Nagy felbolydulást váltott ki mind a diákok, mind az érintett oktatók körében a szerdán napvilágot látott hír, miszerint megszűnhet a népszerű kommunikáció szak. Az érintett minisztérium azóta cáfolta a sajtóértesüléseket, de mi felkerestük egyetemünk professzor emeritusát, Horányi Özsébet, hogy megtudjuk, mi állhat a pletykák hátterében és miért is elengedhetetlen a kommunikációs képzés.
Mit szólt ahhoz a hírhez, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma megszüntetné a kommunikáció szakokat?
Szerdán még talán pár pillanatig elhihettük, hogy ez a helyzet. Igazából már akkor sem hittük, mert volt már egy államtitkári egyeztetés, ahol az egyetemi vezetők a Corvinusról is jelen voltak, és tudomásom szerint ott az az összkép alakult ki, hogy ezt a kását nem kell olyan forrón ennünk. A reakciókban egyébként benne van egy teljesen indokolt egzisztenciális riadalom, de azt nem gondolnám, hogy tényleg megszüntetnék a kommunikációs képzést. Öregember vagyok, aki nem hisz az ilyenben.
Mi állhat a háttérben? Mi ez az ellenérzés a kommunikáció szakok ellen?
Van ellenérzés?
Biztos, hogy van. Egyesek például büfészaknak tartják.
És az miért baj?
Mert akkor úgy érezhetjük, hogy nem éri meg ezt a szakot választani.
Nem éri meg?
Annak, hogy büfészak, két jelentése is van. Egyrészt azt jelenti, hogy a tanulás helyett büfében töltjük az időt, másrészt, hogy a büfében tudunk elhelyezkedni vele.
Na, most Ön gyakorló kommunikációszakosként a büfében tölti az idejét?
Nem.
Akkor erről, ennyit. Semmi alap nem kell ahhoz, hogy ráfogjanak valamit egy szakra. Több, mint 30 éve vagyok a felsőoktatásban, és minden periódusban volt büfészak, régebben néha a népművelés, aztán néha a szociológia, miegyéb.
Mégis miért fordulhatnak elő ilyen előítéletek?
Antropológiailag úgy vagyunk felépítve, hogy előítéletesek vagyunk. Ezt nem mi találtuk ki, hanem aki bennünket kitalált. Nem lehet kikerülni, hogy legyenek előítéletek. Még azt is mondanám, hogy nagyon küzdeni sem lehet ellene, csak egy kicsit.
Inkább máshogy fognám meg a dolgot, mert ezen az úton soha nem jutunk egyről-kettőre. Mi van akkor, hogyha azt gondoljuk, hogy bizonyos szakok nagyon speciálisak, mások pedig nem azok. Attól, hogy nem nagyon speciális, az nem azt jelenti, hogy nem léteznek vagy értelmetlenek lennének, hanem csak azt, hogy az emberi tudás birodalmában más helyet foglalnak el. Rengeteg társadalomtudományi képzés átfogó. És efféle átfogó ismeretek nélkül nincs élet. Soha nem is volt, de az, hogy mikor mi szolgál így, változó.
Miért fontos épp kommunikációt tanulni?
A ’60-as évek társadalomtudománya feldobott két nevet: Jürgen Habermasét és Niklas Luhmannét. Ennek a két eredetien gondolkodó németnek egészen új meglátásai voltak a kommunikációról, nevezetesen, hogy a modern, vagy pláne a poszt-modern társadalom kommunikatíve épül fel. Ez a habarcs, mi, a társadalom tagjai meg a tégla benne. Ez azt jelenti, hogy aki a társadalomhoz akar érteni, – ilyen emberekre pedig feltétlen szükség van – annak kommunikációt kell tanulnia. Tudniillik ez mutatja meg, hogy a társadalom szerkezete milyen és hogyan működik. Ha elhatározzuk, hogy ennek a professzionális tudására nincs szükség, akkor önmagunk ellenében döntünk. Ha azt mondjuk, hogy a kommunikáció szakképzésre nincs szükség, akkor kiengedjük a kezünkből azt, ami a legfontosabb, vagyis a társadalom iránti felelősséget. És ez egyáltalán nem politikai kérdés.
Ha rajtam múlna, nem megszüntetném a kommunikáció szakot, hanem előírnám minden felsőoktatási intézményben, hogy nagyon gyakorlatiasan egy-két féléven át társadalmi kommunikációt kelljen tanulni a diákoknak. Ezek alapozó tárgyak lennének. Az Egyesült Államokban ilyen alapozó tárgynak tekintik ma a filozófiát. Nem lesz mindenki filozófus ott sem, mégis tódulnak a hallgatók olyan ismereteket szerezni, ami arra készíti fel őket általában, hogy emberebbek legyenek.
Akkor miért van külön létjogosultsága a specializált kommunikáció szaknak?
