Gyerekkorom óta vonzom a „nem hétköznapi” eseteket, ezek száma viszont egyetemi „karrierem” megkezdése óta mintha exponenciálisan nőne. Képes voltam Erasmuson – a landolás után alig öt órával – az egyetemre biciklizve eltörni a kezem, néhány hét párizsi munka után (pont a Charlie Hebdo-tragédia előtt) mit sem sejtve a másnapi eseményekről hazarepülni, de az egyetemisták körében olyannyira kedvelt Amerikában táborozós nyár alatt is már az első szabad délelőttömön kb. egy méterre találtam magam egy csörgőkígyótól – és tanultam meg egy életre, mi is az a rattle snake…

A Közgáz épületein belül sem panaszkodhatunk, hisz emlékezetes pillanatokból és aranyköpésekből itt sem volt hiány az elmúlt évek alatt. Gólyaként nemcsak az első vizsgaidőszakkal, de egyből a 2012. december 21-re jósolt világvégével is meg kellett küzdenünk. Így viszonylag hamar rájöttünk, hogy a gimnáziumot magunk mögött hagyva a mentegetőzés és az „elnézést Tanár Úr, világvégére készültem, így a tételsor aljáig már nem jutottam el” egy jóízű kacajon kívül még a karácsony előtti utolsó vizsgán sem ér sokat. Másodévesként megtanultuk az örök igazságot, miszerint „(…) ha valami nagyon szomorú dolog van az emberiség történetében, valami háborút kell lezárni, vagy valami, akkor mindig ilyen menő helyekre akar az összes politikus menni, ott van így a konferencia. (…) Gyakorlatilag egészen a II. világháború végéig Párizsban volt minden békekonferencia, mindenki Párizsban akart lerendezni; Berlinben is csak azért voltak néha konferenciák, mert az orosz cár lusta volt egészen Párizsig elmenni és félúton megállapodtak valahol, hogy akkor ott tartják a bulit…”. Végül harmadévben államvizsgára készülve – és így a korábbi jegyzeteket bújva – rájöttünk, hogy nemcsak utolsó félévben, de már corvinusos létünk első heteiben is felírtuk azt a kincset érő, s a mai napig minden NT-s számára oly kedves mondatot, miszerint „nincsenek majmok és vulkánok Oroszországban”.

Közgázosnak lenni határozottan egy életérzés is, így mindig örömmel tölt el, ha egy-egy órán kizökkentenek a szokásos kerékvágásból, és egy kis színt visznek a sokszor szürke, túlságosan is elméleti oktatásra fókuszáló hétköznapokba. Pont így történt ez bolondok napján is.

Péntek reggel lévén szokás szerint enyhén kómás hangulatú órának indult ez is, de sebaj, egy jó kávé mindig segít. Esettanulmány, TED talk, a téma megvitatása egymás között, még mindig semmi furcsa. Egy félév nemzetközi és egy félév fejlődés-gazdaságtan után az sem lepett meg, hogy a világ népessége rohamosan nő, az élelmiszerellátás viszont nem tud ezzel lépést tartani – bár feltételezem, hogy ennek az információnak az említett két tantárgy előzetes teljesítése nélkül sincs túl nagy újdonságereje manapság. A kérdés ott kezd el izgalmassá válni, hogy mit tehetünk ez ellen és mi lehet a megoldás? A Monsanto GMO botránya és a KFC mutáns csirkéi csak két példa arra, mekkora port kavarhat az élelmiszerellátás kérdése napjainkban, legyen az városi legenda vagy a csúf igazság. Mint oly sok mindenre korábban, úgy tűnik, erre a kérdésre is Ázsiában találták meg a választ, a bűvös megoldás pedig nem más, mint a hagyományos állati fehérjék helyett (szárított) rovarok és bogarak fogyasztása.

Nagyjából ezen a ponton ütött be a békésen kortyolgatott kávém és esett le, hogy tavaly egyik ismerősöm megosztott egy videót, amin bogarakat esznek, és kezdtem el reménykedni, hogy az biztos egy másik óra volt. Hamar kiderült, hogy nincs szerencsém, és ugyanarról a Jenes Barbara-féle nemzetközi marketing szemináriumról van szó, viszont idén valamiért mégsem sikerült beszerezni azokat. Persze-persze, sajnáljuk mi is, de azon a 3-4 kósza kézen kívül, aki jelentkezett, hogy szívesen megkóstolta volna, a többség – velem együtt – azt hiszem, hogy mégis megkönnyebbült… egészen addig, amíg az alig egy percnyi fellélegzésünk után azzal nem szembesültünk, hogy ez volt az április elsejei tréfa, és menjünk, mert várnak ránk a szárított bogarak.

Ó. Hűha. Oké… De biztos?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy korábban el tudtam volna képzelni, hogy szárított sáskát, szöcskét, tücsköt vagy épp sózótt, főtt és szárított szágópálma zsizsik lárvát egyek – pláne, hogy ezt egyetemi keretek között tegyem –, de ahogy kedves ismerőseim mondták: „oh god i would absolutely love this teacher. Good preparation for australia, i would say hajni”. És ott a pont… A világ kinyitására és megismertetésére a hallgatók előtt, látókörük szélesítésére és formálására, illetve az arra való ösztönzésre, hogy túlságosan is a részletekre fókuszálás helyett nagyban lássuk a dolgokat és ne csak egy „dobozban” gondolkodjunk, ma már számos mód adódik. A 21. századi oktatásnak csakúgy része a nemzetközi mobilitás lehetősége, mint az, hogy az órákat a lehetőségekhez mérten minél interaktívabbá tegyék oktatóink, ezzel közelebb hozva hozzánk a sokszor (túl) elvont témákat is. Bár eleinte ódzkodtunk tőle, a többség meglepően nyitott volt és gyermeki izgalommal, kíváncsiságtól csillogó szemekkel vetette rá magát a négy tányéron elhelyezett különféle „ínyencségre”, majd repetázott, fényképezkedett, riasztotta a családot és a barátokat, hogy mit tett, de még él, illetve az egyetemnél maradva talán a legfontosabb, hogy újra úgy érezhette, ismét tanult valamit.

Zsila Hajnalka