A pompa hanyatlik, de a gőg ugyanaz marad. A hattyúban Molnár Ferenc lehengerlő őszinteséggel mutatja be, milyen messzire képes elmenni valaki ezért, hogy a hatalmat, az életnek ezt a hamis rétegét, aminek emberként túl nagy jelentőséget kölcsönzünk, megtartsa. Bár sokszor meglepően szatirikus eszközökkel él, a darab minden ízében valóságos. A budapesti Örkény István Színház társulata a szemünk előtt változik át impulzív, fondorlatos vagy éppen ártatlanul és hevesen érző karakterekké, míg a rendezés a merev pózok és a csipkelődő, fanyar humor különleges elegyét nyújtja (rendező: Polgár Csaba).
A történet alapkonfliktusát Beatrix hercegné terve adja: az asszony elhatározza, hogy lányát, Alexandrát - akit megboldogult apja csak Hattyúnak szólított, s ennek okára később fény is derül - a Monarchia trónörököséhez feleségül adva visszaküzdi magát és családját abba a pozícióba, amely szerinte őket megilleti. Albert, a trónörökös azonban érdektelen: szívesebben alszik vagy tekinti meg a gazdaságban modern újításnak számító fejőgépet, mint hogy Alexandrával törődjön. Fogy az idő, és Beatrix egyre jobban kétségbe esik. Ekkor ötlik eszébe az, hogy Alexandra öccseinek tanára, aki egy művelt és érzékeny fiatalember, talán tudtán kívül a segítségükre lehetne. Hiszen egy férfi érdeklődését leginkább egy másik férfi figyelme keltheti fel. Így hívja el végül Alexandra a tanárt a következő estélyre.
A döntés lavinát indít el: a szenvtelen királyi légkör egyszerre megtörik. Ági Miklós, a tanár (Nagy Zsolt) olyasmit hoz Alexandra életébe, amit a lány addig nem ismert, nem is tudta, hogy vágyik rá: az otthonosságot. Kiderül számunkra, hogy Miklós szerelmes a királylányba, és az élete alárendelt helyzete és folyamatos megaláztatások miatt minden nappal egyre elviselhetetlenebbé válik. A tanár tudós, de emellett érző ember is: nem tud uralkodni magán és kikívánkozó világlátásán. Az estélyen megosztja nézeteit: a csillagokból az tanulható, hogy minden ember egy-egy külön világ, és csak mert a Napot látjuk a legfényesebbnek, nem biztos, hogy az az ég legragyogóbb csillaga. Legmélyebb érzéseit tárja fel, így erőtlenségében is emberibbé válik, mint a többiek. Kifakadása a színdarab már-már steril, érdekek-irányította kontextusába helyezve fájdalmasan valóságosnak hat, nagyon sebezhetővé teszi őt, kontrasztjában pedig még hidegebbnek és hazugabbnak látunk mindenki mást.
Mind a látvány, mind az előadás hangzásvilága egészen különös keretbe helyezik a cselekményt: a színészek élőzenével és a capella dalokkal kísérik saját és egymás játékát. Ez egyszerre kelt harmonikus, bensőséges és groteszk hatást. A történet nemcsak egy másik idősíkban, de talán egy másik univerzumban is játszódik, a háttérben felvillanó “We are more than beautiful” szlogen azonban mégis a jelenhez kapcsolja. Szokásosan három felvonásra bontva játsszák a művet, de könnyed, sodró stílusa és a váratlan fordulatok fenntartják a dinamikát. Az összes apró elemnek megvan a maga helye és funkciója, a divatosra kreált díszlet csillogása mögött többletjelentés bújik meg (díszlet és jelmez: Izsák Lili). Minden mállik: a fal, a rang és az igazi emberi kapcsolatok is.
A tetőponton a minden erővel rejtegetett igazság kibukik: Beatrix terve kiszabadul az irányítás alól, és Miklós és Alexandra szerelme egy pillanatig olyan erővel lángol, ahogy csak valami tiltott és múlandó dolog tud. Mert az érzéseket a tökéletesnek és távolságtartónak nevelt lány sem tudja figyelmen kívül hagyni, így minden erejével azon van, hogy megértse és megértesse magát a tanárral, hogy ledobja magáról származásának és feladatának láncait. Kókai Tünde eleinte eltúlzott feszességgel játszik, de ez az eszköztár illeszkedik a rendezési koncepcióhoz, ami nagyon épít a pózokra és éles karakterábrázolásra. A történet folyamán feltárul előttünk az a rétegzett személyiség, ami Alexandrában rejlik, és amely képesnek látszik közel engedni magához a tőle teljesen különböző tanárt. Ezzel párhuzamosan a fiatal színésznő játéka is megváltozik, sokkal érzékenyebb és lélekkel telibb lesz.
A darab tanulsága szerint azonban az élet nem engedi érvényesülni az ilyen fellángolásokat. A folyam sodrása túl erős, medre túl mély ahhoz, hogy el lehessen téríteni. Időközben megérkezik Albert édesanyja, Mária Dominika hercegnő (Für Anikó), ez pedig egyértelmű jele annak, hogy a trónörökös házasodási szándéka komoly. Beatrix és Mária Dominika, a két anya-karakter a darab humorának, egyben keserűségének fő forrásai: elhunyt királyi férjeiken valójában ők uralkodtak, s a házasságot, így gyermekeiket is az előretörés legfontosabb eszközének tartják. Minden emberi szempontot, érzékenységet ez alá rendelnek, a számukra kényelmetlen helyzetekben pedig egyszerűen rosszullétet színlelnek. Ők trónolnak ennek a képmutató érdekvilágnak a tetején.
A tanár végül elhagyja a kastélyt, Alexandra és Albert pedig összekötik életüket. A lány egy életre megtanulja: a hattyú fenséges madár, de csak akkor, mikor a tavon úszik, messze az emberektől, kecsesen, elérhetetlenül - a parton úgy totyog, mint egy óriási kacsa, ügyetlenül, bután. Annak ellenére, hogy a történet a 19. század végén játszódik, örök vonatkozású dolgokat mond ki. Ez a rendezés pedig szórakoztató és intellektuálisan finomhangolt - egy különös stíluselegy teszi kivételes élménnyé az előadást.
Lázár Fruzsina & Taxner Tünde
Photo by Raphael Schaller on Unsplash