A társadalmi kommunikáció nem könnyen átlátható, rendkívül bonyolult elméletekről van szó. Komoly szakismeretekre van szükség, hogy ezekről a kérdésekről bárki megalapozott, mások által is elfogadható véleményt legyen képes formálni. Lehet valamit általánosan ismerni és lehet szakmailag. Amikor azt mondtam, hogy mindenhol be kell vezetni, akkor arra gondoltam, hogy a kommunikáció is a mai világ „Studium generale”-ja. Ez a kifejezés a középkorból maradt ránk, azt jelentette, hogy aki ezt nem végezte el, az nem mehetett el egy ezen túlmutató speciális képzésre. Ebbe beletartozik a logika, egy kis nyelvészet, zene, stb. Az olasz egyetemeken például mindegyiken van ilyen most is.
Az a kritika is éri a kommunikáció szakot, hogy túltermelés van. Egyetért ezzel?
Az, hogy túltermelés van, vagyis hogy több kommunikáció szakos diploma van kiadva, mint amennyire társadalmilag szükség van, ez egy nagyon voluntarista gondolat. Ha visszanézi a magyar felsőoktatás történetét csak 1945-től máig, akkor rengeteg olyat lehet olvasni, hogy „nem kell több mérnököt képezni” vagy épp ellenkezőleg „több mérnökhallgatót kell felvenni” és így tovább. Jelenleg a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mondja meg, hogy mire nincsen szükség vagy mit és kiket kellene képezni. Fontos, hogy a mindennapi gyakorlat visszacsatolódjék, de szerintem a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara nem tudhatja (és főleg nem tudhatja jobban), hogy mire van szüksége egy mai diáknak ahhoz, hogy majd harminc év múlva is boldogulhasson. Milyen technológiai vagy közgazdasági trendekre kell számítania egy manapság friss diplomásnak. És végre ide kellene már számítani a közigazgatási ismereteket is. Röviden, milyen felkészültségekre van szüksége egy értelmiséginek – hogy ezt a többszörösen lejáratott, de mégiscsak érvényes szót használjam.
(Fotó: Metzler Viktória)
Kommunikáció szakon érdemes lenne duális (gyakorlatorientált) képzést létrehozni?
Igen, abszolút érdemes lenne, de ne gondoljuk azt, hogy az Iparkamara találta volna ki a duális képzést. A minta német, de amikor 20-25 éve megalakult a kommunikáció szak Magyarországon, akkor előírtuk, hogy a diákoknak részt kell venniük egy vagy két félév szakmai gyakorlatban a diplomához a diploma megszerzése előtt. Ugyanazt mondtuk, mint amit most duális képzésnek hívnak.
Akkoriban a szakmunkás képzésnek volt része, hogy három napig iskolába jártunk és a másik három napot pedig egy gyárban töltöttük el. Én, személy szerint elektroműszerész szakmunkás is vagyok, a budaörsi repülőtéren, a Villamos Állomásszerelő Vállalatnál dolgoztam, nagyon épületes gyakorlat volt.
Léteznek olyan szakok, amelyeknél értelmetlen hajszolni a gyakorlatot, ilyen például a klasszika-filológia vagy az ókortudomány. Azonban a napi gyakorlattal közvetlen érintkezésben lévő szakmákban – márpedig a kommunikáció szak ilyen – szükség van arra, hogy aki diplomázik, annak legyen elképzelése arról az élethelyzetről, amibe majd belekerül.
A kommunikációs képzés tulajdonképpen milyen szakmára készít fel?
Ez a kérdés megfogott, mert a mostani oktatási szisztémával nem nagyon értek egyet. A korábbival inkább egyetértettem, ahol két-három évig járt a hallgató az egyetemre, aztán választott valamilyen specializációt, ahol egy társadalmilag releváns szerepre készítették fel. Lehetett újságíró, PR-menedzser és más. Ez most, pillanatnyilag mintha szünetelne. Sok oka van ennek. Ez azoknak az át nem gondolt igazgatási ötleteknek az eredménye, amelyek közé a mostani is tartozik.
Tehát akkor az ötéves képzés lenne az ideális?
Ötéves képzés van.
Három plusz kettő.
Három meg kettő az nálam öt. A mostani rendszer hátterében áll egy olyan megfontolás, hogy bizonyos embereknek elegendő három évet gyűrődnie az egyetemen, másokra meg ráfér még plusz kettő. A szakirányú elkülönülés eredetileg megvolt a BA képzésben és az MA képzésben is. Minden további nélkül fenn lehetne ezt tartani. De sajnos de facto most mégsem lehet. Azért, mert nem lehet tervezni. Ha nem tudom, hogy hány diák lesz, ha nem tudom, hogy mi lesz holnapután, mi lesz jövőre, akkor nagyon nehéz azt mondani például Önnek, hogy menjen ide vagy oda. A nagyobb stabilitás feltétele annak, hogy józan szakosodás tudjon létrejönni.
