A Wall Street farkasa már a megjelenése előtt szóbeszéd tárgya volt. Mikor elterjedt a híre, hogy Scorsese és kedvence, Leonardo DiCaprio ismét együtt dolgozik, érezni lehetett, hogy van valami a levegőben. Hatalmas bukás, vagy óriási siker. Aztán kijött AZ a trailer. AZ, aminél legalább harmincöt alkalommal le kellett nyomni az újrajátszás gombot, csak azért a pillanatért, hogy láthassuk, amint DiCaprio ARRA a zenére a jachtáról szórja a pénzt. És akkor, csak úgy, mint a filmben mi is csak azt sikítottuk: MÉG MÉG MÉG! A trailerek persze csalókák. Egyetlen céljuk, hogy minél több nézőt csábítsanak a plüss mozi székekbe, vagyis, hogy minél nagyobb szám szerepeljen a dollár jel előtt a bevételi listákon, hiszen a producerek szemében ez egyenlő a sikerrel. A hoppon maradt és összetört rajongói szívekkel persze senki sem foglalkozik, bánatukban csak az az IMDb-n győzedelmes hörgések közepette lenyomott egy csillag vigasztalhatja őket.
A témaválasztás nem is lehetett volna aktuálisabb. A 2008-as válság óta a Wall Streetről sem a régi már, így az igazi aranykorszak felidézése valódi kincsesláda. A nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje még az az időszak volt, amikor bárkiből, akár a queensi középosztálybeli szülők kicsi fiából mocskosul gazdag yuppie válhatott. A 22 éves Jordan Belfort ártatlan naivaként kerül egy brókercéghez, ám a helyi nagykutya, Matthew McConaughey gyorsan felvilágosítja a szabályokról. Az ügyfél illúziót vásárol, a gazdagság illúzióját, papírokban, míg a bróker viszi haza a kő kemény casht. Azt pedig, hogy mi fog történni egy adott részvénnyel, nos ezt senki sem tudja megjósolni előre. Igaz egy nagyobbacska tőzsde krach egy pillanatra úgy tűnik végleg szétrombolja ifjú hősünk álmait, ő megtalálja azt a kiskaput ami utat nyitott számára a 18 karikás Csodaországba. Innen kezdődik az igazi elmebaj. Ebben a világban a bevétel növekedésével együtt jár a kurvák egész hadosztálya, a féktelen partyk, törpékkel, csimpánzokkal és női fejborotválásokkal, és annyi kokainnal, hogy az valószínűleg California éves műhószükségletét fedezné. (Nem, ez nem az a film amit a kistestvérünkkel szeretnénk megnézni. Se a szüleinkkel.) Nem a pénz a lényeg. Az csak egy papír darab, ami épp arra jó, mint amire a filmben használják; kosárra dobásra és kokain csíkok felszippantására. A lényeg a korlátlanság, hogy azt érezhetik, sérthetetlenek és bármit megtehetnek. De egy idő után már tényleg semmi sem elég, a mennyiség fokozásával már nem lehet fokozni az élvezetet, újabb és újabb hajmeresztő ötletek kellenek a fásultság elűzésére, és miközben a térdünket csapkodjuk a nevetéstől, hogy ilyen nincs, ez nem lehet igaz, egy pillanatra felötlik bennünk, talán mégis az? Mert bizony ez a valóság, mi földi halandók pedig csak a cukormázat nyalogathatjuk. Mert ez a fickó, ez a Jordan Belfort egy valós személy, a film pedig az önéletrajzi könyvén alapul. Persze a filmben minden sokkal elnagyoltabb, az események és a karakterek, de hát ezt nem hányhatjuk a szemére, unnánk a valóságot, főleg három órán keresztül. És akkor Leo sem alakíthatná azt az önelégült, legyőzhetetlen, gusztustalan pojácát, akiért ugyan szorítani nem tudunk, mégis azt szeretnénk, hogy mellénk üljön azzal a gondoskodó mosolyával és beavasson az üzlet nagy rejtelmeibe. Egy küldetés, egy Daisy nélküli Jay Gatsby. De nem csak ő adja hitelesen, néha már túlontúl jól a figuráját. A mellékszereplőknek köszönhetően válik teljessé a film, hiába Belfort karaktere a szellemi vezetőjük, a drog-, alkohol-, szex- és pénzfüggők kiskirálya. Külön elismerésre méltó, hogy az elejétől a végig a főszereplő időnként narrálja a történteket, és nem hagyják el a film közben a nagy igyekezetben.
DiCaprionak az akadémia máig nem bocsátotta meg a Titanicot (talán soha nem is fogja), noha Jack Dawson szépfiú szerepét a magánéletben talán nem is, színészi munkásságával már többszörösen levetkőzte – hiába a szimpátiatüntetések és éhségsztrájkok – de a jelölésnél többre még nem volt elegendő. Noha vitathatatlan, hogy a legjobb jelenet idén az övé ( aki még nem látta annak csak annyit mondok: Ferrari és Popey, aki már látta, érti mire gondolok), az erős mezőnyét tekintve, nincs garancia a győzelemre. Főleg ha filmes társa és riválisa, Matthew McConaughey Dallas Buyers Club szereplését nézzük, amiben egy AIDS-es homoszexuálist alakít, erősen gyanús, hogy a társadalmi problémákra érzékeny biztosság szíve ellágyul (és így a politikailag korrekt táblácskát is kifüggeszthetik az ajtóra).
Lehet azon merengeni, hogy mennyire tesz jót egy 22 éves fiú lelki fejlődésére a film, hiszen hiába olyan a történet, mintha már számtalanszor láttunk, a rossz éli világát és szövögeti ördögi terveit, míg végül csúfos kudarcot vall, mégis van valami vonzó ebben az egészben. Mert igaz, hogy magasról lehet a legnagyobbat esni, de annyira mégsem. Nem kell az egész társadalom megváltását számon kérni a filmen, vagy azt várni tőle, hogy majd megtanítja a felnövekvő generációt, hogy lopni bűn, paráználkodni bűn, és amúgy is a pokol tűzén fogsz elégni. A sérthetetlenség mítoszát nem egy film fogja legyőzni. A luxusautók bőrülésének illata sokkal csábítóbb és valószerűbb, mint a szemünk előtt csattanó bilincs, hiszen a jót mindenki evidensnek veszi, a rossz pedig csak valami törzsi mítosz. Kinőttünk már az ilyen tanmese filmekből, és nem egy pornó besorolású film (az eredeti verzió ezt a besorolást kaptam így végül 12 percet kivágtak belőle) lesz erre alkalmas.
Csak az utolsó jelenet hagyja ezt az egyetlen kínos kérdést megválaszolatlanul: te mit tennél a helyében?
írta: Szász Nóra
