Aczél Petra, a Budapesti Corvinus Egyetem Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetének vezetője első magyar egyetemen tanító oktatóként kapta meg szeptemberben a Közép-európai Egyetem (CEU) társadalom- és bölcsészettudományok kiváló oktatásáért járó európai díját. Megkérdeztük a kommunikációkutatótól, szerinte mennyire megbecsült tevékenység az egyetemi oktatás, mi a véleménye a hazai vitakultúra állapotáról, de az is kiderül a beszélgetésből, hogy miért bátor hely az egyetem, és miért a „lágy az új kemény”.

- BOGATIN BENCE - 

A CEU évnyitóján – amelyen átvette a díjat – mennyire volt beszédtéma az egyetemet érintő konfliktus a vendégek között?

A díjat gondozó központ és az egyetem vezetőinek velem való találkozásaiban nemigen került ez a téma szóba. Kizárólag szakmai kérdések álltak a díjátadás köré szervezett események a doktori hallgatókkal és kollégákkal való tapasztalatcsere középpontjában is.  Ugyanakkor jó érzés volt tapasztalni, hogy a kollégák nagy elismeréssel szóltak az egyetemünkről, miután megtudták, hogy a Corvinusról jövök.

Ön első magyar egyetemen tanító oktatóként nyerte el ezt a díjat. Lehet ebből következtetni a magyar bölcsészet- és társadalomtudomány-oktatás általános nemzetközi megítélésére?

Magam is azt kérdeztem Sally Schwagertől, a Center for Teaching and Learning vezetőjétől, hogy a magyar pályázatokról mi az összbenyomásuk. Az derült ki, hogy a magyar egyetemek nem igazán ismerik még ennek a díjnak - amelyet 2011-ben alapítottak - a felhívását. Általában azokból az országokból érkezik több pályázat, ahol nemzeti szinten is rendszere van az egyetemi oktatás díjazásának, példaként Írországot említették. A díj pályázati folyamata egyébként jellegzetesen amerikai: többfordulós, igen „munkás”, nagyon alapos, sok dokumentumra és információforrásra támaszkodik. Aki jól ismeri az ilyen pályázati procedúrát, annak ez egy teljesen szokványos eljárás, de Magyarországon jelenleg még nem általános, ezért akár el is riaszthatja az érdeklődőket. Hozzá kell tennem, hogy itt nálunk,a Corvinuson megbecsülik a minőségi és eredményes oktatást. Ezt megelőzően több egyetemen dolgoztam már az országban, és érzem, tapasztalom, itt tényleg észreveszik, értékelik és visszajelzik a befektetett munkát, legyen szó oktatásról vagy kutatásról.    

A tágabb értelemben vett akadémiai szférán belül viszont mintha jóval szűkebben mérnék az elismerést az oktatói munkáért, mint a kutatói tevékenységért…

Ez így van. A második világháború után szerte a világon – majd kis csúszással Magyarországon is – elérkezett az az időszak, amikor az egyetem feladata az lett, hogy egyre több hallgatót fogadjon, és minél több területre készítsen fel intellektuálisan diákokat. Kissé ellentmondásosan, a tömegessé válással párhuzamosan vált a publikációs tevékenység egyértelműen és kizárólagosan a sikeresség mércéjévé. Vagyis ma egy felsőoktatási rangsorban jellemzően az alapján sorolják be az egyetemeket, hogy az ott dolgozó oktatók publikációinak és kutatásainak mennyisége és minősége milyen. Senki nem kérdezi meg a felmérések során, hogy hány elégedett diák tanult ott, vagy hány sikeres, a társadalma számára hasznos embert, kiváló vezetőt, innovatív munkatársat, felelős embert nevelt ki az adott intézmény. Ezek a mutatók ilyen formában nemigen léteznek. Emiatt a kutatáshoz képest az oktatás egy jóval kevésbé értékelt tevékenység – és ez globálisan tapasztalható jelenség. Ráadásul a felsőoktatásban – sokan úgy vélik – inkább van szükség előadói, mint összetett tanári képességekre.

Az azért valahol mégiscsak ellentmondásnak tűnik, hogy az oktatás minőségének mérése ennyire nehézkes, miközben a hallgatók eredményeit osztályzatokkal minősítik az egyetemen, sőt a diplomás pályakövetési felmérések is szolgálnak számszerű adatokkal.

