A karácsonyi ajándékozás gyakran nehézséget jelent, mert egyszerre szeretnénk személyes, hasznos és kreatív ajándékokat adni. Ez sajnos nem mindig sikerül, de ha igazán eltaláljuk, minek örül a másik, maradandó élményt okozunk mindenkinek. Ekkor hirtelen nem számít már, hogy adunk vagy kapunk, hiszen az örömben közösen osztozunk. Ilyen szívmelengető pillanatokat gyűjtöttünk össze szerkesztőségünkben, hogy inspiráljunk és a boldog karácsonyokra emlékeztessünk titeket.

2020.12.21. Szerkesztette: Sipos Sára, borítókép: Szép Zsóka, Közgazdász

“Anya egyik fiatalkori barátja fél percig pislogás és szó nélkül állt, amikor pár éve először találkoztam vele. Azt hitte, időutazásban van része, annyira hasonlóan nézek ki, mint anya annyi idős korában. Mivel évek óta folyamatosan azon nevetünk, hogy kívül-belül mennyire magunkra ismerünk a másikban, pár éve karácsonykor úgy gondoltam, utánajárok a dolognak. Apa és a nagyszüleim segítségével szekrények, házak mélyéről és fotóalbumok zizegő lapjai közül előástam régi fényképeket anyáról, amiket digitalizáltam.

Ezután barátokat és pár családtagot bevonva kitaláltam, hogyan lehetne engem is ugyanolyan pózokban, hasonló ruhákban és környezetben lefotózni, és a régi képeket is felhasználtam.

Nem mindegyik képpár sikerült tökéletesen, de ahogy a kis ajándékkönyvben egymás mellett láttuk a fotókat, megvalósult az igazi karácsonyi csoda és egy vicces időutazás.”

Írta: Taxner Tünde

Kép: Taxner Tünde

“Még gimnazistaként, egy iskolai diáknap alkalmával vettem részt életemben először véradáson. Spontán ötlet volt, így sem technikailag (bőséges evés-ivás), sem pedig lelkileg (tű látványa, sok-sok zacskó vér) nem voltam felkészült. Ezek után nem csoda, hogy - egy egész délutánra kidőlve - fél napos pihenéssel kezdtem a karácsonyi szünetet. Felébredve meg is beszéltem magammal, hogy ebből az élményből elég volt egy is.

Néhány nappal később (még nem szenteste, de már a fa alatt pakolászva) váratlanul kaptam egy sms-t, miszerint az általam adott vért kiszállították és felhasználták a kórházban.

Visszagondolva is az egyik legszebb karácsonyi ajándék volt, amit valaha adtam és kaptam egyszerre. Azóta sokszoros véradó lettem, és bár általában nem kötöm különleges alkalmakhoz, minden évben karácsony előtt a vérellátó vendége vagyok.”

Írta: Barla-Szabó Zsófia

“Világéletemben szerettem festeni, és a nagyszüleimnek Kőszegen, a hegyen van nyaralója, a testvéremmel náluk nyaraltunk kiskoromtól fogva. Ott esett ki az első fogam, lettem bárányhimlős, csípett meg először darázs. Ott tanultam meg fára mászni, miközben a nagyapám aggódóan kiáltozott, hogy melyik lábamat melyik ágra tegyem. Rengeteg közös emlék fűződik a kis faházhoz, ahol vagy fagyoskodtunk vagy megsültünk. Tavaly karácsonykor a nagyszüleimnek egy képet festettem a kőszegi nyaralóról. Az ajándék átadásakor a  nagypapámnak és a nagymamának könnybe lábadtak a szemei. Akkor azt éreztem, hogy talán sikerült egy kis darabot visszaadnom abból a rengeteg élményből és elmékből, amit nekik köszönhetek.

Örökre tudatosult bennem, hogy a legjobb ajándékok, amiket egymásnak adhatunk, az a szeretet és az emlékek.” 

Írta: Hegedüs Kata

Kép: Bera Viktor, Közgazdász

“Életem egyik legjobb karácsonyi ajándékát a keresztapukámtól kaptam. Emlékszem, épp felkeltem 24-én reggel, lebattyogtam a lépcsőn a konyhába, mikor anyukám így szólt:

- Menj ki légyszíves, és nézd meg, van-e levél a postaládában.

- De Anyu, 24. van. Biztos nem jött ilyenkor a postás - mondtam értetlenül és kissé kiborulva, hogy még szinte fel sem keltem, de már ki kell mennem a fagyba postást játszani.

