Ki ne ismerné Dorothy történetét, aki Totó kutyával és újonnan szerzett barátaival, a Madárijesztővel, a Bádogemberrel és az Oroszlánnal elindul, hogy Óz, a hatalmas varázsló segítségét kérje? Ha L. FrankBaum világhírű könyvét nem is, de Judy Garland felejthetetlen alakítását, vagy a Somewhere Over the Rainbow dallamát mindannyian fel tudjuk idézni emlékeinkben. Sőt, közgázosként makroökonómia órán arról is hallhattunk, hogy a mű valójában amerikai gazdasági modellek összecsapásának groteszk leírása, az a bizonyos sárgaköves út pedig az aranystandard-rendszer szimbóluma. 

 Népszerű alapokra építkezett tehát az extrém produkcióiról elhíresült 011-Alkotócsoport, amikor színpadra állította ezt a jól ismert történetet. Persze, megszokhattuk már, hogy náluk valójában semmi sem az, aminek elsőre látszik, és ez bizony jelen esetben sincs másként. Az Óz, a nagy varázsló ártatlan, néha talán bugyutácska figurái ezúttal kemény drogproblémákkal küzdő suhancok, akik fiatal koruk ellenére megjárták már az emberélet poklait. Az otthont jelentő, idilli Kansas pedig igazi nagyvárosi dzsumbuj, napjaink Józsefvárosa. Ahol az ember, ha a korareggeli napsütésben játékosan végigszalad a Bárka Színház mögötti Orczy-kertben, a szélben hajladozó aranykalászok helyett szanaszét dobált injekciós tűk között kell, hogy szökdécseljen.

Innen indul és ide is érkezik vissza a színpadra vitt pszichodelikus utazás. Először kissé vontatottan és szürkén, mint a világ, amit elénk tár. De aztán fények és hangok tornádója támad, ami magával ránt a nézőtérről és keresztülrepít a sivár valóság felett. Ha utazás közben hőlégballonunk magasából alátekintünk a pesti lét talán legmélyebb bugyrára, itt végtelen búzamezők helyett végtelen kilátástalansággal találkozik a tekintenünk. 

Aztán megérkezünk a boldogság és az élvezet hallucinált világába, de jobb, ha tudjuk: itt sincs hosszan maradásunk.  Az időközben felszívódott szerek hiánya rendre visszaránt minket valami félig éber, félig kómás állapotba, de eszmélni nem hagy, mert rögvest bökjük, szívjuk, bevesszük, amit találunk, hogy folytathassuk a megoldás keresésére indított kétségbe esett expedíciót. Hogy eljussunk a kórház-zöld Smaragdvárosba, találkozzunk egy sztetoszkópos valakivel, aki talán reményt adhat, enyhet a szenvedésre és visszatérést a normális életbe. Aztán rájövünk, hogy ez is csak illúzió, és az egyedüli kiút végig ott lett volna bennünk: hogy mi magunk akarjuk a leszokást. És akkor, a megoldás kapujában önkéntelenül is feltesszük a kérdést: érdemes-e egyáltalán visszatérni egy ilyen valóságba?

A Meanwhile in Kansas nem könnyű darab. Súlyos és igencsak aktuális társadalmi problémák terhét veszi magára az, aki jegyet vált rá. A tabuk viszonylag hamar ledőlnek a színpadon, a Bárka pedig lüktet az indulattól, mint a szúrás előtt befeszített ütőér. Akár egy talk show-ban, hétköznapi nyelven – nyersen és kendőzetlenül – érkezik a végső, segélykiáltásnak is beillő konklúzió: tenni kéne valamit, amíg nem késő…

(A 011 Alkotócsoport főként a fiatalokat és egy új színházi élményt keresőket célozza meg. Június 7-11-ig a 011 Fesztivál keretében alkalmunk nyílhat megnézni az összes darabjukat, amiket mi nagyon tudunk ajánlani. További infókat a www.011production.com -on találhattok.)