Mindenki ismeri Michael Jordan nevét. Az 1990-es évek ikonikus kosárlabdázója a tizenévesek falától a sportcipők oldalán át a mozivászonig mindenhol megjelent, kulturális öröksége pedig a mai napig kézzelfogható. Karrierjéről The Last Dance címen most sorozat is készült, amely egy új generációnak is segíthet megérteni, miért is vált ekkora ikonná a Chicago Bulls legendája.
Írta: Rada Bálint
A Netflix és az ESPN 2018 májusában jelentette be, hogy közös dokumentumfilm-projektbe kezdenek. A sportrajongók figyelmét már ekkor felkeltette a koncepció: a készítők 500 órányi, korábban soha sem publikált kép-, videó- és hanganyag felhasználásával készültek bemutatni a Chicago Bulls és Michael Jordan utolsó bajnoki címet hozó, 1997-98-as szezonját. A rendezői székbe az ESPN egyik dokumentumfilm-specialistája, Jason Hehir került, aki többek között a szintén népszerű 30 for 30 sorozaton is dolgozott, a producer pedig korábbi munkatársa, az Oscar-díjra is jelölt Michael Tollin lett.
Az eredetileg 2019-re kitűzött premier egy évet késett, ám ezzel kifejezetten jól járt a sorozat. A koronavírus okozta karanténhelyzetnek, illetve a sportligák (így az NBA) leállásának köszönhetően fokozott érdeklődés fogadta a The Last Dance-t, amely magyarul a Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig címet kapta. Az első két epizód premierjére április 17-én került sor, majd hetente újabb két résszel jelentkezett a Netflix – ez merőben szokatlan volt az általában egész évadokat egyszerre bemutató streaming szolgáltatótól.
Az utolsó tánc letarolta az internetet – a kritikusok és a nézők is az egekig magasztalták –, hibátlannak ugyanakkor mégsem nevezhetjük. A felmerülő kritikák többsége két konkrétumra vonatkozik: a sorozat szokatlan időkezelésére (nem egyenes időrenddel dolgozik, hanem folyamatosan ugrál az idősíkok között), illetve magára a címre. A The Last Dance ugyanis nem arról a bizonyos utolsó bajnoki címről, „az utolsó táncról” szól, sokkal inkább egy hatalmas tisztelgés minden idők egyik legnagyszerűbb sportolója, Michael Jordan előtt.
Fontos kiemelnünk, hogy Jordan komoly szerepet vállalt a sorozat létrehozásában. A készítők összesen 106 interjút készítettek, a hatszoros NBA-győztes pedig hozzáférést kért mindegyikhez, amit meg is kapott: minden elhangzott történetre és véleményre reflektált, és ragaszkodott hozzá, hogy övé legyen az utolsó szó. Ennek megfelelően a kritikák és a negatív kommentárok éppen csak annyira fordulnak elő, hogy halandó emberként ábrázolják, és átélhetőbbé teszik a történetét.
A Bulls-sikersztori többi szereplőjét is a legenda szemüvegén keresztül látjuk – egyeseket ez kifejezetten negatívan érint. A csapattársak közül az alapember, Ron Harper például alig jutott szóhoz, Luc Longley-val interjú sem készült, a Detroit Pistons csapata főgonoszi magasságokba került, az 1996-os döntőben őt hibátlanul levédekező Gary Paytont pedig Jordan egy ponton egyenesen kiröhögi. A legfontosabb láncszemek azért így is elegendő időt töltenek a képernyőn: a kiváló pedagógusnak bizonyuló edző, Phil Jackson, a minden idők egyik legjobb csapattársának tartott Scottie Pippen, vagy a törékeny énjét feltűnési viszketegséggel és őrültségekkel fedező Dennis Rodman egyaránt lehetőséget kaptak arra, hogy bemutassák, milyen szerepet is töltöttek be a legendás dinasztia történetében.
A sorozat talán legnagyobb erőssége az említettek ellenére is az, hogy hitelesen és pontosan mutatja be Michael Jordan karakterét. Jordan mindent alárendel a győzelemnek: a csapattársait ha kell verbális, ha kell fizikai erőszakkal hajtja a jobb teljesítmény felé, és minden apró történésben megtalálja azt a motivációt, ami a helyzetet személyessé teszi számára, ezáltal előhívva elképesztően kompetitív személyiségét, amely képtelen a vereségre. A szerencsejáték-függőségétől a korszak legnagyobb játékosaival vívott küzdelméig mindenben megmutatkozik versenyszelleme, amely minden élsportoló sajátja, de talán senkinél sem jelenik meg ennyire látványosan.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a történet nem csak Jordan pályán mutatott teljesítményére, de a popkultúrában betöltött szerepére is nagy hangsúlyt fektet. Az 1990-es években kinyílt a világ: a vasfüggöny leomlott, az internet ekkor bontogatta szárnyait, és megerősödött az igény olyan globális ikonok iránt, akikért mindenki rajongani tud.
Jordan ilyen körülmények között minden falat átütött. Európában az 1992-es barcelonai olimpia volt a fordulópont: az amerikai Dream Team minden idők legerősebb válogatottja volt, a Larry Bird és Magic Johnson nevével fémjelzett együttesből pedig még így is ki tudott emelkedni. Az NBA meghódította a kontinenst, Jordant pedig a legyőzhetetlenség mítosza lengte körbe: 1991-től minden egyes teljes szezonjában, amit a Bullsban töltött, bajnoki címig vezette csapatát. A Nikeval kötött megállapodásának köszönhetően az Air Jordan brand is az ő hírét terjesztette, sikereiről és botrányairól pedig tömegmédiumok ezrei számoltak be nap mint nap.
Igazi „self-made man” volt, az amerikai álom megtestesítője, aki hihetetlen munkabírásával, küzdeni akarásával és elszántságával jutott a csúcsra. Egyesek a rasszizmus elleni harc végső sikereként értelmezik azt, hogy feketeként vált ekkora ikonná, míg mások felróják neki, hogy sosem foglalt állást politikai és társadalmi kérdésekben – már maga a dilemma is jól példázza, hogy mekkora szerepet töltött be a kor közéletében. Az igazi rajongó felkelt egy Jordan-poszter árnyékában, megreggelizett a Michael Jordan arcképével díszített gabonapehelyből, majd 23-as Chicago Bulls mezben elment a moziba, ahol a Michael Jordanes reklámok után megnézhette Michael Jordan főszereplésével a SpaceJam című filmet. A jelenség túlnőtt a játékoson, és olyan magasságokba emelte, ami jócskán túlmutat a pályán nyújtott teljesítményén.
1998-ban aztán véget ért az utolsó tánc – hat bajnoki cím után behúzták a függönyt. A csapat szétszéledt, a Chicago Bulls pedig 22 év alatt még az NBA döntőjéig sem jutott el újra. Ezalatt felnőtt egy generáció, amely már nem láthatta Michael Jordant élőben játszani. A nosztalgiázók mellett főleg nekik szól ez a sorozat: egy óda egy legendás játékosról, aki nélkül a sportvilág és az egyetemes kultúra sem lenne ugyanaz, mint ahogy ma ismerjük.