A postaládából egy kék borítékot vettem ki, ami túl szép volt ahhoz, hogy csekk legyen. Bementem a házba, és édesanyám kérésére kinyitottam. Egy ajándékutalvány volt benne, ami egy párizsi utazásra szólt. Már kiskorom óta arról álmodoztam, hogy eljussak Párizsba, és kimondhatatlanul boldog voltam, hogy végre teljesülni fog. De - mint később kiderült - nem az volt a legnagyobb ajándék, hogy elmehettem oda, hanem az, akivel utazhattam. Az útitársam az egyetlen nagyszülőm, a nagymamám volt. Ez volt az első utazásunk csak kettesben.

Az utazás alatt még közelebb kerültünk egymáshoz, és egy olyan elválaszthatatlan nagymama-unoka kötelék alakult ki, aminek köszönhetően ezután sorra bevettük ketten az európai városokat.

Kép: Markus Spiske, Unsplash

Együtt kezdtük írni a “Nagymama és unokája hátizsákkal Európában” című könyvet, amibe már jó néhány fejezet került: a romantikus Párizs, a hideg Oroszország, a zöldmezős Ausztria, a sörfőzdés Csehország, és még sorolhatnám. Nagyon hálás vagyok a keresztapukámnak, hogy olyan ajándékkal lepett meg, ami több volt, mint egy utazás - valami megfoghatatlant és megfizethetetlent alakított ki két ember között.”

Írta: Belayane Najoua

“A barátom a legjobb ajándékozó, ebben biztos vagyok. Minden ünnepre meglepetéssel készülünk egymásnak, ő pedig mindig olyanokat talál ki, amikre sosem gondoltam volna, és sikoltozva örülök nekik.

A második találkozónkon a Nemzeti Galériába, Korniss Péter Folyamatos emlékezet című kiállítására látogattunk el. A klasszikus művészettörténetben jártas vagyok, de a fotóművészettel kapcsolatban ekkor még nagy homály uralkodott a fejemben.

Korniss Péter képei teljesen magukkal ragadtak, egy-egy kép előtt hosszú percekig sírva álltam. Azóta is az egyik kedvenc magyar fotósom, és volt szerencsém találkozni is vele.

Kép: Múzeum Shop

A kiállítás végén a múzeum shopban kötöttünk ki, de sajnos nem találtunk már egyet sem a kiállításhoz készült katalóguskönyvből, ami a fotós életműkötete is egyben. A következő hetekben szomorúan gondoltam vissza a könyvre, hiszen sokat jelentett volna nekem.

Pár héttel később az első karácsonyunkat ünnepeltük együtt, és az első közös karácsonyfánk alatt megtaláltam Korniss Péter Folyamatos emlékezet című könyvét. Nem tudom, honnan vagy hogyan szerezte meg, de első karácsonyi ajándéknak nem is lehetett volna tökéletesebb. A könyvet most is gyakran fellapozom, pedig idén már a harmadik közös karácsonyunkra készülünk.”

Írta: Sipos Sára

“Odáig vagyok a karácsonyért: általában már november eleje óta lázban égek, és a szemem előtt a december 24-e lebeg, a karácsonyfa díszítés, az ajándékozás és a közös, nagy, családi vacsora. Az első karácsonyunkat a barátommal külön töltöttük, mindenketten a saját családunkkal voltunk szenteste. Megbeszéltük, hogy mindenképp szeretnénk látni egymás arcát ajándékbontáskor, ezért csak a legközelebbi találkozáskor akkor adjuk át az ajándékokat. A saját karácsonyi időszámításom szerint a teljes átszellemüléssel járó ajándékozás 24-re esik, kissé lelkiismeretfurdalásom volt, hogy a barátom ezen a napon tőlem semmit se kap. Úgy döntöttem, összerakok neki egy kis ajándékot szentestére is.

Elkészült a kis rénszarvasos, Rudolf piros gombolyag orrocskájával rendelkező ajándék: benne egy levél és egy közös fotó. 23-án búcsúzáskor boldogan nyújtottam át a csomagot azzal az instrukcióval, hogy csak másnap nyithatja ki. A barátom arcára egyből értetlenség és pánik ült ki: mi ez, hiszen megbeszéltük, hogy később ajándékozunk. Biztosítottam róla, hogy csak egy apróság, mivel nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy 24-én ajándék nélkül maradjon. Később megtudtam, hogy bár tényleg csekélység volt, nagyon sokat jelentett neki - sokkal többre tartotta, mint az “igazi ajándékot”. Számára sokkal személyesebb volt, így többet is jelentett neki, mint az addigi ajándékok bármelyike.

Mindig is szerettem az apró, személyes ajándékokat, nemcsak kapni, hanem adni is. Ez még jobban megerősített abban, hogy sokszor elég pár kedves szó vagy kép ahhoz, hogy valakinek a legszebb ajándékot adhassuk.”

Írta: Erdős Bianka