Ha meg tudnánk mérni a bemeneti, majd a kimeneti kompetenciákat egy induló és egy végzős évfolyamnál, és azt össze tudnánk egyeztetni a munkaerőpiaci beválási mutatókkal, akkor kiderülne, hogy mit jelent a tanári munka. Ugyanakkor az oktató munkájának gyümölcse nem csak ebben mutatkozik meg:

a tanári tevékenység egy adott hivatásra, információs közegre való szocializálásnak is az eszköze.

Ha én korszerű módszerekkel oktatok, akkor az ismeret erejét, érvényét és hatályát is befolyásolom. Az információ „értéke”, hatása ugyanis a befogadás módjától is függ. Nem egyszerűen csak a hallgató kompetenciájában mérhető meg tehát az oktatás, hanem abban is, hogy az információt mennyire képes értékén elhelyezni, használni, abból teremteni vagy éppen azzal rombolni.

Mennyire kell egy egyetemi oktatónak egyben pedagógusnak is lennie?

Nem kell végzettség szerint annak lennie. Ez nem a kötelező közoktatás terepe, ahol a szükségest kell élvezetessé és hasznossá tenni: ide minden diák a maga jószántából, tehetsége, érdeklődése szerint jön – feltételezhetjük. Na persze, azért a világon senki nem válaszolná Önnek azt, hogy nem kell az egyetemekre pedagógiai érzék vagy felkészültség. A Corvinus Tanárképző és Digitális Tanulás Központja például kutatással, tréningekkel azon dolgozik, hogy hogyan lehetne minél korszerűbb, megújuló módszertannal oktatni a hallgatókat. Nemcsak azért van szükség ugyanis pedagógiai érzékre, módszerekre, mert előírja valaki, vagy mert a diáknak úgy jobb, hanem azért is, mert számunkra, oktatók számára is kihívás a mai világban egy kilencven perces frontális előadás…Tanulva kell tehát oktatunk, a saját ismeretátadásunk megújítására is szükség van ahhoz, hogy a pályán tudjunk maradni és töltekezni tudjunk a saját munkánkból.

Az innováció szükséges feltétele ma a hatékony tanításnak?

Válasszuk külön az innováció és a változtatás szükségességét. Változtatni mindig szükségszerű, mert valóban új információs viselkedésű hallgatókkal találkozunk, és kezelhetetlen mennyiségű új adattal kell dolgoznunk. Ebben a helyzetben kell valahogy a saját szerepünket reálisan elhelyezni. Én sokszor mondom a saját diákjaimnak is, hogy bizony érzi az ember a zsigereiben, hogy egy fordulatkorban élünk, ahol sok múlik azon, hogy milyen új oktatási formákat tudunk a folyamatosan változó keretek közé elhelyezni.

Azonban nem minden módszernek rejlik abban az újszerűsége, hogy innovatív. Néha a teljesen evidens szemléletekhez való visszatérés legalább annyira hasznos.

Nem hiszek a pusztán trendek diktálta újításban, az agyontechnologizálásban.

Amolyan női példával élve: nem kell minden cipőt felpróbálni a cipőboltban, hogy a legjobbat megtaláljuk: az ember tudja, hogy oktatóként milyen eszközökkel tud a legjobban tanítani, és a csoportján is érzi ezt. Ne a csatorna - vagyis manapság a technológia – határozza meg tehát a változtatást egy tanítási módszerben, a lényeg szerintem maradjon mindig a tartalom és a mindig új kapcsolat a diákjainkkal.

Az új adatok mennyiségét tehát nehéz kezelni. Mi a helyzet a hallgatói létszámokkal? Mennyire kedveznek egy személyes tanár-diák kapcsolat kialakulásának?

A tanítás sikerességét a sohasem múló (lét)számtalan szeretet határozza meg, és az, hogy az ember minden évfolyamához azzal a boldog kíváncsisággal menjen be, hogy most valami igazán jóban lehet része, mert sok-sok értelmes fiatallal lehet együtt. Hogy ezen belül mindenkivel kialakul-e személyes kapcsolat az közel sem biztos. Van, hogy nem is kell rá törekedni, mert a hallgatónak nincs rá igénye. Én személyesen nagyon fontosnak tartok néhány dolgot: hogy szemináriumon megismerjem a hallgatóim nevét; hogy amikor bármelyikük magáról beszél – akár emberi, akár szakmai tekintetben –, az egy kapcsolat lehetőségét jelentse, amelyben figyelünk egymásra.  Mindig arra törekszem, hogy ne feledjem el, amit hallottam, és legyen mindig honnan újrakezdeni a beszélgetést. Örülök, ha a hallgató megoszt velem valamit, és igyekszem emlékezni is arra. Egyébként nagyon szerencsés vagyok, mert még bírja a memóriám… Ez a szeretet a világ leghatékonyabb időmenedzsere: sokat ad és sokat kap egy időegységen belül.

