Már jó pár hónapja üzemel a Közgazdász újság Közkincs rovata, ahova corvinusos tanulók küldhetik be különböző irodalmi jellegű műveiket. Az alábbi iromány első két része az áprilisi és májusi lapban jelent meg, most itt elolvasható az egész. Amennyiben te is megjelentetnéd saját írásaidat nálunk, akkor azokat a kozgazdasz@corvinusmedia.hu küldjed be!

***

Sötét az utca. Csendes. Az égbolton csillag milliárdok ragyognak nevetve. Hűs szellő fújdogál, rezgeti az ágakat. Az összes utca kihalt. Soha, soha ilyen könnyűnek még nem tűnt az élet. A világ lábujjhegyen jár a kedvemért. A drága.

Majd alkalomadtán köszönetet rebegek neki, de most rohanok, mint mindig.

Jó lenne egy kicsit megállni, és megcsodálni ezt a gyönyörteli éjszakát. Gyors a gondolat, repül is tovább akárcsak én. Jót tesz az éjszakai levegő, kitisztítja a fejem. Amilyen sárkányos hangulatom volt egész nap, rám is fér. Környezetem már kezdi megszokni zord hangulataimat, talán még tolerálni is. Jó nekik. Gyorsan betérek egy kisboltba, még mielőtt megérkeznék célomhoz

Ahogy az áruval megrakott polcok között sétálgatok, eszembe jut Thomas. Hozzá igyekszem épp. Nem túlzok, ha a barátomnak nevezem. Lassan egy éve tettem szert e különleges kapcsolatra. És persze ez is, mint minden jó dolog az életemben, egy puszta véletlenből adódott. Egy közös barátunk búcsú buliján ismertem meg.

Az életnek van humora. Közös barátunk azóta eltűnt az életemből, ő maradt. Bánom, hogy így alakult, de már nem tudok ellene tenni. Ahogy az italok között válogatok, eszembe jut mi is lenne velem nélküle. Valószínűleg rövid úton az őrületbe kergetném saját magamat. Szerét és számát sem tudom hányszor rohantam hozzá kisded gondjaimmal azóta a nyári este óta. Talán már ő sem tartja számon. Nem csodálnám.

Tipródásom végén leveszek a polcról egy üveg vodkát. Persze a választásom sem fogja meglepni. Ismeri kedvenc agyhűtő koktélomat csakúgy, mint egyéb szokásaimat. Gyorsan fizetek a kasszánál az unott pénztárosnak, villantok rá egy csillogó mosolyt, hátha feldobom az estéjét.

Tudomásul veszem sikertelenségemet és kilépek a boltból. Az üveget elrejtem a táskámba, és lassan sétálni kezdek. Jókora út áll előttem, de nem szállok buszra.

Hűtöm az agyam. Mindenki megmondhatója aki látott ma, rám fér. Napok óta őrült módjára futkosok. Amint belekezdek valamibe el is dobom, mert meguntam. Képtelen vagyok lefoglalni magam. Persze az agyamba lopakodik napok óta tartó zavartságom oka. Mivel még mindig nem értem, újfent felbosszantom magam. Inkább elhessentem magamtól a gondolatot. Elvégre, ha nem foglalkozom vele, olyan mintha nem is lenne. Embertársaink többségének rendkívül jól megy ez a technika. Ha a homokba dugjuk a fejünket, a probléma megszűnik létezni. Kár, hogy ez nekem sosem ment. Egy időre a szőnyeg alá tudom söpörni, de sosem hagynak nyugodni. Ádáz, kis gonosz szörnyekként lesik, mikor lankad az éberségem és mikor tudnak visszaférkőzni a tudatomba. Ezt az opciót is kilőttem. Kezdek tanácstalanná válni, ami újfent felidegesít. Szorosabbra fogom magamon a bőrkabátot, és sietősebbre veszem lépteimet.

Szívesen venné már, ha véget érne kis túrám. Három buszmegálló sosem tűnt ilyen hosszúnak, mint most, amikor már szinte futok a saját gondolataim elől. Kisvártatva meglátom az ismerős utcát. Az utolsó kétszáz métert már rohanva teszem meg. Mikor megállok a kerítés előtt és becsöngetek, tüdőm zihál, lábaim pedig remegnek a futástól. Pár perc toporgás után Thomas megjelenik a kapuban. Arckifejezésén látom, igen csak zilált lehetek. Nem is kérdez semmit, csak szótlanul beterel a kapun. Hatalmas dán dogja játszva fut felém, de most csak bágyadtan megsimogatom a fejét.

