Alaposan keresni kell azokat a filmeket, amelyek nyomot hagynak bennünk. A Jeanne-t mindenki szereti című alkotás ilyen: inspirál az írásra. Igazi francia film a nemzetre jellemző sajátos humorral fűszerezve.

Írta: Tóth Valter; borítókép: lemonde.fr

A franciák jól ismertek arról a sajátos, egyéni hangról, melyet megütnek filmjeikben. Ugyanezt a tónust érzékelhetjük a most megjelent Jeanne-t mindenki szereti című filmben, amit a Frankofón Filmnapok apropójából vetítettek az Uránia Filmszínházban. Bár műfaji besorolás szerint vígjátékról van szó, szerintem a film – a klasszikus mozifilmes kategóriák közül – inkább a drámába esik. Sőt, ezen belül is az igen erősek csoportjába, így a sok komikus elem ellenére sem nevezném vígjátéknak. Ezek az elemek egy-egy pillanat erejéig oldják azt a feszültséget, amit a mű végig masszívan fenntart. Csak a film lezárásakor enyhül némiképp a hangulat, ami a sok idegtépő perc után valódi megkönnyebbülésként hat. A zene, valamint a főszereplő, Blanche Gardin játéka is olyan komoly hatással bír, hogy elsőre nem a könnyed vígjátékok jutnak eszünkbe. Hiányoznak a jól megszokott, már-már szerethetően klisés, tündérmeséket idéző elemek is. Nem véletlen, hiszen a történet valóban nem mesés. Egy összeomlóban levő élet, anyagi csőd, ismeretlen ismerősök, középpontban pedig mindennek az oka: egy anya öngyilkossága.

A címben szereplő Jeanne Mayer feltalál egy fenntartható, de nagy költségvetésű eszközt, ami szemetet halászik ki az óceánból. A beruházás viszont elbukik, amikor a gépet elnyeli a víz, ezzel pedig Jeanne a csőd szélére kerül. Egyetlen lehetősége az anyagi biztonság fenntartására, hogy eladja anyjától rámaradt lakását, és Lisszabonba utazik. Töredezőben lévő lelkére ez mégnagyobb nyomást helyez, mert felvillannak emlékei anyjáról, és arról a szörnyű napról, amikor megtudta az öngyilkosság hírét. Ezután ráadásként régi szerelmével is összefut szülővárosában, ez a találkozás pedig szintén sok tépelődést okoz számára. Ebben a lelki zűrzavarban régi osztálytársa, a sármos Jean (Laurent Lafitte) válik biztos ponttá, aki szokatlan életstílusával és modorával egyre közelebb kerül a nőhöz. Többször felbukkan továbbá Simon (Maxence Tual), a főszereplő jószívű testvére, aki segíti, amiben tudja. A történet végig a főszereplő belső harcait vetíti elénk, a kérdés pedig az, hogy Jean, a különc életművész át tudja-e őt lendíteni ezeken a külső és belső konfliktusokon, vagy sem.

Forrás: lemonde.fr

Az író jól játszik az abszurd, olykor fekete humorral. A franciákra jellemző, hogy az évtizedek során kialakult eredeti humorérzékükkel utánozhatatlan stílust teremtenek vígjátékaikban. Ebben a filmben szintén rengeteg olyan nevettető jelenetet látunk, amely tagadhatatlanul a francia filmek világát idézi, és pont ezért válik nagyon szerethetővé. 

A Jeanne-t mindenki szereti után valószínűleg mégsem úgy áll fel az ember a moziban, hogy „hű, de jót nevettem”. Vannak komikus részek, de összességében ugyanazt a depresszív hangulatot érezheti a néző is, amelyet a főszereplő. Jeanne életében nem javul a helyzet, egyedül testvére feltűnései enyhítik szenvedését. Na meg persze ott van a humor. Egyrészt a nő fejében lévő gondolatok grafikus megjelenítése, másrészt az enyhén titokzatos, de annál inkább különös Jean okozzák a felszabadult nevetést. Utóbbi igencsak jól játssza a profin megírt szerepét, ezzel színt visz a filmbe.

A Jeanne-t mindenki szereti tehát egy igazán francia film, ami betekintést ad egy összeomlóban lévő életbe, közben pedig az is célja, hogy megnevettessen. Elgondolkodtat a kisiklott, céltalan, szabad szellemű, de mégis (vagy pont emiatt) örömtelen élet tragédiáján, és bár hatása nem rendkívüli, mégis arra késztet, hogy váltsunk pár szót a filmről, miután megnéztük.