Miért nézzünk régi vígjátékokat?

pixabay.jpg

A fekete-fehér vígjátékok elavultnak és unalmasnak tűnhetnek, de korántsem azok. Hogy ezt az állítást bebizonyítsuk, összeszedtük néhány pontban, miért érdemes régi vígjátékokat nézni. Ha pedig nem hiszitek, járjatok utána: garantált sírva nevetés a vége!

Írta: Bera Viktor, Sipos Sára

Az HBO Go, Netflix, Hulu és társai korszakában újabbnál újabb filmeket nézünk. A legújabb sorozatról, filmről beszélgetünk az ismerősökkel, vagy olvasunk róluk cikkeket. De mi a helyzet a régi filmekkel? Unalmasnak tűnhet fekete-fehér, kissé recsegő filmeket nézni, pedig az igazság nem is állhat ettől távolabb. Ha még nem vagy biztos benne, hogy ez a te műfajod, adj neki egy esélyt!

Humor

Az elmúlt években a legnézettebb vígjátékok hozzászoktatták az embereket ahhoz, hogy egyszerű poénokon nevessenek. A múlt század első felének vígjátékaiban a poén általában összetett, szorosan épül a karakterre vagy a szituációra, néha akár több jeleneten, perceken keresztül tart. 

Érdekes, hogy amilyen régiek a filmek, a humor annyira friss, ropogós, korántsem elcsépelt.  A mai mainstream vígjátékok humora gyakran ennek a korszaknak a poénjaira épül, de mára ezek a szituációs komédiák és a tanulságok (ha van egyáltalán) erőltetetté váltak. Míg akkoriban a legnézettebb filmek voltak ilyen jó poénokkal tele, ma már inkább a rétegfilmekben találjuk meg ezt a minőségű humort. Ráadásul a fekete humorra is igazán jó példák vannak!

Történet

A humor már az abszurd alapszituációkban megjelent, a fordulatok pedig jól időzítettek, érdekes, viccesek. Azonban erre is igaz, hogy a mozi ekkor terjed, válik népszerűvé, ez Hollywood aranykora. A mai filmek dramaturgiailag gyakran ezekhez nyúlnak vissza, így amit most a moziban kissé fáradt történetnek érzünk, azok a régi filmekben még nagyon jól működő filmnyelvi elemek voltak (lásd például Kabos Gyula filmjeit ugyanebből a korszakból).

Érdemes azonban tudni, hogy a többnyire amerikai filmek az akkori társadalmi különbségekre, problémákra és a korszakra is adott reakciók, melyek most itthon nem feltétlenül relevánsak - bár mindig tartalmaznak időtlen kritikát is.

Fekete-fehér

A színes filmekről fekete-fehérre váltani először furcsa, majd megszokott, végül élvezetes. Úgy kellett filmnyelvileg bemutatni a szereplőket, hogy ne számítson a ruhájuk vagy a hajuk színe. Úgy kellett képileg szépet alkotni, hogy ehhez a rendező nem használhat színeket. Mindez különlegessé teszi a filmeket, hiszen a fény-árnyék játék az egyik legtöbbet használt eszköz, valamint jól hat a képzelőerőre is!

hang.jpg

Nyelv, hang

A régi vígjátékokat eredeti nyelven érdemes nézni, ez leggyakrabban az angol, bár jó pár francia, olasz  vagy német filmet is találunk. A színészek általában színházi színésznek tanultak mielőtt feltűntek volna a filmekben, ezért egyszerűen élvezetes őket hallgatni. Az orgánum, a kiejtés, a hanglejtés, minden játék a hangjukkal hozzátesz a karakterhez, a szituációhoz. Továbbá remekül megállják a helyüket, ha nyelvtanulásról van szó: szépen, érthetően beszélnek, ráadásul különleges kifejezéseket is megismerhetünk. 

Nem szabad elmenni  hang nélkül a néma vígjátékok mellett, hiszen ennek legnagyobb mesterei, Buster Keaton, Charlie Chaplin és Haroly Lloyd máig sírva röhögést indukáló gageket és szituációkat alkottak. Ezek némaságuk okán akár egy unalmas egyetemi előadást is feldobhatnak, bár ez egy különösen vicces film esetén fulladásos rosszullétet is okozhat (tapasztalatból tudjuk).

Stílus

stilus.jpgKalapok, csodálatos estélyik, elegáns kosztümök, szép öltönyök és stílusos kiegészítők? Minden megtalálható a régi filmekben! A mozi előretörésével a színészek népszerűek voltak, igazi ikonok - stílusikonok is. Emiatt a klasszikus, elegáns férfi és női divat jelentős része származik ezekből az évtizedekből. Ahogy Cary Grant öltönyt és kendőt hord, esetleg Katharine Hepburn a haját, azokat ma is mind inspirációnak lehet tekinteni, ha ki szeretnénk öltözni.

Tudtátok, hogy ekkor vált elfogadottá a szürke öltöny?

Felmerülhet a kérdés, hogy melyik filmekkel kezdjétek a sort, a legkülönfélébb vígjáték alfajokból: 

Sherlock Jr. (1924)

Buster Keaton vígjáték-stílusa talán még Chaplin filmjeinél is jobban öregedett, konkrétan ez a filmje a felelős azért, hogy fulladozva kellett kirohannom a C nagyelőadóból egy óra közepén.

Duck Soup (1933)

A Marx testvérek (nem, nem az a Marx) a korai hangosfilmek időszakában hatalmas népszerűségre tettek szert, bár más médiumokban is megjelentek. Az általuk kitalált gageket azóta is próbálják másolni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az eredeti viszont zseniális.

Bringing Up Baby (1938)

Nem véletlen tartozik a “screwball comedy” műfajába, ugyanis a történet szerint egy kissé szerencsétlen professzort próbál elcsábítani egy gazdag családból származó, idétlen, álmodozó nő, és annál nagyobb kalamajkába keverednek, minél inkább próbálnak kikerülni belőle. A filmben pedig nagy szerepet játszik még Baby, a leopárd.

The Great Dictator (1940)

Chaplin elsősorban a némafilmek időszakában volt a vígjátékok császára (ki ne látott volna egy-egy jelenetet a Modern Times című klasszikusából), A diktátorban pedig Hitlert idézi meg. A film az egyik legjobb paródia valaha, és a történelmi események fényében pedig különösen érdekes.

Arsenic and Old Lace (1944)

A fekete humor már régóta létezik filmen is, az egyik legviccesebb példa erre ez a film. Van itt egy rakás utalás, kellő mennyiségű gyilkosság és őrült plasztikai sebész is, mi mást akarhat a moziba járó?

One, Two, Three (1961)

Billy Wilder egy rakás klasszikus filmet rendezett a háború után, viszont mi mégis ezt szeretnénk kiemelni, magyar vonatkozása miatt. Molnár Ferenc szövegét korszerűsítve a hidegháború időszakára egy ma is szórakoztató vígjátékot sikerült alkotni, a korábbi gengszterfilmes sztár, Jimmy Cagney főszereplésével. 

Képek forrása: pixabay, imdb

süti beállítások módosítása