Thomas bevezet a konyhába és még mindig nem kérdez semmit. Hirtelen eszembe ötlik, hogy nini én ide italozási célzattal jöttem. Előveszem az üveg vodkát a táskámból és átnyújtom. Ahogy sejtettem, arcizma sem rezdül. Csendesen tevékenykedni kezd a konyhában, míg én elfészkelem magam a fotelban. Hallom, hogy poharakat löbböl, fiókokat nyitogat.

Pár perc múlva elém celebrálja italomat. Láthatja rajtam, hogy nem kicsi a baj mérete, ehhez igazította a pohár méretét is. Csaknem színültig van vodkanaranccsal. Kortyolgatom a jeges nedűt, és az agyam is kezd lehűlni. Nem bírok egy helyben ülni, így inkább járkálni kezdek a szobában. Eleinte mosolyogva, majd mind furcsábban szemléli csendes dühöngésemet. Nem kérdez semmit, persze hogy nem. Megvárja, míg magamtól előadom közlendőmet. Nem sürget. Áldott legyen érte. Hisz a saját fejemben sem tudok rendet rakni. Hogy várhatja akkor bárki is, hogy rendezetten előadjam jövetelem célját?

- Nos? – szólal meg végül

Elkiabáltam... áldás visszaszívva. Kurta mondat, nem is kell több és én máris visszarogyok a fotelba.

– Mondasz is valamit, vagy csak a szervezeted rongálásának okán kerestél fel? – mutat poharamra, és a meggyújtatlan cigarettára a szám sarkában. Ha már eszembe juttatta, öngyújtót kotrok elő, és körülményesen rágyújtok. Jó mélyen leszívom a füstöt, mintha ezzel is magamat akarnám nyugtatni. A semminél hatásosabb.

- Mondd, volt már olyan az életedben, hogy nem értettél valamit, és ez a dolog szükségszerűen az őrületbe kergetett? – kérdezem, le sem véve szemem a pohár pereméről.

- Persze, hogy volt. – válaszol derűsen kebelbarátom.

Rajta persze nyomot sem hagy fúriaszerűségem. Inkább mintha mulatna rajtam. Rossz néven veszem. Ezúttal.

– Ott vannak például a betelefonálós műsorok. Sosem fogom felfogni, hogy az emberek miért hívják fel újra és újra. Vagy a valóságshowk. Számomra érthetetlen, hogy ilyen alulművelt emberekből a média hogyan képes úgynevezett sztárokat csinálni, akiknek minden szavát falják a nézők.

- És mit teszel ez ellen? – kérdezem ártatlanul. Próbálom leplezni a vágyamat, hogy valami olyasmit halljak, ami esetleg rajtam is segíthet. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy barátom szórakozik velem.

- Egyszerűen tudomásul veszem, hogy nem tudok a dolgon változtatni, és úgy hagyom. De ugye jól sejtem, hogy téged nem ilyes probléma izgat?

- Hát… - kezdem bizonytalanul, barátom szelíd mosolyát nézve. Elmerengek rajta. Ebből a mosolyból kevesen tudnák kikövetkeztetni, hogy mivel foglalkozik. Talán maximum könyvelőnek néznék. Sztereotípia, hát persze. A valós, rideg tény az, hogy barátom kommandós. Titkos, elit szupercsapat tagja. A nem látszunk nem hallatszunk fajtából. Sokszor kellett már a kezeimet tördelve az életét féltenem. Legutóbb, amikor öt golyót operáltak ki belőle. Abban az akcióban én is részt vettem. Persze már megint magamat kevertem bele. Látom magam, ahogy sártól csöpögő kommandós szerelésben állok a műtő folyosóján, arra várva, hogy valaki meghozza a hírt, kell e temetnünk. Nem kellett. De a kép még mindig felzaklat. Lapozok. Thomas még mindig türelmesen vár, így inkább visszatérek gondolkodnivalómhoz.

-Hát… - szólok újra roppant értelmesen. Persze most sem jutok a végére. A telefon csöng, megmentőm akadt. Thomas elvonul telefonálni, magamra hagy a gondolataimmal. Töltök még magamnak egy vodkát, és mivel a gondolatok ellen védekezni kell, ezúttal a narancsot szándékosan elfelejtem. Mire elhörpölöm italomat és leteszem a poharat, Thomas már vissza is jön. Ránézek az arcára, és megfagy megkezdett mosolyom. Thomas arca sápadt, amiből arra következtetek, hogy munkaügyi hívást kapott. Nem lehet könnyű a munka, mert ilyennek még sosem láttam az arcát, a legnehezebb bevetés előtt sem.

- Baj van, elkapták Dantet.

