Egyetlen szó, dalszöveg, versrészlet, filmcím, idézet, rövid dialógus, de akár egy komplett kis mese is lehet az asszociáció alapja az idei kedvenc karácsonyi ajándékomnak. Mert mi mást is kérne egy huszonéves egyetemista a Jézuskától, mint egy szép, színes társasjátékot? Fordult a kör, most én leszek a mesélő: íme, az én Dixit-mesém.

Nem könnyű bárki figyelmét huzamosabb ideig lekötni manapság, amikor minden pittyeg, villog meg vibrál körülöttünk, miközben minden tudás Wikipédiáról, minden hír Facebookról, minden kreativitás pedig Pinterestről származik. Annál nagyobb a meglepetés, amikor egy Dixit partiba belekezdve (nagyrészt – mert csodát azért mégse várjunk) eltűnnek a kezekből a telefonok, és készen kapott ötletek helyett mindenki kénytelen a saját képzelőerejére hagyatkozni.

Miről is beszélek? Hát bizony egy társasról – vagy kártyáról, ha úgy tetszik; ez a játék mondhatni multifunkciós. Úgy tűnik, van még, ami az okos és érintőképernyős eszközökön kívül is képes lelkesíteni a fiatalság egy részét. Színes papírlapok, ki gondolta volna?

Na de milyen papírlapok. Nem hagyományos kártyáról van szó, jelentse azt akár a magyar, akár a francia pakli, hanem 84 egyedi rajzról, amit se gyűjteni, se párosítani nem kell. Csak mesélni róla. Az egész játék a mesemondásról szól, a fantáziáról és a kreativitásról, arról, hogy ki miről mire asszociál, vagy épp arról, hogy ki mennyire ismeri a másikat. A szabályokkal most nem untatnék senki, főleg mert a pontozás kicsit trükkös, de a lényeg, hogy az győz, aki olyan mesét fűz a középre rakott lapjához, ami se nem túl egyértelmű, se nem túl elvetemült; ergo találja ki valaki, de ne mindenki.

A 2008-ban megjelent társasnak nem kellett sokat várnia a világhírre: 2010-re máris az év játékának választották. A szabályokat Jean-Louis Roubira, francia gyerekpszichológus álmodta meg azzal az elgondolással, hogy büntetőpontok nélkül ne fájhasson a tévedés, viszont szárnyalhasson a fantázia. Ami tényleg szárnyal, hála Marie Cardouat egyszerre szürreális és tündérmeséket idéző, gyönyörűséges és fantáziadús, sokféleképpen értelmezhető illusztrációinak. (Az egyik személyes kedvencem a saját életéből kimászó Jane Eyre és a neki létrát tartó tűzoltó kettősét ábrázoló kártya.) Az pedig, hogy a kártyákon Salvador Dali vagy éppen Tim Burton különös világa kel életre, csak a játékosok saját lelkivilágától függ. Bárki bármit lát is bele a képekbe, nehéz szó nélkül hagyni őket.

Az alapkártyákat megunóknak sem kell új kedvenc után nézniük, a paletta ugyanis folyamatosan bővül. Vannak például Kalandok és Álmodozások tematikus kiegészítő csomagok meg egy absztrakt rajzos változat, és az se aggódjon, aki rögtön ezek valamelyikével kezdi, mert – és ezért a kikotyogott titokért biztos nem dicsérnének meg a marketingesek – a kiegészítőkkel is éppen olyan élvezetes a játék. Mesélni tábla és bábuk nélkül, néhány papírfecnivel is lehet.

Ha valaki másféle rajzokra vágyik, jó hír, hogy az új csomagokhoz új illusztrátorok társulnak. A Dixit 4 képeit Xavier Collette belga festőművészkészítette, míg a Dixit 5 Franck Dion francia illusztrátor munkáját dicséri. Épp csak üdítően más a stílus, de a feeling és a színvilág változatlan.

Ennyi lehetőséggel már tényleg nincs más hátra, mint játszani; én legalábbis eddig bárhova vittem, mindig sikert arattam. Van, aki mesélőként brillírozik, és van, aki bármilyen erős laposztásból kitalálja, hogy melyik volt az eredeti kártya. Művészi véna? Kreativitás? Képzelőerő? Emberismeret? Talán nem is kell messzemenő következtetések levonásába bocsátkozni, hogy aztán össze-vissza pszichologizálni kezdjük egymást játék közben. Elég csak mesélni és asszociálni. Persze azért titokban azt is meg lehet néha figyelni, hogy ki mennyire ismeri a másikat. Én újra és újra meglepődöm a játszótársakon. Sokoldalúbb ajándék nem is érkezhetett volna a fa alá, még ha éppenséggel köze sincs se a web 2.0-höz, se semmilyen multitasking kütyühöz.