A húszas évek Amerikájában játszódó Chicago musical 2013. december 29-én debütált a Centrál Színházban, Bozsik Yvette rendező-koreográfus darabjaként. Azt gondolhatjuk, a sikert könnyen hozza egy ilyen híres darab, melynek mozis változata hat Oscar-díjat is nyert. A 2002-es filmben egyébként a Catherine Zeta-Jones és Renée Zellweger alkotta duó játszotta főszerepet. Azonban világos, hogy a Bozsik Yvette többet akart egy adaptációnál nyújtani – szerintem sikerült is.

Adott a telt házas közönség, akik izgatottan várják felcsendülni a Cell Block Tango című számot. Én is kíváncsi voltam, hogyan alakít a színpadon Tompos Kátya, mint a címlapfotókat hajszoló Roxy, Jordán Adél, mint híres Broadway énekes, Velma Kelly.  Bozsik Yvette társulata hozta a profi táncosokat, s még Falusi Mariannt is vicces volt látni egy megvesztegethető női börtönőr szerepében. Az önimádó ügyvéd, Billy Flynnt, Kulka János alakítja, míg Roxy szeleburdi, butuska férjét, Amos Hartot pedig Stohl András.

Túl a híres színészeken, a vörös lámpafényű erotikában izzó világon, a Chicago a magyarokhoz is szólt. A meztelen testrészek és amerikai sztepp mögött végig ott az irónia, a felkiáltójel: most figyelj, tartsd észben, a mi világunk is ilyen, semmit sem változott az elmúlt cirka száz év. „Ebben az országban minden olyan csodás, és mindenki úgy szereti, még a bűnösök is szabadok lehetnek”, hangzott Roxy, azaz Tompos Kátya szájából. Korruptság, képmutató hírességek, a címlapokon lenni mindent megért akkor is és most is. Fellógatták a láthatatlan kérdőjelet a tapsviharok után, és hagyták, mindenki gondolkozzon el kicsit.

Talán a mostani feldolgozás túlmutat itt a hagyományos Shakespeare-i színházon. Bozsik Yvette rendezésében nem rest folyamatosan emlékeztetni, hogy a színpadon is színészek vannak, felbérelt, fizetett emberek, hogy átverjék a nézősereget és fényezzék magukat. Mit gondol a közönség, mégis kinek szól a darab? Szól-e valakinek, vagy csak egy címlasztori Stohl Bucival és Kulka Jánossal?

Roxy története pedig nem más, mint amit az elmúlt évek tehetségkutatói, showműsorai mutatnak a médiában elhunyt celebekről. Csak kell egy szép vagy furcsa ember, akit egy jó menedzsment és PR csapattal eléggé át lehet alakítani és fel lehet tölteni az életét drámával. Így működik, nem? Aztán jön mindig egy izgalmasabb, egy tehetségesebb, egy „szexibb” figura, akit el lehet adni.

Az erotika kapcsán ki kell emelnem Berzsenyi Krisztina jelmeztervező munkáját. A profi táncosok buja táncaikhoz megfelelően kihívó, ám nem közönséges ruhái sokat megmutattak. A két és fél órás darab szünetében fültanúja lettem egy beszélgetésnek, amin két huszonéves arról cseveg, hogy a ducibb szőke – a többi balett-táncos alkatú lányhoz mérve talán tényleg „teltebb” – feneke narancsbőrös. Remélem, hogy mindazoknak, akik megnézik a darabot nem az lesz feltűnő, hogy a börtönben ülő férjgyilkos nő feneke nem tökéletes…

Negatívumként én inkább más dolgokat emelnék ki: a feleslegesen sok trágár beszédet, illetve a mondanivaló szinte szájbarágását, miszerint „most sem jobb az élet". Szerintem Roxy ál-terhességének jelenete is félrecsúszott. A humorosnak szánt részben egy pelenkázott kopasz táncost láthattunk csecsemőként, de az egész inkább volt undorító és nem odaillő, mintsem valóban vicces. S ahogyan láttam, a közönség sem értékelte úgy, mint ahogyan gondolták.

A tapsrendhez érve azt tudom mondani, hogy a Centrál Színház kínálatában most sem csalódtam, a Chicago színdarab jó választás volt. Ajánlani tudom mindazoknak, akik szeretik az amerikai musicaleket, a húszas évek világát, akik szeretnének megélni Budapest szívében egy kis burlesque-t.

(A további információért és az aktuális szereposztásért errefele lehet tájékozódni.)