Milyen a jó tanár? Hogyan lehet tartani a lépést a digitális generációval, és milyenek a Corvinusos hallgatók? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Balázsné Mócsai Andreával, a Statisztika Tanszék Kenneth Rice-díjas mesteroktatójával. (fotó: Bartha Zsuzsanna)

Mit jelent számodra a Kenneth Rice-díj? Hatással van a munkádra?

Őszintén mondom, borzasztóan meglepett. Sokat dolgozom a háttérben, de nem gondoltam volna, hogy ez kari szinten is számít. Én elsősorban a saját diákjaimra koncentrálok, a külvilág jóval kevésbé érdekel. Nem gondolom azt, hogy végtelenül sokat tettem a díjért, de természetesen nagy elismerésként élem meg. Egyfajta visszaigazolás ez számomra, ami nagyon jól esett, bár az elsődlegesek továbbra is a saját diákjaim visszajelzései lesznek.

Mi volt a legemlékezetesebb hallgatói visszajelzés, amit az utóbbi időben kaptál?

Néhány évvel ezelőtt kiküldtem egy kérdőívet a végzett hallgatóimnak, amiben többek közt az előadás gyér látogatásának okára is rákérdeztem. Az egyik válasz így hangzott: “Én minden előadáson bent voltam, nekem tetszettek. Nem azért volt jó, mert nagyon érdekes lett volna, hanem mert akartam figyelni.” Azóta ezt a félév elején mottóként kivetítem a hallgatóknak. Szeretném, ha nem azt várnák el tőlem, hogy lenyűgözzem őket, hanem ha nyitottak lennének a tananyagra. És akkor még az is előfordulhat, hogy a végén élvezni fogják.

A Corvinusos diákokra jellemző ez a nyitottság?

A közgázos diákok fantasztikusak. Pozitív hozzáállásukkal, azzal a nyitottsággal, amiről az előbb beszéltem, ki tudják hozni az oktatóból, hogy jó órákat tartson. Itt nem a tudásról beszélek, az jól fejleszthető, így másodlagos: a hozzáállás sokkal fontosabb. És még csak nem is a szorgalom a jó szó rá, sokkal inkább a dolgok helyén kezelése egyfajta egészséges módon. Ez van meg a hallgatóinkban, és ezért könnyű őket tanítani. A gazdaságinformatikusok statisztika oktatása 10 éve hozzám tartozik. Minden hallgatót ismerek, csak jót tudok mondani róluk és arról a hangulatról, amit az órán teremtenek.

Találkoztál már negatív példával is? Ha igen, hogyan hatott rád?

Tavaly volt egy csoportom, akikkel nagyon nem értettük meg egymást – én úgy éreztem, érdektelenek, ők alighanem úgy, hogy én nem tudom megfogni őket. Nagyon rossz élmény volt úgy tanítani, hogy csak ismereteket közölhetek, és nem tudom elérni, hogy a diákok valóban sajátjuknak érezzék azt. Éppen azért mondom, hogy engem a diákok motiválnak, mert ezzel a csoporttal megéltem, milyen az, amikor nem tudnak.

Tudnál említeni olyan jól működő gyakorlatot, amire az évek során jöttél rá?

Az előbb említett kérdőívben ötleteket is kaptam a volt hallgatóimtól, hogy mivel színesíthetném az órákat. Ők vetették fel, hogy bevihetném a teszteket az előadásra is. Azóta az utolsó 20 percet erre szánom, és azt gondolom, nagyon jó ötletet kaptam, mert ezáltal az előadás nem csak ismeretközlés lett, hanem fel is mérhetjük – ők is, én is -, hogy mennyi jutott el belőle a hallgatókhoz.

Mitől lesz valaki jó tanár?

Nem tartom magam különösebben jó tanárnak, belőlem a diákok hozzák ki azt, amit én eléjük teszek. Nemrég olvastam egy cikket, amiben azt írták, hogy a digitális nemzedék felnövésével teljesen átalakul a tanári szerep is: a tanár egyfajta mentorrá válik. Én pedig szeretnék az lenni. Leginkább azt tartom erősségemnek, hogy tudok úgy kommunikálni a hallgatókkal, hogy nem érzik azt, hogy ellenkező oldalon állunk. Az egyetemi szintű oktatásnál is elengedhetetlen szerintem, hogy a tanítás ne egyirányú legyen, hanem oda-vissza kapcsolat a diákok és a tanár között.

Régen is így volt, vagy sok dolog változott az évek során? Te is változtál?

Amikor idekerültem a Corvinusra, ötödéves hallgató voltam – a tanítványaim egyben a barátaim is voltak, sok időt töltöttem velük az egyetemen kívül is. Ez ma már más, hiszen a diákjaim másik korosztályba tartoznak, mint én. A fókusz eltolódott a barátságtól, de továbbra sem érzem úgy, hogy a hallgatók falat húznának közém és saját maguk közé.

Mit gondolnak a diákok a statisztikáról? Hozzáállásban van különbség a karok között?

Véleményem szerint napjainkban a statisztika ismerete megkerülhetetlen. Mint mondtam, a hallgatók alapvetően nyitottak rá. A T-karon viszont félelmet látok bennük. Ezt nehéz feloldani, mert sokan nem gondolják magukról, hogy képesek lesznek megbirkózni a tárggyal. Pedig igen, és ha erre rá tudom vezetni őket, az a legnagyobb sikerélmény.

Mit gondolsz, a Corvinus átalakulása milyen hatással lesz a hallgatókra?

Bízom abban, hogy a kvantitatív tudományok hangsúlyosabb szerepet kapnak majd. Emellett nagyon remélem, hogy az új rendszer kiszűri majd azt a szűk réteget, amelyik azt hiszi, hogy az egyetemi diploma alanyi jogon jár neki. Az ő jelenlétük a rendszerben azokat is demoralizálja, akik tanulni jöttek ide. Az általános morálban ugyanakkor én nem látok problémát. Meg kell érteni, hogy a fiatalok másként gondolkoznak az életről. Meg kell még tanulniuk a teendők között súlyozni, ami nem mindig kedvez egy adott tárgynak. A félév elején az egyik szemináriumi csoportomból hárman is odajöttek hozzám óra után, hogy elmondják: előző félévben nem tették oda magukat, de most igyekezni fognak. Szinte elnézést kértek miatta. Ez nagyon meghatott. Látszik, hogy tisztában vannak a saját döntéseikkel, és nem akarják másra terhelni azokat.

A Kenneth Rice-díjat minden évben a Budapesti Corvinus Egyetem egy-egy olyan oktatója nyerheti el, aki a legtöbbet nyújtja az innovatív oktatási módszerek, élenjáró oktatástechnológia alkalmazása, valamint a pedagógiai módszereknek a hallgatók egyéni igényeihez történő igazítása terén. A díjat Egyetemünk egykori neves professzora, Kenneth L. Rice végakarata szerint négy gyermeke alapította. Az átadásra 2019. november 20-án 11:00 órakor került sor a Főépület 2. emeletén található Kenneth Rice emlékoszlopnál.

Lázár Fruzsina, Kovács Máté

Fotó: Bartha Zsuzsanna