A legnagyobb magyar médiamágnás Mandinernek adott interjújában elkezdte építeni saját hősmítoszát, a G-betűs szót Ü-betűsre cserélte, a nyomdafestéket alig tűrő szavak helyett pedig finom utalásokkal próbált hatást elérni.

Simicska Lajos olyan mesterien felépített sztorival állt most elő, ami egy popdalnak vagy Disney-mesének is beillene. Mint minden hősmítosz, ez is a hánytatott gyermekkortól indít. Az igazszívű apát az ’56-os forradalomban tönkretették, és szegény Lajost az iskolában jól megcsúfolták azok a gonosz kommenisták.

Habár valóban sajnálatra méltó tragédiáról van szó, itt mindez egy jól megkomponált kampányszöveggé silányul. Célja annak bizonyítása, hogy a milliárdos mindig is elvhűségből bontotta a szocialista-rendszert (és annak maradványait), sohasem a pénztárcájára gondolva. Simicskának elemi érdeke, hogy egy vállalható motivációval hitelesítse imidzsét, ne a gazdagságát féltő oligarcha képében jelenjen meg a nyilvánosság előtt. A történet alighanem igaz, de fókuszba kerülése mögött nyilvánvalóan az áll, hogy eladja az új Simicska-képet.

Ügyesen megkomponált az is, ahogy a mára politikai vetélytársnak számító egykori kollégiumi szobatárs alakja alig jelenik meg, szinte homályba vész az interjúban. Az előadott történet központi motívuma egyértelműen a tönkrement barátság, ám ez csak a sorok között jelenik meg. A korábbi feszült düh helyére sajnálkozás és értetlenség kerül. Simicska most semmivel sem vádolja Orbánt, nem minősíti; panaszosan sóhajtja el a nosztalgikus visszaemlékezést. Elbeszélését sejtelmes sugalmakkal vezeti az ügynökkérdéshez.

„Azt mondta, alá akartak íratni vele, de ő nemet mondott. Harminc éven át elhittem neki, hogy így történt”

– meséli. Utolsó mondatát úgy fogalmazza meg, hogy nyilvánvaló célzás legyen a változás, vagyis az, hogy újra kellett értékelnie a barátjába vetett bizalmát. Az interjúztató Stumpf András természetesen visszakérdez: „Ma már nem?”

„Ma már nem tudom, mit gondoljak”

Itt jön el a nyilatkozat kulcsmondata. Szinte luciferi az a megoldás, ahogyan ezt a finom, kételyt ébresztő utalást elejti. Egyszerűen csak pedzegeti a lehetőségét, hogy Orbán jelenthetett róla. Akár lehetett ügynök is. Nem ellenségként vagy ellenfélként ábrázolja egykori barátját, hiszen tudja, hogy a direkt konfrontációban elbukna: a jobboldalon senki nem választaná Lajost Viktor helyett.

Ebből látszik, hogy Simicska jól átgondolta helyzetét és felismerhette, hogy a nyílt támadások hatástalanok: a jobboldali táborban Orbánt laminált borítás védi, bármiféle mocskolódás könnyen lemosható róla. A megoldás ezért a sejtetés, a bizonytalanság keltése. Bogarat ültet az olvasók fülébe és felkínál egy magyarázatot arra, hogy miért szavazza le a magát büszkén kommunista-ellenesnek valló Fidesz az ügynökakták nyilvánosságra hozatalát.

Ha csak ennyi lenne az interjú, akkor is egy remekül kidolgozott akcióról beszélhetnénk, de a befejezés teszi fel igazán az ü-re a második pontot.

„A rendszerváltáskor sok akta eltűnt.”

„Budapesten, igen. Van azonban egy másik város, ahol minden meglehet.”

„Moszkva?”

„Pontosan.”

 „Arra céloz, hogy ott megvannak a mai miniszterelnök egykori jelentései, s ezzel zsarolhatja őt Putyin?”

„Ha ezek meglennének és napvilágra kerülnének, az mindent borítana itthon. Ez biztos. Én meg – az elmúlt egy év történései után – nem tudom már, kiről mit gondoljak.”

Simicska ellenségképzés helyett a körülmények áldozataként írja le Orbánt: olyannak, akit szerencsétlen helyzete kényszerít abba, hogy rossz döntést hozzon. Ráadásul ezt is indirekt módon közli, tulajdonképpen kimondatja az interjúztatóval.

A felvázolt elmélet felsorolhatatlanul sok banánhéjon csúszik el. Ha valóban sakkban tartaná az orosz elnök a magyar miniszterelnököt, akkor az más, fajsúlyosabb szereplőknek is tudomására jutott volna, akik ez ügyben Moszkvával ellenérdekeltek. Amennyiben Orbánt tényleg zsarolni tudná Putyin, akkor mind Washingtonban, mind Brüsszelben ismernék ezt a tényt – és konkrét lépéseket tennének annak érdekében, hogy egy uniós országban ne a Kreml által irányított kormányfő tevékenykedjen.

Ám mindez csak akkor nyilvánvaló, ha az olvasó kicsit is ért ahhoz, hogyan működik a világpolitika. Simicska viszont tudja: a „keményen dolgozó emberek”-nek fogalma sincs erről.

Amit előad, az egy konteó: lehetséges válasz arra a kérdésre, hogy a kormány miért ápol olyan közeli viszonyt Moszkvával. Logikátlan és minden bizonnyal hamis, de kis mentál-gimnasztikával hihető. Ne feledjük, hogy ennél sokkal szürreálisabb baromságokban is sokan hittek: elég csak a Gyurcsány által irányított amerikai diplomáciára gondolni.

A nyilatkozat lehetséges következményei minden bizonnyal érdekesek lesznek. Vajon távoznak-e ennek hatására egy-egy Simicska-közeli sajtóorgánum munkatársai? Képes lesz uralni a közbeszédet ez a téma?

Az mindenesetre már most is figyelemre méltó, hogy Simicska nem médiabirodalmával veszi fel a kesztyűt, hanem maga próbálja meg lassan megmérgezni a miniszterelnök jobboldal számára makulátlan imázsát. Kérdés, hogy rendelkezik-e elég cianiddal egy karaktergyilkossághoz?