Egyetlen rövid mondat. Mégis összetörik tőle a világ. Végigsöpör rajtam mindaz, amit hetek óta próbálok elnyomni. Elemi erővel ront rám a rettegés, szinte lelök a lábaimról. Thomas támaszt meg és ültet le a fotelba. Pár perc eltelik, mire meg tudok szólalni. Mindenem remeg, egyszerre ver a víz és fázom.

- És most? – nyögöm ki a kérdést.

- Jöhetsz velem, vagy maradhatsz a kis formás fenekeden. Bár ahogy ismerlek az utóbbi nem opció. Pláne most nem.

- Megyek. – állok fel a fotelből határozottan, és már indulnék is kifelé.

- Várj egy picit, ne rohanj a vesztedbe, mint mindig. Adj öt percet, összetrombitálom a csapatot, magunkhoz veszünk némi muníciót és indulunk is.

Egy helyben toporgok, míg telefonál és riasztja a csapat többi tagját. Miután végez, kézen fog és bevezet piciny fegyverraktárába. Felszereljük magunkat. Golyóálló mellény, éjjellátó, kézi fegyverek, tartalék tárak tömege. Egy táskába besöprünk pár hang- és fénygránátot. Thomas térül – fordul, és már a kezembe is adja kedvenc csecsebecsémet. Míg más nő az ékszerekre bukik, én ezt a dolgot szeretem. Megemelem a Bolha csúfnevű géppisztolyt. Kicsi, könnyű, számomra pont testhez álló. Felcsatolom féltve őrzött késeim számtalan tokját, helyükre lököm a szerszámokat. Még pár percig pakolgatunk, és már rohanunk is a kocsihoz. Bevetődünk Thomas Audijába és már hasítunk is a hűvös éjszakában. Thomas szövegel, nagyjából felvázolja a helyzetet. Tudom nem csak tájékoztató célzattal teszi, nyugtatni próbál. Nem árulom el neki, hogy teljesen eredménytelenül.

- A következő a helyzet. Füleseket kaptunk egy nagyobb drogbandáról. Egyelőre csak infót gyűjtünk, megfigyelünk, lappangunk. Az volt a terv, hogy amint elegendő bizonyítékunk lesz, közbe lépünk és lekapcsoljuk őket. Ma este Dante volt őrségben. Figyelte a bemenő és kijövő kocsikat, embereket. Eddig minden simán ment. Ez a banda elvezethet minket a drogkereskedés központjába. Ma valószínűleg valami félresiklott...

Nem folytatja a mondatot, nincs is rá szükség. Nagy kortyokban nyelem a nyitott ablakon beáramló levegőt. Akárhogy próbálok lenyugodni, Dante képe mindig visszaszökik az agyamba. Látom őt verítékezve edzeni, a pályán focizni, látom amint felragyogtatja ritkán látható mosolyát. Látom teste eleven, izmos formáit mellettem fekve. Ennél a képnél csak nem megmelegszik a szívem. Majd a következő kép meg is fagyasztja. Látom őt, a földön vérbe fagyva feküdni, halotti fehér arccal. Száműzni próbálom a fejemből a rettegett képet, és inkább az előttünk álló feladatra koncentrálok.

Thomas felvázolja az épület környékét és alaprajzát valamint a tervet. Agyamba gravírozok minden információt. Thomas lassít és begurulunk egy kisebb mellékutcába. Már látom a fekete furgont és a körülötte tébláboló férfiakat. Nem tűnnek idegesnek, mintha csak ránk várnának. Vezetőjük Arthur magas, fekete hajú és fekete szemű férfi. Ha nem más lenne a szívemben, és kicsit talán kevésbé lennének szigorú arcvonásai, talán még vonzónak is látnám. Most rám néz, fekete szemeiben egy pillanatra megcsillan a megértés. Nem küld haza. Halkan elmagyarázza dolgomat. Biztosítom róla, hogy felfogtam mit kér.

-Ne hősködj! – teszi még hozzá.

Hősködni, na persze! Nem mintha nem cserélnék vele inkább. De én is tudom, hogy ezekkel a gondolatokkal nem segítek, akármennyire is a kínzócölöpre állnék Dante helyett. Összegyűlünk még egyszer, feltesszük az éjjellátó szemüvegeket és az apró mikrofonokat. Megállunk egy percre, lehajtjuk a fejünket és némán várunk. Sikerért fohászkodunk. Majd szétszéledünk, mintha ott sem lettünk volna.

Következő észleletem, hogy egy bokrokkal benőtt domboldalon hasalok. Magányom érzését az sem kisebbíti, hogy tudom, a többiek is itt kushadnak valahol. Arthur jelére várunk. Már vagy húsz perce.

