított területet, aki elhúzná tőlünk a nyerő lapot, vagy, aki gyorsabban ismerné fel, hogy a szőnyeg közepén szarvakat mutogató, kutyaként lihegő rokonunk éppen krampampulinak képzeli magát.  

A hangulat egyre fokozódik, az indulatok dübörögnek akár a gazdaság, civakodunk, mint a gyerekek és módszeresen tépjük fel a legkülönbözőbb valós és képzelt sebeket, sértődünk és békülünk, rosszabb esetben még a szívünkre is vesszük az egyes visszataszítóan mocskos hátbatámadásoknak tűnő hatos dobást.  Odáig mégsem jutnánk soha, hogy heves indulatunk során rossz szavakkal illessük azt a bizonyos rénszarvasos fonálkupacot, mert így vagy úgy, mégiscsak tudjuk, hogy mindez csak játék. Éppen úgy, mint ahogyan az egész karácsonyi hercehurca egy hatalmas játék, többoldalas, minden esetleges alapfelállásra és lehetséges kimenetre kiterjedő, részletekbe menő sokoldalas játékszabályzattal, össztársadalmi elvárásokkal, kötelező balhékkal, toldott-foldott óriássátras cirkusszal és számtalan kis megmosolyogtató geggel, poénnal és egyedileg választható kiegészítővel.

Picit mindenki máshogy játssza, picit mindenki másra panaszkodik, utólag mégis megengedő mosollyal fűszerezett fejcsóválással gondolunk vissza az ünnepek kis kusza konfliktusaira, vitáira. Mesélünk róluk, nevetünk rajtuk, feltöltődünk velük – ilyenek vagyunk, az ünnepeknek meg így kell telnie. Legalább évente egyszer visszavágyunk a hétköznapi mókuskerékbe, hogy aztán egy évig megint futhassunk benne a jövő karácsony képével szemben.