A díjra jelölése kapcsán küldött támogatói levelek egyike olyan tanárként utal Önre, mint aki „nem csak elősegíti diákjai előremenetelét, de hatása egy egész életre meghatározó számukra”. Önnek volt ilyen tanára?

Sok kitűnő oktatóm volt, de végeredményben én raktam össze belőlük egy soha meg nem testesülő, ideális tanár képét. Voltak, akik nagyon erősek voltak abban, hogy tanulásra és gondolkodásra ösztönözzenek, mások különleges empátiával fordultak a diákok felé, megint mások hihetetlen módszertani tehetséggel és energiákkal bírtak... Nagyon szerencsésnek érzem magam abban az értelemben, hogy ez a tanárkép meg tudott maradni idealizáltnak. Hiszen így állandó erőt ad, hogy törekedjek hasonlítani rá. Ez az út, ez az igyekezet a hivatásom. És persze a kötelességem, hogy soha ne legyek magammal elégedett, bármennyire is szívmelengető és biztató a pályázat idézett mondata.

További erényének tartják a folyamatos önfejlesztést. Ez az Ön esetében konkrétan miből áll?

Az egyik része egy nagyon szisztematikus és folyamatos olvasása a legfrissebb releváns szakirodalomnak. Tehát ez egyrészről egy fáradságos és nehéz önképzés, ahogyan Apáczai Csere János is leírta a tanulást. Ami azonban sokkal stimulálóbb, az annak a módszernek a megtalálása, hogy miként lehet színesebbé tenni a rengeteg átadásra vagy megszerzésre szánt információt, megmutatni a dolgok világban való működését. Az aktuális példák gyűjtése, ezek kapcsán problémák felvetése és viták generálása nagyon élvezetes része az órákra készülésnek.

Hol talál rá ezekre az aktualitásokra?

Egyfelől a médiában. Két-három olyan ember van a környezetemben, akiknek az az önként vállalt „megbízatásuk”, hogy folyamatosan ellássanak hírekkel. Ilyen értelemben egy „minihírügynökség” előnyeit élvezhetem, ez pedig nagy segítség. Másrészt megtalálom a nem tantermi feladatokban, amelyekben részt veszek, például akkor, ha egyetemen kívül előadok, vagy új területeket feltáró kutatási projektekben veszek részt, esetleg tanácsot adok vagyok szakértőnek hívnak. Ezekből rengeteg szakmai inger ér. Nem csak az egyetemi közegből lehet, sőt kell stimulusokat gyűjteni, hanem valós helyzetekből is muszáj tájékozódni. A harmadik bemenete az aktualitásoknak maga a tanterem és a hallgatók közössége. Jó esetben az egyik óra ad muníciót másiknak.

És hogyan kell megfontoltan közelíteni – adott esetben érzékenyebb – témákhoz?

Nem is maguk a témák a meghatározandók, hanem az általános viselkedések. Ha az ember a másikat legalább annyira tiszteli és becsüli, mint saját magát, akkor olyan nagy csapdák nincsenek. Az én meggyőződésem szerint az egyetemek bátor helyek, és egy gondolkodó ember számára élmény részévé válni egy olyan közösségnek és kultúrának, amely soha nem sért, de nem is hallgat el.

Ez feltételezi egyfajta hatékony diskurzus létezését tanár és diák között, az azonban messze nem magától értetődő, hogy a hallgató megfelelő oktatást kapott a közoktatásban ahhoz, hogy ebben partner tudjon lenni. Fejlesztendő terület ez?