Ha már ilyen tenger sok idő áll a rendelkezésemre, elgondolkozom. Veszélyes elfoglaltság mostanában, de hát mit tehetnék? Danten jár az eszem. Hát persze, ki máson? Nem is olyan rég, még magam mellett tudhattam ezt a pasast. Aztán egy ügyön összekülönböztünk. Repültek a tányérok, kisebb berendezési tárgyak. Elváltak útjaink. Az első napokban még a dühöm tartott távol tőle. Később magamat nem meghazudtolva már a dacom. Még mit nem? Hogy majd én? Hát persze, hogy nem. Ahogy telt az idő, egyre több erővel kellett magamat visszatartanom tőle. Azóta az is eszembe jutott sokszor, talán neki volt igaza.

Erővel terelem el gondolataimat, mivel újfent belülről éget a hiánya. Ezt pedig most nem engedhetem meg magamnak. Tudatomba lopakodik megismerkedésünk. Thomas hibája, ki másé lenne. Aztán ezt követi első bűnös éjszakánk emlékképe. Még a jujsötétben is érzem, hogy a bugyimig pirulok, ami kétség kívül nem jellemző rám. Ezt követi megannyi mámorító éjünk és együtt töltött pillanatunk. Kevés embernek sikerült eddig feltörni álcámat. Isten látja lelkem, gondosan kiépítettem. Az állandó fölény, a folytonos lekezelés is csak pár dolog a tárházból, amivel a világot kívül tartom belső falaimon. Ő áttört rajta egy pillanat alatt. Még ma sem tudom hogyan csinálta. Meghagyom neki a titkot. Belátott a maszkom mögé azon az egy éjszakán. Nem tudom mit látott, de az a valami maradásra késztette. Szépen, lassan egymáshoz szoktunk, összecsiszolódtunk. A varázs nem tört meg. Kitartott, egészen addig az estéig. Sőt, nem csak addig az estéig. A mai napig újraéled, amint meglátom a pasast. Mintha rövidzárlatot kapnék. Thomas frappánsan csak ennyit mond erre: hiperventillálok.

Érkezik a következő döbbenet: ha most meghal, biztosan eszemet vesztem. Dühöngésesen próbálom elnyomni magamban a feltoluló képeket, mindhiába.

Szememet égetik a könnyek. Kezeimmel próbálom eltüntetni látásom akadályozóit. Elvégre sírásra nincs idő. Betörünk, megmentjük, élni fog. Már azt is kevésbé bánom, ha nem velem. Majd csak talál magának egy nett lánykát, aki talán kevésbé szélsőséges, mint én magam. Áldásom rájuk, csak ez sikerüljön.

Mire végigérek ezen a gondolatmeneten, meghallom Arthur jelét. Feltápászkodom a földről, és settenkedve elindulok. Meglehetősen távolinak tűnik már a kisbolt a mogorva pénztárossal. Lám, egy apró hír hogy meg tud változtatni egy csendes estét. Biztosra veszem, hogy az összes utamba kerülő bokor direkt tüskés. Csak nekem, merő jóindulatból. Tüskéik ruhámba, hajamba kapnak. Arcomat és karjaimat karistolják.

Ahogy Murphy úr mondotta, ha egy valami elromlik, romlik minden más is vele együtt. Ez alapján meg sem lepődöm, mikor jobb lábammal jókora hangyabolyba lépek. Szitkozódom halkan pár kört, próbálom kirázni a hangyakolóniát az öltözékemből. Amint újfent elég decens lesz a kinézetem, indulok is tovább. Pár méterre tőlem látom a csoport valamely tagját kushadni. Kedvemen ez sem javít. Nemes feladatot kaptam. Talán mert Arthur tudta, hogy másképp nem nyugszom, én keresem meg és mentem ki Dantet míg ők az őrökkel lesznek elfoglalva. Meglátom az első strázsát magam előtt.

- Ne használjunk fegyvert, amíg nem muszáj! – szólt Arthur utasítása.

Ennek engedve előveszem féletett késeim egyikét, és villámgyorsan elhajítom. Pontos a találat, mint mindig. A kés az őrszem torkába fúródik. Hang nélkül lehanyatlik. Mire ezt véghezviszi, már ott állok mellette, kirántva a kést a sebéből. Osonok tovább. Pár száz méter után elérem az épületet. Megpihenek a fal tövében. Egész sor fogadalmat teszek arra nézvést, ha ezt megússzuk élve.

Kezdésnek leszokom a cigiről. Sokszor megfogadtam már, mindannyiszor meg is szegtem. Na, majd most!