És ezt a stabilitást akkor nem az ötéves képzés jelentené?
Nem. Az jelentené, hogy ha elhatározzuk, hogy a három éves BA képzés ilyen-és-ilyen szakosodásokkal, a két éves MA képzés pedig ilyen-és ilyen szakosodásokkal, akkor ez így maradna 15 évig és nem fordulhat elő, hogy két év múlva, ezt most egy kicsit átalakítjuk.
Tehát kiszámíthatóság kell.
Persze, ez a stabilitás.
Akkor pont az ilyen intézkedéstervek keltenek bizonytalanságot?
A központi igazgatás feladata az, hogy kijelöljön trendeket ― mondjuk ― a következő tíz-tizetöt évre, és megszervezze ennek előkészítését, a trendek lebontását: ezt hívják társadalomtervezésnek. Föl van találva. De itt, nálunk mi van? Összehívja a helyettes államtitkár a Rektori Konferencia Bölcsészet- és Társadalomtudományi Bizottságát és azt mondja: jövőre megszüntetjük a kommunikáció szakot. Ez nem tervezés, hanem rángatás. Ebben a pillanatban kézivezérlés folyik ismét a felsőoktatásban, egyébként mindenhol, nemcsak a kommunikáció szak esetében.
Ennek az eszköze az is, hogy a kommunikációs képzést teljesen önköltségessé tennék?
A dolog érdekessége, hogy ez már most is így van. Amennyire én tudom, itt a Corvinuson nincs nagyon állami finanszírozás.
Bizonyos pontszám felett be lehet kerülni.
Erről szól a történet. A központi igazgatás legszívesebben azt mondaná, hogy nem ad, de azt nem mondhatja, mert az esélyegyenlőség alapján állunk. Szavakban.
(Fotó: Metzler Viktória)
A felsőoktatási államtitkár korábban azt mondta, hogy a gazdasági szempontokat kell vizsgálni egy képzés esetén és a gazdaságilag nem megtérülő szakokat meg kell szüntetni. Mennyire megtérülő a kommunikáció szak, illetve hogyan lehet ezt mérni?
Azt az államtitkártól kell megkérdezni, hogy ő hogyan méri. Nincsenek ilyen számítások nyilvánosan, ennek következtében nem lehet őket firtatni sem.
Arra konkrétan nem akarok válaszolni, hogy megtérül-e a kommunikáció szak. Mondja meg az államtitkár, hogy miért nem térül meg, ha ez a kérdés.
Viszont, amennyiben elfogadjuk, hogy a kommunikáció alapozó és szakképzés is, akkor nem lehet így feltenni a kérdést. Mivel akkor Önök csak helyesírást meg tipográfiát tanulhatnának, mert újságírók lesznek. Pedig az újságírás nem a helyesírásról meg a tipográfiáról szól, hanem például egy olyan mentalitásról, amely észreveszi a társadalomban azokat a feszültségeket, amelyeken érdemes volna enyhíteni, de ehhez elengedhetetlen egy társadalomtudományi felkészültség. Katasztrofális naivitás közvetlen gazdasági megtérülésben gondolkodni.
Tehát Ön szerint nem a gazdasági szempontokat kellene vizsgálni?
Ne vicceljen már! A tanulásnál, a tudás esetében, a jövő szempontjából, majdnem azt mondanám, hogy ez mellékes kérdés. De nem mondom, csak azt, hogy szükség van efféle képzésekre.
Egyébként lehetne mérni a megtérülést. Azzal kapcsolatban kellene kutatásokat végezni, hogy akik elvégezték a kommunikáció szakot, mit csinálnak öt-tíz év múlva, hány százalékuk tekinthető pályaelhagyónak?
Tételezzük fel, hogy 60%. Igen, de nem ezt a mérőszámot kellene nézni, hanem azt, hogy a pályaelhagyó megállja-e a helyét vagy sem, vajon a kommunikáció alap- és szakképzésen szerzett tudása felkészítette-e arra az előre nem tervezhető feladatra, amit éppen betölt. Kiderülne, hogy a pályaelhagyók legnagyobb része olyan, aki a megszerzett tudásából vidáman megél.
Úgy látszik, megint előtérbe kerül az a naiv társadalomtervezési kép, miszerint kell három mérnök, kettő tanár és van két lemaradó – de ez így nem működik. Régebben sem. A társadalomtervezés nem mérnöki munka, és csak nagyon kis részben közgazdasági ismeretek kérdése. A társadalom másképpen tervezhető dolog. És lehet, sőt kell érteni hozzá, legalább annak, akinek ez a dolga.
(A Magyar Kommunikáció Társaság létrehozott egy Facebook-eseményt, hogy ott gyűjtse és megvitassa a kommunikációs képzés megtartása mellett szóló érveket.)