Én sokszor provokálok azzal az állításommal, hogy szerintem a „lágy az új kemény”, utalva a hard és soft science viszonyára. Régóta tart az a tendencia, hogy az erős, magasabb presztízzsel bíró természettudományágakhoz képest, amelyek finanszírozási szempontból is jobban állnak, a humántudományok megítélése gyengébb. Azért állítom, hogy a puha az új kemény, mert azt látjuk, hogy korunk nagy kulturális problémáira a társadalomtudományoknak is kell releváns és jó válaszokat adniuk. Valójában rengeteg dolgot megold a diskurzus figyelő ismerete. Létünk önmagában kommunikatív. Márpedig ennek a létnek nem kis része társadalmi. Békeidőben pedig a nagy dolgokról a beszédek, az összetett, cselekvésértékű „kommunikációk” döntenek.

Szüksége van önigazolásra a kommunikációtudománynak?

Igen. A hallgatóinknak egyrészt érezniük kell, hogy hasznos dolgokat tanultak itt, másrészt a társadalom számára látható módon kell a későbbiekben cselekedniük, értéket teremteniük. A mi munkánkra a legfontosabb a bizonyíték, ha a hallgatóink megállják a helyüket.

Tudom, hogy sokan gondolják a kommunikáció szakot büfészaknak, de egyrészt egy jó büfé nélkül nincs jó szervezet, másrészt a büfék előtt állnak a legtöbben sorba…

De félretéve a tréfát: sok múlik azon, hogy végre helyén becsüljük a társadalomtudományokat és azon belül a kommunikációt. Éppen most kaptam egy rendkívül megható levelet egy tavaly végzett mesteres hallgatónktól, aki ma már a Facebook dublini központjának egyik szakembere. Levelében pontosan, érvelve írja le, milyen sok tekintetben vált hasznára a képzésünk. Az ő beszámolója az egyik legjobb önigazolás – a munkaerőpiaci visszajelzések, az egyébként is elérhető, bíztató adatok mellett. A Corvinus kommunikációs képzése ma piacvezető, ráadásul nálunk van az egyetlen diszciplináris doktori iskola is a régióban: ez nemcsak büszkeségre, hanem folytonos megújulásra, vagy nevezzük így, tisztességes önigazolásra is alkalmat és kihívást teremt.

Érzi a közéleten, a közbeszéden a kommunikációoktatás hiátusainak a lecsapódását?

Nem kell elmenni a közéletig, akkor is érzem, ha bemegyek egy tanterembe. Nehezen szokunk hozzá ahhoz, hogy vitatkozzunk. Nem tudunk abból kiindulni, hogy egy vitában nemcsak az egyik álláspont lehet produktív; azt hisszük, hogy cáfolni csak tagadással lehet. Látjuk, hogy ha nincs előttünk elég minta a családunkban, az iskoláinkban, a munkahelyeinken, a tanáraink, politikusaink, gazdasági szakembereink között, akkor magunk sem úgy fogjuk csinálni. Ezért vagy azokkal kényelmes beszélgetnünk, akik megmondják nekünk, hogy mit kell gondolnunk, vagy azokkal, akikkel egyébként is azonos véleményen vagyunk. Pedig érveket összemérni jó dolog. Annál is inkább, mert az értelmes emberi gondolkodás érvelő természetű.

A rendszer melyik pontján kell változtatni ahhoz, hogy ez a jövőben másképp legyen?

Az újszerű módszerek becsatornázása mindenképpen segíthet. Az interaktív egyetemi oktatás megalapozója egyes vélemények szerint egy amerikai fizikaprofesszor volt, aki rájött, hogy hiába vizsgáznak nála sikeresen a diákok, ha a következő félévben megkérdezi őket egy fizikai alaptörvény magyarázó erejéről, akkor mindenki visszavonul a választól. A bátrabbak pedig visszakérdeznek: „Azt mondjam, ami a könyvben van, vagy azt, amit gondolok?” Ezért a professzor, Eric Mazur, volt az egyike azoknak, akik felvetették: mi lenne, ha úgy kezdődne egy fizikaelőadás, hogy beszélgetnek a fizikáról, és a diákok maguk jönnek rá a törvényszerűségek működésére?  Azt az öntudatos magatartást, amellyel minden információhoz tanítunk viszonyulni, az ilyen megújuló módszerek is szolgálhatják.  A jó oktatás kultúrát teremt. Szerintem ettől olyan erőt adó, jövőbe tekintő hivatás a miénk.

Az interjút készítette: Bogatin Bence
Díjátadó kép: Adrián Zoltán, CEU képszerkesztőség
Fotó: Bekker Balázs