Előveszem a gránátokat a táskából és megvárom a jelet. Az nem is késik sokat. Minden irányból gránátok repülnek a házba. Nálunk a meglepetés ereje, a támadás valóban váratlanra sikerült. Amint kissé csillapul a zűrzavar berohanok a házba. Rémült killerek mellett rohanok el, minden helységbe benézve. Egyikük észbe kap, és kérdőre vonna, hogy mégis mit keresek én az ő házukban? Válaszadás helyett kiütöm kezéből a stukkert, és talpéllel hibernálom. Az útból azért arrébb görgetem elhasználódott korpuszát.

Most már végre nyitott szemmel nézek körül. A ház, amelyben állok, gazdag tulajdonosról árulkodik. emberünk abból a fajtából van, aki szereti mutogatni vagyonát. Ezt főleg antik bútorok és értékes festmények képében teszi. A képek között nem egy eltulajdonított alkotást vélek felfedezni, de nem most állok le műérteni.

Rohanok inkább tovább. A füst kezd eloszlani a házban, látási körülményeim némileg javulnak. Beérek a hatalmas nappaliba. Látom, ahogy Arthur és Thomas két izomagyút von kérdőre gazdájuk hollétét illetően. Thomasnak nem tetszhet a válasz, a killer ugyanis rohamosan amortizálódik a jóvolából.

Felhagyok az idilli kép bámulásával, és rohanok tovább. Agyam persze jár. Magam is meglepődöm, hogy a csendes, barátságos mosolyú Thomast ilyen viselkedésre is rá lehet bírni.

Nem akadok fenn, elvégre én is fúriával vetekszem. Egyre dühödtebben kutatom a szobákat, de Dantenak se híre se hamva. Már majdnem az utolsó ajtónál járok, őrült dühömben már folynak a könnyeim. Az utolsó előtti ajtót zárva találom.

A remény apró szikrája gyúlik ki szívemben. Nekifeszülök az ajtónak. Semmi.

Eredménytelenségemet látva, inkább az ajtó berúgásával próbálkozom. Ehhez lefejtem magamról a lőhatlan cuccot. Ha már ott járok leveszem a fülest is. Ha megtalálom Dantet (mindegy hogy élve vagy holtan) nincs szükségem fültanúkra a mondandómhoz.

Nem hiába a kiképzés! A harmadik nekifutásra a zár enged és az ajtó feltárul. Szűk lépcsősor kanyarog lefelé a vaksötétben. Kezeim a falat tapogatják, villanykapcsolót keresek.

Három-négy méter múlva rá is akadok. Felkattintom, és a szűk folyosót sárga derengés világítja meg. Nem panaszkodhatom, pontosan az orromig látok. Amint felkapcsolom a villanyt, az ajtó bevágódik mögöttem. Nem bánom, ösztönöm azt súgja megtaláltam a keresett helyet.

Borzongás fut végig a gerincem mentén, tenyerem nyirkosodik. Gondolatban összerántom magam. Elvégre a legrosszabb, ami a lépcsősor alján várhat, az Dante élettelen teste. E vidám gondolatoktól űzötten lefelé botorkálok a lépcsőn. Eszembe sem jut, hogy ellenfél várhat célomnál. Ennek megfelelően lépteim nem is lehetnének zajosabbak.

A lépcsősor végén egy fémajtó vár. Masszívnak tűnik, de nekigyürkőzöm és kinyitom.

Halvány fény pislákol a pinceszerű helységben. Az első kép, amit felfogok, Dante. Egy székhez bilincselve ül. Elég ramaty az állapota, de legalább él. Örömömben későn olvasom ki szeméből a figyelmeztetést

Az ajtó mögött álló, egyen kockasérót viselő két gorilla rám veti magát. Tiszetsségesen védekezem, kapnak pár pofont, rúgást. Egyiküket eltalálom kényesebb pontján. Vele egy darabig nincs gondom, szűkölve agonizál. Társától szert teszek egy atomi pofonra. Vér gyűlik a számba. Még mielőtt felállhatnék, ágyékon tisztelt társa felém indul. Nincs időm védekezni, az utolsó észleletem Dante halálra vált arca.

---

A csapat összegyűjtötte és megkötözte a foglyokat. Eleinte persze nem túl beszédesek. Csak egymás női rokonainak felemlegetése zajlik. Repkednek a különböző járványos betegségek. Persze csak szóban. Thomas cigarettára gyújt a foglyok egy tábora mellett. Furcsa hiányérzete van. Hirtelen beugrik neki, hogy mintha nem lenne teljes a leltár. Hol van Dante? Na és persze merre van Kym? Rosszat sejtve ott hagyja a bőszen anyázó izomagyúakat. Az Arthur által vallatott csoport készségesebbnek látszik. Egymás szavába vágva magyaráznak valamit a csoportvezetőnek. Arthur érdeklődve hallgatja őket.

