A Netflixtől idén sem maradnak távol a botrányok, a legutóbbit például a Trump-paródiának szánt szatirikus komédia, a Space Force váltotta ki. Amikor sokak szerint a valóság is saját paródiájává válik, virágzását éli a szatíra műfaja. Kétrészes írásunkban két Netflix-sorozatot mutatunk be, melyek görbe tükröt állítanak a mai politikai légkörnek. (borítókép: IMDb)

Írta: Kovács Máté

Időnként előfordulnak olyan helyzetek, amiket egészen abszurdnak élünk meg – mintha már nem is a valóságban, hanem egy politikai szatírában élnénk. Néha csak nevetünk az egészen, máskor meg azon gondolkodunk: tényleg mindenki megőrült? 

Körülbelül ezzel írhatnám le azt az érzést, ami a Space Force és a The Politician sorozatokat övezi. A Netflixtől sosem állt távol, hogy bevállaljon megosztó és kockázatos forgatókönyveket, melyek aztán többnyire igazolták is a bizalmat – nézettségben mindenképp. 

I.rész: Space Force

Mit ér egy háborús űrpornó nagy, piros gombok nélkül?

A Space Force egyik legnagyobb hibája, hogy fogalma sincs, mi is akar lenni. A történet aktualitását Donald Trump tavaly decemberi bejelentése adja: az Egyesült Államok űrhaderőt hoz létre U.S. Space Force néven, az elnök szerint ugyanis a jövő háborúit az űrben fogják vívni. 

A Star Wars-fanok bánatára ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy néhány éven belül X-szárnyúak fognak repkedni a Föld körül, ugyanis nem terveznek harci csapatokat küldeni az űrbe. Mindenesetre sokak fantáziáját megmozgatta, hogyan működik majd az „űrdominancia” a gyakorlatban, így jött létre Steve Carell (Minyonok, Csodálatos fiú) és Greg Daniels sorozata, a Space Force is (előbbi egyben a főszereplő is). 

Igen, „A” Space Force, ugyanis a Netflix az Egyesült Államok hadseregét megelőzve védette le a nevet. Bár a gyakorlatban nem biztos, hogy ennek bármilyen következménye lesz, ez a tény önmagában is elég ironikusra sikerült. Vagy szatirikusra, vagy…

… és itt térünk rá magára a sorozatra, amit műfajilag nagyon nehéz meghatározni. Ezzel önmagában nem lenne probléma, ha nem folytonos csapongásról lenne szó. Az előzetes alapján sokan egy ütős Trump-paródiát vártak, ez ugyanakkor csak részben valósul meg. Bizonyos esetekben jót nevetünk azon, amikor az elnök megosztó személyiségéből látunk viszont elemeket, máskor azonban paródia helyett egy kevésbé működő szatírát kapunk. 

Mi a különbség a kettő között? A paródia gúnyos utánzás szórakoztató céllal, és ez tökéletesen át is jön akkor, amikor a Ben Schwartz (Kacsamesék, Sonic, Modern család)  által játszott Twitter-menedzser hevesen érvel egy rakétakilövés mellett, hiszen az milyen jól mutatna a feeden. A szatíra szintén a gúnyt használja fel, mellyel a kor problémáit kritizálja és állítja pellengérre.

A paródia nem ítélkezik, a szatíra viszont igen, a sorozat pedig nem tudja igazán eldönteni, hogy akar-e értékítéletet mondani, vagy sem. 

Külön-külön mindkettő jól működik, ami a szereposztásnak is köszönhető. Steve Carell, aki a Space Force tábornokát alakítja, jól átadja ezt a vívódást, amit a sorozat maga is átél a tíz rész során. Bizonyos esetekben nevetünk az értelmetlen ötletein (például azon, hogy egy marketing céllal fellőtt csimpánzzal tárgyaljon műholdjavításról banán-valutában), máskor viszont érezzük a rá nehezedő nyomást, amikor egy nevetségesen abszurd helyzetben morális-erkölcsi döntést kell meghoznia – ami eltúlozva ugyan, de a valóságban is jelen volt a történelem során. 

Spoiler: Ilyen eset, amikor a várva-várt Hold-misszió a során a természetesen már sokkal hamarabb odaérő kínaiak egyszerűen áthajtanak holdjárójukkal az Egyesült Államok lobogóján. Ez persze kemény megtorlást igényel, például össze kell kenni az egész kínai tábort borotvahabbal, ha pedig ez sem lenne elég, WC-papírral kell őket megdobálni. A katonásdi-tábornokok azonban ennél valamivel durvább fellépést sürgetnek: hiába lenne háborús bűn, a kínai tábort el kell pusztítani. Mit tehet ilyenkor a főhős? A parancsnak, vagy a belső iránytűjének engedelmeskedik? 

Ez a fajta kettősség húzódik végig a történeten. Amikor paródiáról van szó, jól működnek a poénok és teljesen bele tudunk helyezkedni a vasárnap délutáni limonádé életérzésbe. Amikor viszont megpróbál komolyabb témákat behozni, például a főhős családi drámáját (a felesége börtönbe kerül, a tinédzser lányával pedig folyamatos konfliktusokat él meg), már nem tudjuk elhinni neki. Amikor a komoly komolytalankodik, működik a dolog és nevetünk rajta, amikor viszont a komolytalan próbál komolykodni, az egész nagyon mesterkéltté és sablonossá válik. 

(kép: IMDb)

Nagyon érdekes még John Malkovich (Red, Az új pápa) szerepe is, aki a haderő vezető tudósát alakítja. Ő az a higgadt elme a Trump-stábban, aki igyekszik a valóságot is némiképp napirendre venni, hogy aztán természetesen mindig a főnökének legyen igaza. A személyén keresztül egyébként érdekes dilemmák rajzolódnak ki: egyrészt megjelenik benne az az évszázados probléma, hogy a tudósoknak akkor lesz csak igazuk, miután már megtörtént a baj (lásd globális felmelegedés), ugyanakkor ők sem tévedhetetlenek, ezt pedig a legnagyobb elméknek is el kell fogadniuk. 

A Space Force ennek ellenére szerethető, még akkor is, ha a végén marad egy kis hiányérzetünk. Néhány poénhoz szükséges a valódi környezet ismerete, szóval nem árt, ha követjük az amerikai fejleményeket (például egyesek szerint a bombák nemcsak hurrikánoszlatásra, hanem a kínaiak által szétvágott műhold összeszerelésére is alkalmasak lehetnek), de ezek nélkül is teljesen élvezhető a történet –

feltéve, ha szeretjük sokszor kimondani a WTF mozaikszót, ami egy abszurd komédia esetében kitűnő fokmérő lehet.