- Nem akarlak nagyon elvonni a kabarétól, de nem láttad véletlenül Kymet és Dantét? – teszi fel Thomas a nagy kérdést.

- Azt hittem veled vannak. – feleli Arthur, de ki is olvassa rögtön Thomas szeméből, hogy még csak nem is látta őket. Elfutja a jól ismert harag. Ha Kymről van szó akkor ez általában nem marad el egyetlen akciónál sem. Kedvelt hölgyeményük ugyanis fejjel rohan a vesztébe. Ráadásul ezt mind tudatosan teszi az esetek többségében. Hajhullasztó szokás az egyszer biztos. Arthur erőt vesz magán, így amikor Thomashoz szól, hangján észrevehetetlen iménti dühe.

- Mikor láttad Kymet utoljára? – immár a parancsnok szól belőle.

- Amikor a nappaliban fogdostuk össze ezeket. – bök Thomas géppisztolyával a csoportra a bokájuknál.  – Azt hiszem a ház vége felé láttam szaladni a folyosón.

Arthur egy szó nélkül fordul meg és tart újra a ház felé. Thomas sem marad le mögötte.

--- 

Ébredezem.

A fejem nem egyszerűen hasogat, mintha komplett erdőt irtanának benne. Az éjszakai égen látott csillagok lebegnek a szemem előtt, szép, színes kivitelben. Ezek bámulását nem élvezem annyira, mivel csak a fájdalom láttatja őket velem. Jókora ütést kaphattam. Lövetem nincs meddig lehettem eszméletlen.

Nyitogatom a szemem. Erősebb fényt látok, mint eszméletkihagyásom előtt. Éles logikával kikövetkeztetem, hogy már nem ama ház pincéjében vagyok, bár ez is kétség kívül pince. Ennek az észleletnek nem örülök annyira. A következőnek viszont annál inkább. A hasamon fekszem a mocskos kőpadlón.

Érthető módon nem ez dob fel. Hanem az, hogy Dante fekszik mellettem. Hát mégsem ölték meg, ujjongok magamban. Aztán jön egy másfajta érzés. Most akkor tulajdonképpen hányadán is állunk? Ebből az összevisszaságból kifelé csak egy zavart mosolyra telik. Túlzottan leharcoltnak érzem magam.

Azt azonban észreveszem, hogy az erősnek vélt fény, amit látok, csupán gyenge napfény, ami a kis pinceablakon keresztül süt ránk. Erre sem magamtól jövök rá, ahhoz túl fáradt vagyok.

Csak Danten látom a napfény hatását. Szép, ívelt metszésű résében szinte ragyognak tengerkék szemei. Ez a szempár mindig ámulatba ejtett. Sokkalta beszédesebb, mint gazdája. A metsző jég kéktől az ég színéig változtatja árnyalatait, Dante hangulatának megfelelően. De ezt a fajta szikrázást csak a tiszta napfény tudja előhozni belőle. Nincs az a mesterséges világítás, aminek a fényénél ilyen vibráló lenne ez az óceán kék szempár.

zintén igazamat bizonyítja, hogy borostásnak látom szívem bitorlóját. Szőke arcszőrzete szintén ritka látvány. Rendes fény nélkül észrevehetetlen, csakúgy, mint hajának enyhe szőkés árnyalata. Tökéletes, számomra isteni vonásait csak felhasadt alsó ajka, és felrepedt szemöldöke rondítja. Na meg az a pár kékes folt a járomcsontján. De még így is szívdobogtató az istenadta. Elég bambán nézhetek, mert pár perces szemlélődés után Dante csak ennyit szól:

- Jó reggelt Királylány. – hangja még ilyen állapotban sem hatástalan. Beindul a hiperventilláció.

- Szia. – válaszolok kissé sután, az elmúlt hetek tébolydájára gondolva. Mintha évekkel ezelőtt lett volna.

- Azt hiszem, a sors azt akarja, hogy beadjuk a derekunkat. – mutat összebilincselt kezeinkre.

- Inkább egymásnak, mint nekik. – felelem. – Bár talán még szívességet is tettek. Ismerve magunkat, eltartott volna még egy ideig, mire valamelyikünk megtörik.

- Már közel volt a töréspont. – vallja be szemlesütve.

- Örvendek, hogy nem csak engem marcangolt a különlét. – hangom szinte derűs. Van is rá okom. Mindketten élünk, a sorsnak (gengsztereknek) hála, újra az én kezemet fogja. Nem mintha momentán lenne más választása.

- El akartam menni hozzád – kezdek bele a magyarázatba – de mindannyiszor visszatartott a gondolat, hogy talán nem örülnél nekem, és hogy véglegesnek szántad kapcsolatunk ilyetén fordulatát.

- Nekem is ezek kavarogtak a fejemben. – néz rám megértően, és a szeméből kiolvashatom, igazat mond.

Hát, íme az én angyalom, aki a pokolba viszi a lelkem. Ettől nem is kell többet mondanunk, mintha olvasnánk egymás gondolataiban, megpróbálunk felülni. Második nekifutásra sikerül is. Ücsörgünk, pihengetünk, kifújjuk magunkat. Elvégre nagy munkán vagyunk túl. Kínunkban egymáson mosolygunk. Dante arcán látom, nem lehetek kevésbé lezúzott mint ő. Körülbelül öt percet ülhetünk, mikor közeledő lépteket hallunk. Szemünk összevillan, és máris az ajtó mögött állunk feledve iménti rozogaságunkat.

Nyílik az ajtó, sünsérós jampi nyomul befelé. Félúton elakad Dante lábában. Hasra vágódik, felkelni sincs ideje, Dante már hibernálta is. Óvatosan kilesünk a folyosóra. Egy lelket sem zavar szökésünk. Egyelőre.

Gyanúm azt súgja ez nem sokáig marad így. Vaklászunk kifelé a gyér világításban. Ahogy elérünk a pincelejárat ajtajához, megállunk egy picit kifújni magunkat. Gyűjtjük a mentális erőt, elvégre a ház akár hemzseghet is az imént hibernált egyed társaitól. Bátorítást keresek. Meg is találom a legjobb helyen. Dante ajkain. Mielőtt túlzottan ellepnének minket a léha gondolatok, Dante gyengésen eltol magától.

- Majd otthon. – ígéri.

Próbálok osztozni optimizmusában. Nagy levegőt veszek, és Dante mögött kilépek az ajtón. Furcsa módon őröknek híre-hamva sincs. Nem lehet ilyen könnyű. Gondolom én, az örök pesszimista.

Az élet mindig engem igazol, amint ez a gondolat átszánkázik agyamon, két kockafejű fordul be a folyosón. Hallom Dante halk szitkait. Tovább nem tudunk rejtőzködni, előlépünk az ajtó fedezékéből. A két jampi, mintha valami furcsa stimulánst kapott volna, azonnal nekünk ront. Mozgásunk igen csak nehézkes összebilincselt kezünk miatt, de rutinos párosként leküzdjük eme csekély akadályt.

A két leterített jampitól zsákmányoltunk egy-egy pisztolyt is. Tovább lopódzunk a folyosón. Legnagyobb döbbenetemre, a sarkon befordulva a rohanva érkező Thomasba ütközöm. Meghökkentségénél csak az enyém nagyobb.

- Te itt vagy? – teszem fel a merőben blőd kérdést. Hisz a vak is láthatja itt áll velem szemközt. Thomas rám néz, majd Dantéra, végül összebilincselt kezeinkre.

- Én itt, áldásom rátok! – mondja egy széles vigyorral megtoldva. – Válaszolva a következő kérdésedre, miszerint hogy kerülök én éppen ide, a másik háznál rövid idő múltán feltűnt, hogy titeket elnyelt a föld. Téged nem is láttalak Dante, Kymet is csak egyszer futólag. Arthurral visszamentünk a házba, a pincében találtunk néhány csepp friss vért, na meg Kym lőhatlan cuccát. Azt azonban nem tudtuk kisütni, hogyan vittek ki titeket.

- Ezen a téren nálunk is elszakadt a film egy időre. – biztosítja Dante.

- Így inkább visszatértünk a kockafejűek vallatásához. – folytatja lelkem barátja. – Nem voltunk épp kedves hangulatban, így viszonylag hamar elköpték ezt a címet. Hát így kerülünk ide.

- Itt az egész csapat? – élénkül meg Dante.

- Naná, mit gondoltál, hogy otthon ülnek a babérjaikon, míg ti isten tudja hol vagytok? Egyébként ne izgulj, minden el van simítva. Ez a ház is kiürült. Két kocsinyi sünséróst fogdostunk össze. Egyik-másik hajlamos az alkura.

- Nem szívesen szakítom félbe a szakmai eszmecserét, de valószínűleg a rossz fiúcskák holnap is fellelhetőek lesznek az őrsön, én viszont ölök – halok egy zuhanyért. – egyéb szükségleteimről hangosan nem ejtek szót, az csak Dantéra és rám tartozik. Régi gyógymód. Agyon zúzott testünkre masszírozásként hat vágyunk.

- Hát, tényleg elég leharcoltak vagytok. Fuvarozzátok haza magatokat madárkáim. – mondja Thomas, és odadobja Danténak a slusszkulcsát.

- Nem felejtettél el valamit? – kérdezem tőle, ahogy látom, hogy már fordulna el. Értetlen arckifejezését látva meglengetem előtte összebilincselt kezeinket.

- Pedig jól állt nektek. – biztosít róla, míg leszedi rólunk a karperecet.

Dante a farzsebébe süllyeszti a bilincset. Thomas fütyörészve ott hagy minket. Nyilván megviszi a hírt, hogy élünk.

Azért, hogy ne aggódjanak túlsággal, mi is kimegyünk a csoporthoz. Jön az ölelések és hátlapogatások hosszú sora, míg végül kijutunk a gyűrűből. Szeretetteljesen nézek vissza a kis csapatra az Audiból. Míg én rajtu

k merengek, szívem bitorlója beugrik mellém a kocsiba és szokásához híven kiló hússzal indít. Hátrafelé. Szitkozódva lefejtem magam a szélvédőről, becsatolom az övemet, és elkapom a majrévasat. Szokásos, alapvető óvintézkedések, ha Dantéval ülök kocsiba.

Nem kapcsol zenét. Leengedi az ablakot, rágyújt és kezét lezseren a térdemre helyezi. Eszembe jut a fogadalom. Leszokni a hörgőropiról, elvége túléltük mindketten. Ettől a gondolattól hajtva, kiveszem Dante ajkai közül a staubot, és tengermélyen  leszívom a füstöt.

Szemlélem az éjszakai várost. A kocsi órájára pillantva látom, hogy este kilenc óra. Akkor alkonyodhatott, amikor felébredtem a pincében. Ezért volt olyan gyenge a fény. Ilyenkor még élénk a város. Munkából hazasietőket ugyanúgy találni az utcán, mint kisebb – nagyobb bulizni induló társaságokat.

Mire eljut agyamig a tudat, hogy valóban túléltük ezt a kis kalandot, Dante satufékkel áll meg a ház előtt. Rídogálva tapogatom fejemen az újabb dudort. Volt már így is elég, így hangyányit megorrolok szívem elrablójára. Dohogva mászom meg a lépcsőket a harmadik emeletig. Dante udvarias. Betessékel saját otthonomba.

Első utunk a fürdőbe vezet. Tükörképem enyhén szólva megdöbbent. Arcom ennél szivárványosabb nem is lehetne. Nincs az a csúcsminőségű alapozó, ami ezt eltünteti. Így inkább nem cakkozom magam a kérdésen. Inkább Dantéhoz fordulok.

Lefejtjük egymásról az elrongyolódott ruhákat, leltárba vesszük egymás sérüléseit. Együttesen szép hosszú listát rakhatnánk össze. Forró, majd utána jeges vízzel pozdorjázzuk bőrünket. Mikor már fogvacogva állunk, kiszállunk a tus alól és elrejtőzünk egy – egy hatalmas fürdőlepedőben.

A fürdőből kilépve ráébredek, olyan éhes vagyok, hogy bármit fel tudnék falni. Idejét sem tudom mikor ettem utoljára. Hangot adok ilyetén óhajomnak.

Mivel az óhaj nem csak az én részemről merült fel, átvonulunk a konyhába. Amíg én a salátát alkotom, Dante süti a csirkét. Lenyűgözően hétköznapi kép, mintha nem is ma lett volna, hogy majdnem mindketten ott hagytuk a fogunkat. Amint kész a lakoma asztalhoz ülünk. Édes vörösbort kortyolunk a vacsora mellé. Nem véletlenül keblem kedvence a pasas, még kedvenc boromra is emlékszik.

A vacsora végeztével felállok a helyemről, átsétálok az asztal túl oldalára és kényelmesen beletelepedek Dante ölébe. Nem kell kimondanom, anélkül is tudja, érzi mit jelent nekem és mit éltem át mikor elfogták. Szám keresi az övét. Mindketten érezzük, ahogy csorognak a könnyeim. Felnyalábol és bevisz a hálószobába. Repülnek a fürdőlepedők. Később, amikor mellette fekszem, már nem esik nehezemre kimondani azt, amit az asztalnál még nem tudtam. Dantéhoz bújva alszom el, amikor felkel a nap.